Ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor elkezdtem nézni a Kuroko no Basket-t, amiről már írtam korábban, hogy elkezdtem nézni, de valamiért csak az utóbbi időknem érzek magamban affinitást arra, hogy komolyabban írjak róla. Nem utolsósorban úgy érzem, hogy össze tudok hozni egy konstruktív írást, aztán, hogy mi lesz, látjuk.

Szóval, Kuroko no Basket. Vannak, akik nem szeretik a sportaniméket, mert nincs történetük és a karakterfejlődés is sok esetben elmarad. Én ezeket lazításként szoktam nézni. Tényleg nincs történetük, és sokszor tényleg nincs jellemfejlődés, de azt gondolom, hogy ezeket egyszerűen csak szórakoztatásként kell nézni, és akkor más lehet ezeknek az animéknek a megítélése. Érdemes belekezdeni a Kurokóba, mert nagyon érdekes az alaptörténet. Adott egy kosárlabdacsapat, a Seirin, tagjai igen tehetséges kosárlabdásokkal. Hozzájuk csatlakozik Kuroko Tetsuya, aki a kosárlabdához szükséges képességének még a csírájával sem rendelkezik. Az ő értékei ugyanis rettenetesen alacsonyak. Ezeket az értékeket pedig az újonnan avanzsált edzőtől, Aida Rikótól tudjuk meg. A fiúk megrökönyödnek azon, hogy az edzőjük egy lány, az apja volt a Seirin mesteredzője, de ő nyugdíjba vonul, ezentúl pedig a lánya igazgatja a kosárlabda csapatot. Már kisgyerekkorában nagyon érdeklődött a kosárlabda iránt, sokszor elkísérte apját a meccsekre, és az idők múlásával annyira megszerette a sportágat, hogy annak minden csínját kitanulta. Konkrétan meg tudja mondani a fiúk alkatából, hogy mennyire jó kosarasok. Vélhetően az izmok fejlettségéből, de a fiúk mellett egy-egy szám jelenik meg az elméjében a karja, mellkasa, hasa, lába mellett, ebből látja, hogy ki milyen játékos. Hát ezek az értékek Kuroko-kun esetében extrém alacsonyak.

Pont ő adja az anime sajátságos hangulatát azáltal, hogy tényleg nem tud játszani, a többiek meg vannak rökönyödve azon, hogy lehet ő egy kosárlabda csapat tagja. De ő rettenetesen higgadtan veszi tudomásul, hogy nem tud játszani, ennek ellenére a csapat tagja szeretne lenni, és szeretne játszani. Teljes higgadtsággal mondja a magáét, sokszor nem esik le neki, hogy mekkora képtelenségeket mond. Mivel nincs játékstílusa, ezért kialakít egy sajátot, amivel szintén kiakasztja a többieket. Ugyanis azt csinálja, hogy a tenyerével oldalra üti el a labdát. Ami érdekes (és itt rejlik a titok), mindig odatalál az egyik társához, aki rendszerint kosárra is dobja a labdát. Itt figyelnek fel rá, és annak ellenére, hogy sajátságos stílusa van, elkezdik őt teljes értékű játékosként kezelni.

És itt indul meg Kuroko jellemfejlődése, és lassan (inkább a harmadik évadra), de elveszti a személyiségének azt a báját (már ha egy fiú esetében lehet ilyet mondani), ami által egyedi és szerethető volt. Ennek egyik legjobb pillanata az volt, amikor az első évad 13. részében csatlakozik a hozzájuk egy kutya (ki tudja miért...), es a fiúk nem igazán örülnek neki, mert minek egy kistestű aranyos állat a csapatba. Egyedül Kuroko szereti meg, és az egyik srácot akarja rávenni, hogy simogassa meg, aki úgy menekül a kutya elől, mintha egy kismalacot kellene megsimogatnia. Úgy emlékszem, hogy a metrón láttam ezt a jelenetet, és elnevettem magam ezen, mert tényleg hatalmas volt. És pont a jellemének ez a bája vész el Kurokónak, ahogy haladunk előre az animében, ugyanis kezdi elhinni magáról, hogy a saját stílusában is lehet jó kosaras. Ezáltal elveszti az anime az egyediségét, de nemcsak emiatt, hanem amiatt is, mert szintén ahogy haladunk előre a történetben úgy válnak egyre fajsúlyosabbá a meccsek. És innestől kezdve válik kiszámíthatóvá a történet, a meccsek végkimenetele. Ugyanis azáltal, hogy a meccsek egyre komolyabbak lesznek, úgy lesznek egyre látványosabbak, meglepőbbek a cselek, kosárra dobások. Csak az a baj, hogy mivel érzékeljük, hogy komoly tétje van a meccsnek, ezért tudhatjuk, hogy itt már kiszámíthatatlan húzások jönnek, így válik egyre kevésbé izgalmassá. Nem érdekes már az, hogy kivédték az ellenfél csapat támadását, vagy hogy micsoda manőverrel találtak kosárba, vagy hogy az utolsó tizedmásodpercben fordítják meg a meccs állását, ezáltal a végeredményét. Ahogy az sem indít meg, hogy mennyire örül a csapat a győzelmének. Értem én, hogy shounen animét nézünk, és a 10-12 év körüli japán srácoknak kicsit mesébe illően kell megmutatni, hogy miért ne adja fel soha, de a manőveres kosárra dobás azért is snassz dolog, mert a kosárlabdában általában 80-100 körüli végeredmények szoktak lenni, és egy dobás 2 vagy 3 pontot ér. A való életben meg pont emiatt nagyon ritka a látványos kosárra dobás, max. egy-egy kétméteres játékos csimpaszkodik fel a kosárra, de azon kívül nem jellemző, hogy egy játékos látványosan dob kosárra, mert az gyakori dolog. Ha ebből a szempontból nézem, teljesen felesleges, hogy a játékosok az animében nyakukat törve, torkuk szakadtából üvöltve dobjanak kosárra. És persze ők azok, akik az utolsó pillanatban megfordítják a meccs állását.

Az anime mentségére legyen mondva, volt olyan fajsúlyos meccs, amit nem tudtak megnyerni a fiúk. De ez még az elején volt, de akkor örültem neki, mert így láthatjuk, hogy nincs azzal semmi különösebb baj, ha nem nyerünk meg egy meccset. Felállunk belőle, és a legközelebbi sikerülni fog. De hogy miért is megy a csata? Ismert a "csodageneráció", melynek öt tagja van. Ők a Teikou csapatában játszanak, és ők válnak a fő riválisokká. Ellenük a Winter Cup győzelméért megy a nagy csata. Ez a csodageneráció eredetileg öt tagot számlál, de van egy "fantom hatodik tag". Ő Kuroko Tetsuya. Azt már az elején láthatjuk, hogy mivel érdemelte ki ezt a címet, ugyanis mindig a legváratlanabb pillanatban jelenik meg, sokáig nem szólal meg, és csak akkor veszik észre, amikor beszél, és akkor persze mindig a társaira hozza a frászt. A második évad közepétől betekintést nyerhetünk a csodageneráció múltjába. Ők ugyanis alsó-középiskolában ismerkedtek meg, és ott kezdtek el együtt játszani, gyakorolni. Itt találkozhatunk Kuroko-kunnel is. Ezeknél a jeleneteknél semmilyen háttértörténetre nem kell számítani, mivel az animének érdemi története nincs (ahogy a sportaniméknek nincs), ennek csak az a funkciója, hogy lássuk, hogy kezdték a fiúk, és milyen csapat voltak.

Annak ellenére, hogy soroltam a hibáit, ez egy nagyon jó anime, mely akár kategóriájának legjobbja lehetett volna, ha kimaradnak a hatásvadász jelenetek. Én pont akkor éreztem leginkább, hogy egy csapatot alkotnak a fiúk, amikor dramaturgiailag kevésbé erős jelenetek voltak. Mert ott spontán voltak együtt, és ott lehetett igazán érezni, hogy mennyire fontosak egymásnak. Ugyanígy a múltbéli jelenetek is tetszettek, ahogy épült, kovácsolódott a csapat. Itt sokkal jobban átjött a csapatszellem, mint azokban a nagyon fontos és komoly (tényleg azok) meccseken. És azért érdemes megnézni annak, aki el tud vonatkoztatni a tipikus japán sablonoktól.

Már jó ideje beszélem OctoZaky-val, hogy megveszem tőle a Nintendo 3DS-t. Pontosan az a fehér színű van neki, ami volt nekem is, csak 2014. novemberében elvesztettem. Ezt pótolta egy hónapra rá a Nintendo 3DS XL, aminek cseréje egy ideje aktuális volt, mivel az analóg karja letört. De most megadatott az anyagi lehetőség, hogy lecseréljem a konzolt, és meg is lett.

Újra van fehér színű Nintendo 3DS-em. Szerettem ezt a gépet, és jó eséllyel újra kedvencem lesz. Izgatottan bontotam ki, és vettem a kezembe a kis gépet. Annyit láttam az utóbbi időkben a Nintendo 3DS XL-t, hogy most már kifejezetten kicsinek tűnt a sima 3DS. OctoZaky tényleg nagyon vigyáz a dolgaira, ugyanis mintha most vettem volna meg újonnan a boltban, olyan állapotban volt.

Minden papír, minden csomagolás megvolt. Egyedül az AR kártya nem volt meg, de az nem is hiányzott, mert így is kétszer van meg. Mert azt nem hagytam el a Nintendo 3DS-sel, és az XL-hez is megvan.

Teljesen kitörölt belőle minden adatot, úgyhogy újonnan állítottam be rajta mindent. Az alapbeállítások után első dolgom volt egy teljes System Transfer a Nintendo 3DS XL és a sima Nintendo 3DS között. Azért amikor a második kiadású konzolból megyünk vissza az első generációsba, az is egy szép dolog. De hát van úgy, hogy az előző a jobb, mert azáltal, hogy kicsi a kép, sokkal szebb és élesebb. Mert hát a Nintendo 3DS felbontása eléggé alacsony, és az XL-en kellemetlenül pixelesnek hatottak a játékok. Ezt főleg a 1080×1920-as felbontású okostelefon után tűnt fel. Olyan a kép Nintendo 3DS XL-en, mint egy régi telefon kijelzője. Rettenetesen pixeles, de szinte már kellemetlen. Ehhez képest a sima Nintendo 3DS-en élesebb a kép, és kevésbé látszanak a pixelközök. Így olyan érzésem van, mintha egy mai konzollal lenne dolgom. Tisztán kivehető minden, gyönyörű a kép. Én nem akarok XL-lel menőzni, úgy vagyok vele, hogy ha ez a felbontás csak kis kijelzőn mutat szép, akkor maradjunk kicsiben.

A System Transfer meg hihetetlenül gyorsan ment, ami meglepő annak fényében, hogy rengeteg játék van már letöltve a konzolra, de nemcsak hogy gyorsan ment, hanem az SD kártyával is tudott kommunikálni. Ezek szerint sokat fejlődött a rendszerátvitel, de ehhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy felhasználórendszer van, és több mindent onnan érzékelhet. És mindent-mindent áthozott, mentéseket, beállításokat, játékidőt, úgyhogy mindenben tökéletes volt.

Tehát nyugdíjaztam a Nintendo 3DS XL-t, és helyébe jött a sima Nintendo 3DS. Ez jó váltás, és innen ha továbbmegyek, csakis New Nintendo 3DS jöhet. Esetleg Nintendo 2DS (az első), ha találok New Super Mario Bros. 2 dobozosat.

Nemrég szétnéztem a PlayManiában, és a rengeteg sok PlayStation játék közül találtam egyet, ami érdekelt, méghozzá a S.C.A.R.S.-t. Egész jó ár volt érte az 1.500 forint, de alaposan megnéztem magamnak, nehogy úgy járjak vele, mint néhány hete a Super Smash Bros. for Wii U-val, ahogy itt írtam. Ez megfelelő volt, az ára is bőven jó volt, úgyhogy örömmel vettem meg.

Rengeteg játék van a PlayManiában, és érdemes is szétnézni, de nagyon meg kell nézni azt a játékot, amit kiszemeltünk magunknak, mert nemcsak a Smash Bros. esete, hanem konkrétan most is, volt egy másik PS játék (TOCA), ami szintén érdekelt, de döbbenten láttam, hogy más lemez van benne, mint amit a borító "hirdet". A ritkább, jó állapotú, dobozos játékokat pedig külön vitrinben tartják. Itt még elgondolkodtatott, a Goldeneye 007 Nintendo 64-re ami 11.000 forint volt. Megnéztem, kinyitottam, és meglepett, hogy a leírás nincs benne. Így nekem nem ér meg ennyit.

Mondjuk a másik probléma az volt, amikor ott voltam, hogy nagyon az eladók közül a lány nem volt valami készséges. Akkor láttam őt először, eléggé furcsán viselkedett. Ült a bejáratnál, dohányzott, amikor be akartam menni, és nem eshetett le neki, hogy miért állok ott, mert a srác szólt rá, hogy álljon fel, mert mennék be. Aztán, amikor bejöttek, a csaj valamit mutogatott neki PC-n. Én örömmel hallgattam a japán szöveget, valami anime lehetett, de ha ő új munkatárs lesz, akkor eléggé szépen mutatkozott be, meg kell hagyni... Ha meg csak ismerős, aki akkor ott volt, akkor mindegy, de az biztos, hogy az utóbbi időkben háromszor is voltam ott, és mindháromszor ugyanazt a srácot láttam ott (aki egyébként rendes volt, mert amikor problémám volt a Smash Bros.-szal minden további nélkül visszaadta az árát), ez azért árulkodó... Vagy hosszabb szabadságon vannak / voltak a többiek, vagy valami történhetett.

De ezzel a játékkal nem bántam meg. És megvan az első olyan játék, mely Sony PlayStation-re és Nintendo 64-re is megvan.

Nintendo 64-re még nyáron vettem meg, akkor írtam a játékról is részletesebben. Tervezem, hogy játékokat megveszek mindkét konzolra (amik megjelentek mindkét konzolon), nemcsak gyűjteménybe, hanem, hogy összehasonlíthassam őket. Lássam, hogy melyik milyen, van-e különbség, és ha igen, melyik változat miben erősebb. És akár egy összehasonlító teszt is készülhet.

A PlayStation verziót kipróbálva lényeges különbség nincs, ami feltűnt, hogy a játék alatt a zene meglehetősen halk. Arra emlékszem, hogy Nintendo 64-en jól hallható volt a pályák zenéje, sőt kifejezetten tetszett is. A PlayStation változatnak meg az Options menüjét megvizsgálva ott volt, hogy állítható a zene hangereje, de teljes hangerőn volt. Érdekes volt. Ennek még azért utánajárok. Amúgy jó játék, PS-en is jó játszani.

Fél éve már, hogy moziban láttam a Ready Player One filmet, és bár írtam róla, hogy nem tetszett, és hogy miért nem, de azt is éreztem, hogy itt nem lesz vége a filmmel való kapcsolatom, és hogy fogok neki adni egy második esélyt. Ez meg is történt. Néhány napja megvettem a könyvet és a limitált kiadású DVD-t.

A könyvben még csak az 55. oldalon tartok (lassan olvasok), de már az első oldaltól éreztem, hogy imádni fogom ezt a sztorit. És tényleg! Sokkal részletesebb a könyv (mondjuk ez magától értetődő), ahogy olvastam az elejét, sokkal világosabb volt számomra a háttértörténet, és azáltal, hogy a főszereplő srác, Wade Owen Watts szemszögéből olvassuk a történetet (végig E/1-ben van írva, mintha a gondolatait olvasnánk), olyan, mintha a naplóját olvasnánk, ezáltal személyesebb a történet. Nem újdonság ez, tudom, olvastam máshol is ilyet, nekem nagyon bejön. Aztán meg teljesen valóságos, ahogy leírja a 2045-ös körülményeket. Hiszen az most látszik, hogy az emberiség gyönyörűen menetel a sírgödör felé, ennek egy sokkal "előrehaladottabb" változatát írja le a könyvben. Maximálisan el tudom képzelni, hogy olyan lesz az élet a század közepére, mint amilyen a könyvben olvasható.

Az eddig olvasottak alapján két dologgal vitatkoznék a könyvben.

1. Az egyik isten létezésének teljes tagadása, és hogy a tudomány a válasz mindenre. Ez annak fényében furcsa, hogy bár meg vagyok keresztelve, de amúgy nem gyakorlom a vallást, és én is annyira félrevezetőnek tartom az összes vallást (hogy finom legyek), mint ahogy a srác leírta a könyvben. A személyes problémám ezzel az, hogy földhöz ragadtabbá teszi az embert lélekben az, ha a tudománnyal magyarázunk mindent. Ez amúgy egy teljesen logikus lépés, hiszen, ha végiggondoljuk a történelmet, akkor kezdett el hanyatlani az istenhit világszerte, amikor megjelentek az első nagy tudományos könyvek, és a különböző, addig természetfelettinek tulajdonított jelenségekre tudományos magyarázat lett, ez pedig fokozatosan visszafogta az isten iránti hitet és a kereszténységet. Csak hát ha nincs isten, akit imádhatunk, akibe kapaszkodhatunk, akkor ki legyen az? A XX. században megfigyelt, a tudomány által megmagyarázhatatlannak ítélt jelenségekre jött a spiritualitás, mely részint átvette isten helyét, és ennek "jóárasított" verziójából és filléres tanácsokból néhányan egész jól megélnek. Nevezzük őket a modern kor hamis prófétáinak. Belecsúsztam én is ebbe, olvastam én is néhány ilyen könyvet, és ma már nagyon bánom, hogy ilyen a kezembe került. Azt gondolom, hogy a ma még megmagyarázhatatlan jelenségekre is lesz majd tudományos válasz, de majd csak évszázadokkal utánunk. De visszatérve a könyvre, nem is azzal van bajom, hogy elveti az istenhitet, és hogy a halál után a nagy semmi jön (mert én is így gondolom), hanem az, hogy túlzottan a valóságban él. Pedig Presser Gábor is megénekelte az egyik Zorán dalban a következőt: "Én mégiscsak azt mondom, hogy a valóság már az élethez túl kevés". Ez egy nagyon fontos gondolat
2. Az OASIS, mint menekülés a valóság elől. Ahogy írtam feljebb, tökéletesen leírja, milyen lesz az élet 2045-re, és én is nagy esélyt látok arra, hogy tényleg a XXI. századi nyomor felé menetelünk, de akármennyire is borzasztó ott az élet, leírta, hogy neki is milyen sanyarú volt a sorsa, és hogy mégsincs számára a való életben semmi, ami által építhetné az életét, ezáltal játékba menekül. Az életének építését pedig úgy értem, hogy helyre teszi azokat, amik megnehezítették az életét, és az offline élet keretein belül keresi a lehetőséget, ehelyett játékba menekül. Mert az ideig-óráig elvonja a figyelmét a valódi problémától. Írja is, hogy a játék készítője, James Halliday félistennek számít. Miért? Menekülési utat adott játék a való élet problémái elől. Gyönyörűen le van írva a könyvben, hogy nincs istenhit (ő legalábbis nem hisz istenben), mert a tudomány már szinte minden addig megmagyarázhatatlan jelenségre magyarázatot adott, de valami mégis kell, amibe belekapaszkodhat. Hát jött egy ember, aki megcsinálta azt a játékot, amivel milliók számára ad illúziót arra, hogy mégiscsak van miért élni, hát persze, hogy istennek számít! Itt például nekem az nem tetszik, hogy akármennyire is indokolt, hogy menekülőutat keresnek a szereplők, mégsem ez jelenti a valódi problémát a megoldásra.

Ettől függetlenül hihetetlenül élvezetes a könyv, olvasatja magát, és biztos vagyok abban, hogy a fentiekre is lesz valami válasz.

És ha már itt a DVD, akkor megnéztem ismét a filmet. Sokkal jobban tetszett másodjára, mint először a moziban. Egyrészt már a könyv hatása is bennem van, másrészt meg mivel egyedül néztem meg, ezért nem zavart, ha nem ismerek fel különböző utalásokat a '80-as évekből. Továbbra is azt mondom, hogy a '80-as évekből csak a zenét ismerem átfogóan, sem a filmekben, sem a videojátékokban nem vagyok jártas. Így második végignézésre úgy tudtam élvezni a filmet, hogy nem hallok nevetést olyan jelenetnél, ahol nevetnem kéne, ha ismerném az utalásokat, tehát nem éreztem magam kirekesztettnek egy közösségből, és nem görcsöltem azon, hogy na, hol lesz megint olyan jelenet, amit nem értek, de mindenki más igen.

És így sokkal élvezetesebb volt. Bár a könyv olvasása alapján egy késői Harry Potterre emlékeztetett a film, mert ki voltak hagyva jelenetek, amik ugyan nem feltétlenül lényegesek a történet szempontjából, de nagyon segít, hogy megértsük a történetet. Bizonyos gondolatmenetek át lettek ugorva, többek között azok, amiket fentebb elemeztem, ezek segítenek elmélyülni, átgondolni az egész sztori hátterét. De az az érdekes, hogy a filmet nézve nem volt hiányérzetem, nem volt meg bennem az, hogy ezt és ezt beletettem volna, mert teljesebb lett volna a film. Azt gondolom, hogy a könyvbe beleférnek a különböző sztorizgatások és mellékszálak, a film meg a maga kereteiben bőven jó az, ha a főtörténetre fókuszál. Ha azt összehozzák érdekesre, izgalmasra, úgy, ahogy amit látunk, annak megvannak a logikai összefüggései, akkor szerintem nem hagy hiányérzetet egy ilyen film. Márpedig ez épp elég feladat egy forgatókönyvíró számára. Ha részletesen, a mellékszálakkal akarják TV képernyőire vinni, akkor sorozatot kellene csinálni a történetből. Annak nincs meg az a másfél-két órás keret, amibe bele kell sűríteni a történetet.

Egyelőre nem tudok többet írni, mert még csak kb. 15%-ánál tartok a könyvnek, azt a lelkesedésemet, örömömet akartam kiírni magamból, hogy másodjára nagyon tetszik a film. Tervezek még foglalkozni a filmmel, mert mivel limitált kiadás, tele van extrákkal, ezekről is fogok írni, valamint tervezem megvenni a Blu-ray változatot. Háromféle változatban jelent meg Blu-rayen:

• A rendes (regular) változat
• 3D-s Blu-ray
• 4k Blu-ray

Ezek közül az elsőt tervezem megvenni. Elemeztem korábban több postban is, hogy nekem bőven elég a Full HD felbontás, mert nem tervezek óriási kijelzős TV-t venni. a 3D meg nálam nem játszik, de ahogy szétnézek a műszaki boltokban, egyre kevésbé másoknál is. Majd a Blu-ray kiadásról is fogok írni.

No, hát újabb Sony konzol került a videojátékos gyűjteményembe, egészen pontosan egy PlayStation 2.

Nézegettem, hogy milyen lehetőségek vannak, már nagyon szerettem volna egy PS2-t. Erre is van néhány játék, ami érdekel. Volt néhány kitételem, hogy milyen legyen a PlayStation 2, amit megvennék:

• Első kiadású, azaz FAT legyen. Ezt tartom az eredetinek. A sovány változat inkább néz ki jóárasított fapados verziónak.
• Ne legyen chippelt. A Sonyt is tisztelem annyira, hogy eredeti játékokat vegyek, főleg, hogy elég sok olcsó játék van PS2-re.
• Mindene legyen meg hozzá, és minden kiegészítő legyen eredeti.

A jófogáson találtam hirdetést, ami megtetszett, és jó áron is volt. 10.000 forint volt, plusz melléadta a Tomb Raider Anniversary-t. Sok játéka volt az eladónak PS2-re, közülük két jelöltem volt. Az egyik a Final Fantasy XII, a másik meg a Tomb Raider Anniversary. A Final Fantasy XII-t akartam eredetileg, mert az nem Platinumos kiadás, de mint kiderült, annak nemcsak a borítója német, hanem maga a játék is, és az eladó elmondása szerint nem lehet benne nyelvet állítani. Így a Tomb Raiderre esett a választásom. De nem fogom megtartani, mert platinum kiadás, és német borítós. De ahogy szétnéztem vaterán, nem is nagyon fogom tudni eladni, mert nagyon olcsón adják, és van olyan, ami már jó ideje fent van. Helyette inkább vennék versenyjátékokat. Az a baj, és részint ezért is kerültem a Sony-t, mert az eladó srác képen mutatta, hogy milyen játékai vannak, ezek közül ad egyet a konzol mellé. Azt hiszem, 30 játék volt egy képen, és ezek közül volt az a kettő, amire felfigyeltem. A többiről még csak nem is hallottam. Megvettem, átvettem a konzolt, és közben gondolkoztam, hogy milyen játékokat vennék PS2-re. Próbáltam visszaidézni az 576 Konzolos teszteket, de semmi érdemleges nem jutott eszembe. Csak versenyjátékok, Sonic, meg Naruto. Ezek jutottak eszembe. És igen, a PS2 az a konzol, amire rengeteg sok játék jelent meg, de igazán érdemleges cím nem jut eszembe. Jelen tudásom alapján nem tudok olyan játékot mondani PlayStation 2-re, ami mindenképp kell. Míg PSX-re igen. A spontán döntésben bízok. Ha meg tényleg nincs nagy szabású játék PS2-re, akkor nem tudom, hogy mire volt olyan népszerű, és adtak el belőle 140 millió példányt. Final Fantasy-ket is olyan olcsón lehet kapni PS2-re. De ha van olyan PS2 játék, ami olyan kalibetű, mint PSX-re, a Metal Gear Solid vagy a Grand Theft Auto, akkor fejet hajtok előtte, és meg fogom venni.

A távirányítót meg extrába vettem mellé, ezzel funkcionál a PlayStation 2 DVD-lejátszóként, minden DVD-lejátszó távirányítójának a gombja megvan rajta. Habár azt gondolom, hogy ritkán fogom használni a PlayStation 2-t DVD lejátszóként, mert van rendes lejátszóm, de a PS-es gyűjteménybe ideális. Aztán kipróbáltam a Tomb Raider Anniversary-t. Már az elején nem tudtam, hogy mit kell csinálni benne, teljesen szokatlan számomra az egész dolog. Az irányítás nagyjából megvolt, csak a tanulórésznél nem tudtam továbbjutni, mert átugrani egyik függeszkedésből a másikba még át tudtam, de hogy onnan hogyan tovább, azt már nem. Próbálgattam mindent, de nem tudtam rájönni. Ettől függetlenül hangulatos játék, de nem hiszem, hogy megtartom, már csak a platinum mivolta miatt sem. Versenyjátékkal (Gran Turismo, Need for Speed) sokkal szívesebben játszanék.

Október 3-ára terveztem a következő hangfelvételt, de az istennek se tudtam, hogy mit énekeljek. Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen, de aztán ahogy néztem a Senkaiden Hoshin Engi-t, eszembe jutott, hogy hát ezt az animét az openingje miatt nézem (mert amúgy maga az anime sok jó szót nem érdemel, de talán egy másik postban elemzem), amit már régóta ismerek, és szeretek. Ez pedig Yonekura Chihiro: WILL dala, ami az énekesnő egyik legnépszerűbb szerzeménye, ez minden koncertjének kötelező dala. És felvettem ma:

A dallamvezetése tetszik, hogy a refrén milyen ívet ír le. Jól meg van komponálva a dal, jól visszaadja azt az ártatlan felfedezést, amiről a szöveg szól. Egy emberre figyel fel, csodálja őt. Hinni akar benne. Felteszi a kérdést, elképzelhető, hogy magának, ami alapvetően nem rossz, mert érettebb gondolkodásra vallhat. Ugyanis elképzelhető, hogy csalódott már emberekben, és az újabb csalódástól kímélné meg magát? Mondjuk inkább az ártatlan pozitív hangulat jelenik meg az énekben, erre utalnak a kisebb hajlítások az egyik szótagokban.

Jó volt énekelni ezt a dalt, ez is olyan, hogy ha nagyon rám jön, éneklem az utcán is. Jó volt felvenni ezt a dalt, nemcsak hogy Yonekura Chihiro egyik legnépszerűbb, de legjobb dala is.

Annak ellenére, hogy tavaly márciusban jelent meg a JAM Project: THE EXCEEDER kislemeze, csak mostanra vált teljes valójában elérhetővé. Újabban digitális formában töltik le az albumokat, kislemezeket azok, akik megosztanák, ami egy részről érthető, hiszen így mégiscsak azonnal megkapják a dalokat, másrészt meg hátrány, mert a kislemezeken ha rajta van a karaoke verzió, az a digitális letöltésekben ritkán jelenik meg. A JAM Project esetében soha, a kislemez már a megjelenésekor elérhető volt, de a karaoke verziók nélkül, úgy meg nem teljes számomra a kislemez, úgyhogy nem foglalkozok azokkal. A JAM Project: THE EXCEEDER kislemeze is csak most került ki a maga teljes valójában.

A címadó dal a szokásos Super Robot Wars féle JAM Project dal, a maga szokásos erős hangszerelésével, kiváló dal arra, hogy bevezessenek egy roborharcos játékot. A kislemez ugyanis a PlayStation 4 / PlayStation Vitára megjelent Super Robot Wars V opening és ending dalait tartalmazza. Az opening a szokásos SRW nyitódal, mely kellőképpen vezet be a játék hangulatába. Az endingek változatosak, azok sokkal érdekesebbek szoktak lenni.

Az openingeket ugyanis mindig Kageyama Hironobu írja (ezért is hasonlítanak annyira egymásra), az endingeket viszont mindig más, legtöbbször Okui Masami. Jelen kislemez endingjében is benne van Okui-san munkája, de ebben az esetben csak a dalszöveget írta, a zene Fukuyama Yoshiki szerzeménye. A címe NEW BLUE, és azt kell mondjam, hogy az utóbbi évek legjobb JAM Project daláról van szó. Gyönyörű ballada, tökéletes katarzisélmény. Énekben pedig mindenki megmutatja a legjobb oldalát. Ez nem az a sírós ballada, hanem kifejezetten pozitív hangulatú lassú dal, ami az adott pillanat szépségét éli meg. Az előadás elsőosztályú, egyszerűen nem tudom elégszer hallgatni. Reményt ébreszt, azt érzékelteti, hogy a krízishelyzetből is van kiút, felemel, és azt érzem, hogy mindig van lehetőség újrakezdeni. Az ilyen katarzisélmények a célja a mai modern kultúrának, hogy ha már annyi minden leegyszerűsödött, legalább a maga egyszerűségében legyen nagyszerű.

Bár ez a dal annyira nagyszerűen meg lett komponálva, hogy az egyszerű jelző inkább lealacsonyító. Fukuyama Yoshiki alapvetően két zenei stílusban utazik, az egyik a kemény rock, de akkor tényleg tombolunk és zúzunk, mint állat. Vagy lassú, balladákat ír, de akkor a férfilét legszebb, legérzékenyebb oldalát mutatja meg. Összefoglalva, ez az ember univerzális tehetség. Egyébként is szeretem Fukuyama-san stílusát, követem őt Twitteren, és olyanokat ír, meg olyan képeket tesz ki, hogy szinte mindig megnevettet. Okui Masami meg hát élő legenda számomra. És ha ez a páros együtt ír dalt, akkor szinte biztos, hogy elsőosztályú minőség keletkezik.

Így történt a NEW BLUE esetében is, ami egy csodálatos, lassú dal. Bár egy kicsit itt is zúzunk, mert ennek a dalnak is van gyors része, ahol azért megmutatják, hogy tudnak kemények is lenni. Csak ezt a disszonanciát nem igazán díjazom, a JAM Project egy jó ideje ebben utazik. Nem mindig passzolnak össze a különböző dallamok, így olyan érzetet ad, mintha több befejezetlen daluk is lapulna a fiókban, de sehogy nem tudják befejezni, hát alkossunk ezekből a részletekből egy teljes dalt. Valahogy így készülhetnek az ilyen dalok.

Szerencsére nem mindenhol csak ennyi a történet, mert például a Wings of the legend dalban is azt érzem, hogy összefüggő történetet mesélnek el a bizonyos részletek. A NEW BLUE esetében is el lehet mondani, hogy a gyors rész inkább megerősíti a dal mondanivalóját. Az új remény, soha nem késő érzést erősíti meg, azt sugallja, hogy készen állnak az új kalandnak, elébe mennek a harcnak. És ez azért nagyon jó, mert sok az olyan történet, melynek happy end a vége, azt érzékelteti, hogy az életben ha megküzdünk életünk legnagyobb álmáért, és elértük azt, akkor utána jön a földi mennyország, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Disney klasszikusok... Holott, aki tapasztalt már dolgokat az életében az tudhatja, hogy még ha megküzdöttünk a legnagyobb álmunkért, és boldogok vagyunk, az nem jelenti azt, hogy utána az élet konstans boldogság. Utána is jönnek nehézségek, amikkel ugyanúgy szembe kell nézni. Ezt érzékelteti ez a JAM Project dal is, amiért nagyon hálás vagyok, hogy ezt így megírták.

Nagyon kíváncsi leszek, hogy ha elmegy belőlem a kezdeti lelkesedés, hogyan fogom hallgatni ezt a dalt, az biztos, hogy ez most pure 10/10-es nálam.

Jónéhány achievement megvan a Super Smash Bros. for Nintendo 3DS-ben, ezeket gyarapítottam a vonatúton, Békéscsabára hazafelé. Mert továbbra is nagyon szeretem a játékot, de néhány teljesítmény elérése némi idegeskedés árán lett csak meg. Méghozzá azok, amiket akkor kapok meg, ha adott karakterrel játszok vagy nyerek meg 2-3 játékot. Ez egyébként nagyszerű lehetőség arra, hogy ne csak azokat a karaktereket használjam, amiket szeretek, hanem próbáljak ki másokat is, hátha bejönnek. Hát ilyenre nem volt példa. Csak néhány karakterről vázlatokban, akiket használtam, és a hozzájuk kapcsolódó tapasztapatok.

• Captain Falcon: Hát, maradjon csak a kocsijában, mert ott hiper-szuper gyors, de gyalog rettenetesen lassú. Sokszor kiütöttek a gépi ellenfelek, azért, mert nem tudok érdemben támadni, mert vagy ötöt behúznak nekem, mire nagy nehezen támadásba lendülök. Annak nem vagyok a híve, hogy lejjebb vigyem a jelenlegi tudásomhoz képest a gépi ellenfelek szintjét, azt csináltam meg, hogy 2 perces időlimittel játszottam. Ugyanis nálam alapvető beállítás, hogy 5 élettel játszok. Azt gondolom, hogy így olyan játékot játszhatok, ahol tényleg a valódi tudás derül ki. Na de mivel Captain Falcon tudása finoman szólva sem megfelelő számomra a győzelemhez, ezért azt csináltam, hogy 2 perces idővel játszottam. Ez arra jó, hogy kihúzzam addig, és esetleg annyi sebzést adjak neki, hogy talán meghal. Így ha én is meghalnék (egyszer-egyszer mind a ketten), akkor sem baj, mert hirtelen halállal egy gyors ütéssel (mert van ilyenje is, csak kicsit sebez), kiütöm a pályáról. Így sikerült megszerezni Captain Falcon teljesítményét és a Mute City pályáját.
• Ness: Na ő a másik, akivel komolyan meggyűlt a bajom. Ness alapvetően erős lenne, a baj ott van, hogy ha leesik a pályáról, akkor nagyon nehezen tudom visszahozni, vagyis sehogy... Ness-nél ismert az a módszer, hogy PK Thunderrel (Fel+B) kell tenni egy gyors kört, és akkor belécsap a villám, ezáltal jön vissza a pályára. De erre sehogy nem állt rá a kezem, sokszor leestem vele. Nála az volt, hogy olyan pályát választottam, ahol minimális az esélye, hogy leeshet, így jött a Mushroomy Kingdom. Itt sikerült megszerezni.
• Zelda: Ő nem volt problémás, inkább a szokatlan támadásai miatt volt furcsa játszani vele. Amúgy meglepően erős, csak őt is szokni kell. De hihetetlenül ötletes, hogy a Din's Fire, Farore's Wind... és mi a harmadik? a támadásai, az Ocarina of Time-ból erős emlékek ezek. Vele könnyen sikerült nyerni.
• Villager: Na hála istennek, vele elég volt csak játszani, nem kellett nyerni, mert amúgy őt nem bírom, meg az egész Animal Crossing szériát a pokolba kívánom. Nem is nagyon voltam azon, hogy nyerjek vele, és nem is maradtak meg a támadásai. Játszottam vele amennyit kell, és kész. Őt a lehető legritkábban fogom választani.
• Luigi: Ő sem lenne rossz, mint Zelda, csak nehéz megszokni a támadásait. Vele nyerni kellett, és sikerült is könnyen. De inkább maradnék Mariónál. Ő inkább az, hogy nem az én stílusom, de azért néha játszani fogok Luigival is..

Hát ők lennének azok. Miközben játszottam velük, eszembe jutott, hogy bizonyos szempontok alapján ötös csoportba sorolhatnám a karaktereket azáltal, hogy kivel vagyok a legjobb, kivel meg a legkevésbé, mindezt részletesen elemezve. Tetszik az ötlet, ha megmarad a motiváció, akkor megcsinálom.

Egyébként 8-as szinten vannak a gépi ellenfelek, nagyjából ők vannak velem egy szinten. Lassan kezd kialakulni egy harci stratégia, ami hatásos lehet a gépi ellenfelek ellen, de igyekszem változatossá tenni a játékomat, mert csak 1-2 féle támadással nyerni nem buli. Ellenben összehozni mindenféle kombinációkat annál inkább. Tesztet is tervezek írni egyik-másik Super Smash Bros. játékról, merthogy még egyet sem írtam róluk, úgyhogy bőven van dolgom a játéksorozattal.

Hát íme az új Okui Masami album hatása, megvettem az egyik belőle készült kislemezt. A Sophia, mely a GARO -VANISHING LINE- anime első ending dala. Az animét még nem láttam, mert ha nézek GARO sorozatot, az első szériától tervezem megnézni. De láttam annak idején az első részt, és nekem túl erőszakos volt. Értettem, hogy mit akar mondani, de a kifejezési mód nem tetszett. De gondolkodtam azon, hogy az Okui Masami dal miatt végignézem az animét. Meg micsoda férfias dolog kibírni egy olyan alkotást, amit korábban nem tudtam. Azt hiszem, elő fognak kerülni a JAM Project dalok is.

De most a kislemez. Nagyon kellemes meglepetés volt a HAPPY END album, nem győzök örvendezni, hogy mennyivel jobb lett, mint a Love Axel vagy a Symbolic Bride. Ez arra inspirál, hogy megszerezzem az albumot eredetiben, és a hiányzó kislemezt. Az Innocent Bubble-t előrendeltem, a Sophia kimaradt. Megszerettem a dalokat, de igazán csak most érzem, hogy mekkora jelentőssége is van nekik. A HAPPY END egyik nagy erőssége ugyanaz, mint a régi albumoké, hogy Okui Masami megint egy koncepció köré építette a dalokat. Az egész albumnak egységesen van mondanivalója, amibe nagyon jól beleillenek mind az Innocent Bubble, mind a Sophia kislemez dalai is. Visszatekintés a múltba, számot az ad az életéről, újra az értékrendjéről, hitéről énekel, erre pedig kiválóan alkalmas egy 25. évfordulós album, melyet 50 évesen énekelt fel.

A Sophia kislemez két dala tartalmazza az énekesnő életének negatívabb, bánatosabb oldalát. Már elemeztem korábban a dalokat, a Sophia inkább elmélkedős, az élet nehézségeit igyekszik viselni, a THE COUNTDOWN viszont fajsúlyosabb. Nagy változás előtt áll, érződik benne a múlt elengedése, ugyanakkor kész az újat befogadni. Mindenképpen nagyon jó szám, régen írt ilyet.

Úgyhogy nagyon örülök a kislemeznek, kellett már egy erősebb alkotás az énekesnőtől. A CDJapantől rendeltem meg, és gond nélkül megérkezett. És ez volt a lehetőség, hogy be tudtam scannelni a borítót jó minőségben. Mert az egyik Okui Masami rajongó bescannelte, amikor megkapta a saját példányát, de eléggé rossz minőségben, össze-vissza voltak a képek, ráadásul a belső borítók valamiért kis méretben jöttek át, úgyhogy az csak mostanra lett meg jó minőségben. Fel is tettem őket a VGMdb kislemez oldalára. Nem tudom, hogy fognak-e variálni rajta, ott most eléggé össze-vissza vannak a borítók megnevezései, mert az előzőek (a fentebb említettek) is ott vannak. Remélem, rendezni fogják majd. A weboldalra meg regisztrálni kell, ha valaki a mellékelt képeket jó minőségben akarja megnézni, de megéri, mert sok kifejezetten ritka kiadvány borítója is fent van. Ez a weboldal egyik ékes bizonyítéka, hogy a közösség által szerkeszthető weboldalak mennyire értékesek. Van felügyelet felettük, és ezeket az oldalakat többségében olyanok szerkesztik, akik rajongásuk tárgyáról akarnak minél több információt megosztani, kevés az olyan, aki betrollkodik egy ilyen oldal szerkesztésébe, meg azt azonnal le is fülelik.

A scannelés meg nem volt egyszerű folyamat, mert néhány hete hoztam fel Pestre a scanneremet, és nemrég üzemeltem be. Ma akartam használni, hogy a kislemezt bescanneljem, de nem akart kommunikálni a Windows-zal. Eddig tudtam Windows 10 alatt használni, de most valamiért nem ment, nem látta a driver a scannert. Amúgy régi scannerem van, HP scanjet 3970-es, ennek csak Windows Vistáig van támogatása, sőt, maga az illesztőprogram csak a 32-bites Windows XP alatt van listázva. Ezt töltöttem le, és telepítettem, és ha hibásan ugyan, de mindig működött. Mert még csak nem a is a működésében volt hiba, hanem esztétikai hibák (nem jelentek meg a ikonok, így ki kellett találni, hogy melyik scannel), de lehetett használni. De most egyáltalán nem látta a scannert. Próbáltam az eszközkezelőben megnézni, más univerzális scannelőprogramokkal, hogy megy-e de semmi eredménye nem volt. Aztán végül az lett a megoldás, hogy VirtualBox-on keresztül tettem fel a gépre egy Windows XP-t, és ott működött a scanner. Amit el tudok képzelni, hogy olyan frissítés jött Windows 10-re, ami már végképp nem kommunikál olyan eszközökkel, mely nem kompatibilis vele. De ilyen jellegű ismeretem még nincs. De legalább 2 óra volt, mire megtaláltam a megoldást. Ez az egyedüli, amit nem szeretek az informatikában. Ha valami gond van, arra sok esetben nehéz megtalálni a megoldást, és több óra azt orvosolni. Mert egyedi a probléma, sokszor nem arra kérdeznek, hanem csak valami hasonlóra, és az sem segít feltétlen. Nem egyszer jártam már így. Már ha lehet orvosolni persze. De ez most mindegy, a lényeg, hogy sikerült végül scannelni.

A NintendoLife kitett egy listát az eddig megjelent 5 Super Smash Bros. játékot rangsorolták. Mindenképp érdekes volt olvasni. Most, hogy jobban benne vagyok a Smash Bros. játékokban, jobban hozzá is tudok szólni. Gondolom, mindenki a Switch játékot várja a Super Smash Bros. Ultimate-et, ezért is is aktuális beszélni ismét a játéksorozatról, visszanézni, hogy milyenek voltak az előzők, és mire számíthatunk. Én egyelőre nem számítok semmire, egyelőre egy Switchre szeretnék számítani, és utána számolom majd, hogy milyen lehet az Ultimate. Addig is nézzük át a listát.

Vagyis saját listát írnék, ami némileg különbözne a NintendoLife listájától. Volt szerencsénmmind az 5 Smash Bros.-hoz, így a lista is menni fog. Nálam így nézne ki:

5. Super Smash Bros.

Az, hogy a Nintendo 64-es rész az utolsó, nem is kérdés. Olyan ez, mint egy rockegyüttes 1. albuma, mely legtöbbször kísérletező jellegű, de lehet hallani, hogy ebből még nagy dolog lesz.. Valamit próbálkoztak, maga a játék nem rossz, de igazából még Nintendo 64-es játékok között sem kiemelkedő. Csúnya a grafikája, kidolgozatlanok a karakterek (vessétek össze például a Mario Party 2-vel), a harc is meglehetősen kezdetleges. A zenéjére rámondhatjuk, hogy Nintendo 64-re nem lehetett jobbat csinálni, mert mégiscsak kazettás a rendszer, kicsi memóriával. De ennél a játéknál látszik meg, hogy mennyivel több lett volna, ha már a Nintendo 64 is CD-s lett volna. Legalább a zene sokkal jobb lett volna, nem beszélve a több karakterről, pályáról, lehetőségről. Kérdés, hogy tényleg ennyire tervezték a Nintendo 64-es SSB-t, mint amit kaptunk eredményül, vagy már akkor is többet akartak ebből kihozni? Jó eséllyel igen, mert a GameCube-os rész szinte a konzollal együtt jelent meg, tehát az tekinthető a Nintendo 64-es játék javított változatának. Azért érdemes játszani, hogy lássuk, honnan indult a sorozat, de másra nem igazán. Ráadásul ritka mivolta miatt az utóbbi időkben eléggé drágán lehet beszerezni. De letette az alapokat arra, hogy egy nagyon jó játéksorozat legyen a későbbiekre.

4. Super Smash Bros. for Nintendo 3DS

Aztán óriási minőségi ugrás. Sokan felvetik kérdésként, hogy alkalmas-e kézikonzolra egy Super Smash Bros. játék. A Nintendo 3DS bebizonyította, hogy némi kompromisszummal, de lehetséges. De ennek már megvan az a minősége és hangulata, amivel játékra inspirál. Többen is élvezetes szabadtéren, utazás közben, összejöveteleken. Egyedüli hátránya, hogy sima Nintendo 3DS-en nagyon lassan indul be, ezt a játékot inkább New Nintendo 3DS-en érdemes játszani. Egyébként jól kidoldogott, jól néznek ki a karakterek, és külön jó dolog, hogy itt a handheld játékokból vannak pályák, sok nagyon ötletes. A zenét viszont nem igazán szeretem.

3. Super Smash Bros. Melee

A túl hamar megjelent játékok listáját bővíti a GameCube-os rész, hiszen nyitócím volt a konzolon. Ez érezhető is, a mai játékokhoz képest kevésbé kidolgozott. A mozgások túl gyorsak, pont emiatt nehezebb irányítani őket. Bár annak jó, aki szereti a ninja-mozgásokat, én például az utóbbi időkben gyakrabban csinálom azt, hogy hirtelen hátrafordulok, és úgy támadok. Erre nagyon jó a Melee. Na meg azért is van a 3. helyen, mert hibái ide vagy oda, hihetetlenül hangulatos játék, ez volt az első olyan Smash Bros. játék, ahol igazán átjött az, hogy miért is olyan jó ez a sorozat. Órákig játszottuk anélkül, hogy meguntuk volna. Nem utolsósorban a zenéje is valami hihetetlen jóra sikeredett. Pontosan erre gondoltam, hogy miért rossz, hogy a Nintendo 64 nem CD-s, ha már annak is optikai meghajtója lett volna, akkor hasonló hangszerelésű zenéket élvezhettünk volna ott is. Sőt, talán maga a játéksorozat is így kezdte volna. Nagyon jót tett a játéknak az élő hangzás. Egyáltalán nem hangzik erőltetettnek, mint a Mario Kart 8-ban, nagyon ideillik, nagyban emeli a játék hangulatát. Önmagában is élmény hallgatni a zenéket, nagyon átjön úgy is a feeling. Lehetőségekből is sokkal több van. Ami hátrány, hogy néhány karakter itt sem lett eléggé kidolgozva. Yoshi például nagyon ronda lett, Luigi is Mario-hasonmás, mint a '80-as években.

2. Super Smash Bros. Brawl

Különös sorsra jutott a játék. Amikor 2007 végén bejelentették, messiásként vártuk a játékot, a hivatalos weboldalt is napi szinten frissítették, ittuk az információkat róla. Aztán, amikor megjelent, akkor is imádtuk, rengeteget játszottunk vele. Mindenben jobb lett, mint az elődje. Lassabb is lett (sokaknek ez fekszik inkább), sokkal kidolgozottabb lett. Nem utolsósorban ezen már lehetett érezni, hogy ez a játékot tudatosan úgy fejlesztették, hogy ez egy Smash Bros. játék, amit a Nintendo rajongók nagyjának egyik kedvenc sorozata. Nem mondható spontánnak a játék, de ez nagyon jót tett neki, mert pont emiatt fejlesztették nagyon sokáig. A Nintendo tudatosan akart egy mindennél jobb Smash Bros.-t kiadni a kezéből, és ez sikerült is. Nemcsak hogy eszméletlenül hangulatos a többjátékos meccsekre érdemes gondolni (bár az online része elég sokat akadozott), de az egyedüli játékra is nagyon ráfókuszáltak. Elég csak a Subspace Emissary-re gondolni, amit emlékeim szerint több, mint 10 óra végigjátszani. A pályák nagyon hangulatosak voltak, a harcok is sokkal jobbak voltak a kibővült lehetőségeknek köszönhetően. Köszönjük a Smash labdát! Rengeteg játékóra van még nekem is ebben a játékban. Csak aztán az volt az érdekes, hogy utána, ahogy jöttek egyre másra az újabb játékok, úgy merült ez a feledés homályába. Nagy kár érte, pedig nagyon jó volt.

1. Super Smash Bros. for Wii U

A Super Smash Bros. Brawl javított változata, ha élhetek ezzel a kifejezéssel. Egy biztos, hogy amin lehet, azon még tovább csiszoltak, és az új lehetőségek is sokat lendítettek a játék minőségén. Amit viszont visszaesésnek érzékelek, és emiatt nem tökéletes a játék, az a zene. Nem tudom, ki hogy van vele, de meghallgattam egyszer a hivatalos Super Smash Bros. for Wii U / Nintendo 3DS játékzene albumot, és kifejezetten rosszul éreztem magam. Depresszívnek éreztem a zenét, olyan semmilyennek. Ennek ellenére ez nem ront a játékélményen. Nagyon jók a harcok, és a grafika is nemcsak azért gyönyörű, mert Full HD-s, hanem mert a színek is erősek, élénkek, minden részletességében ki van dolgozva. Mondjuk a Wii U-s Smash Bros.-tól ez el is várható, hiszen nagy tárolókapacitású a lemez, használják ki a végsőkig. Van olyan, hogy a grafika önmagában emeli a játékélményt. Ez figyelhető meg itt is. Kár, hogy a Wii U sikertelensége a játék ismertségére is rányomta a bélyegét.

Hogy hol lesz ezek után a Super Smash Bros. Ultimate, ez még kérdéses. Jóslatokba nem akarok bocsátkozni. Az biztos, hogy nagyon fogadkozik a Nintendo, visszahoz mindenkit, épp, hogy meg nem ígérik, hogy készül az újabb világ legjobb játéka. Minden ki fog derülni decemberben.