Amit esős, és angol idő csúfított. Ez is furcsa con volt. Előzménye kifejezetten nem volt, jelentkeztem ugyan az énekversenyre, de végül nem sikerült feltölteni a hangfelvételt. Az volt, hogy hazamentem Békéscsabára arra a hétvégére, amikor a feltöltési határidő volt. Próbálkoztam a felvétellel, de nem akart összejönni. Ahogy írtam korábban, a Haikyuu!! Imagination-t akartam felénekelni, de sehogy nem akart összejönni. Azt érzékeltem, hogy magasan van, de úgy voltam vele, hogy ha eleget gyakorlom, akkor menni fog. Lett is volna lehetőség, csak az volt a baj, hogy nem vittem magammal a mikrofonos fejlhallgatómat, és mivel anyám laptopján nincs mikrofon, és a telefonos hangfelvétel nagyon idétlen volt, ezért annyiban maradt a dolog. Érdekes, hogy amennyire meg akartam mutatni ezzel a dallal, hogy mit jelent számomra a Haikyuu!!, úgy nem bántam meg, hogy végül nem sikerült a felvétel. De lássuk a hétvégét.

Szombat

Éjjel sokáig voltam fent, aztán valamikor hajnali 2 óra fele lefeküdtem elaludni. 8 óra után ébredtem fel, furcsa volt arra ébredni, hogy a PC bekapcsolva maradt, ahogy a villany is. Így nem szokásom elaludni. Gyorsan összeszedtem magam, 9 órakor tudtam elindulni. A 151-es busszal mentem Kőbánya alsóra, az ottani SPAR-ban bevásároltam magamnak aznapra, és ezután indultam el. A Korponai utcán keresztül a villamos síneken át megyek újabban a Hungexpo felé, egy jó nagy adag rémülettel a fejemben, ha vonat zakatolását hallom. Na mondom magamban, elzakatolták az életemet is. Mert egyből a villamosra gondolok. De ilyen nem volt, megvagyok, élek.

Be is jutottam a Hungexpóba... úgy-ahogy. Most egy kicsit korán értem be, mint szoktam, néztem is, hogy egész jól értem be ahhoz képest, hogy úgy éreztem, hogy késve indulok el. Viszont a bejutás most rettenetesen nehéz volt. Egyrészt önmagában az meglepő volt, hogy csak egy "átjáró" volt, amin keresztül be lehet jutni a Hungexpo épületébe. Fel is merült bennem a kérdés, hogy mégis miért van külön elővételes sor és helyben vásárlós sor, ha végül mindenki ugyanott tódul be? Lassan is ment, volt táskaellenőrzés. Konkrétan helyezkedni kellett a sorok között, mert hol az egyik indult meg, hol a másik. Először az egyikhez mentem, de az megállt. Röviddel utána megindult egy másik is, így össze-vissza járkáltam a sorok között, mire bejutottam. Aztán ahogy felrohantam a karaoke terembe, meglepetten láttam, hogy alig vannak. Mondjuk mivel így is elsők között jutottam be (előre megvettem a jegyemet a Geek Corner-ben), és eléggé csúnya idő volt, így nem csoda. Még készülődtek a karaokésok. Most újdonság, hogy a feliratkozás a terem hátsó részén volt. Ez jó, mert nem ott elől a hangfal körül kell üvöltözni, hogy mit akarunk énekelni, hanem hátul, halkabban. Mivel kezdésre nem igazán jöttek az emberek, ezért elsők között iratkoztam fel, de kértem Leeát, hogy hadd ötödiknek énekeljek, amikor már többen vannak. Mert ha bár nem sikerült a felvétel, de meg akartam mutatni a többieknek, hogy éneklem el az imaginationt. Nem utolsósorban hírnevet akartam adni a Haikyuu!! daloknak, hogy most már elérhetők. De egyből lejött, hogy jó volt, hogy nem énekeltem fel, mert nem sikerült jól. Nagyon ki akartam énekelni a magas hangokat, ezért erőből énekeltem ki, melynek következménye lett, hogy elfáradt a hangom. A végére már kifejezetten rosszul sikerült. Bebizonyosodott számomra, hogy a nagyon akarásnak is nyögés a vége. Mindenesetre megkértem 8-at, hogy vegye fel nekem az énekemet, mert megígértem az egyik Discordos Haikyuu!! szerver közösségének, hogy ha felveszem a dalt, megmutatom nekik. De ezt talán inkább nem...

Viszont a második dalom is elég hamar sorra került, ha jól emlékszem, a 15. volt. Ez egy valamivel könnyebb dal, méghozzá a Gundam széria 08th MS Team-től az Arashi no Naka de Kagayaite című dala. Ez egy Yonekura Chihiro dal, ami kifejezetten jól jött, mert kettővel előtte a Kaleido Star: Yakusoku no Basho he című dala volt, ami szintén Yonekura Chihiro dala. Ez már sokkal jobban ment, ezzel kellett volna bemelegítenem. Egyébként tökre menő, hogy milyen rég hallottam a dalt, és úgy énekeltem fel, mintha tegnap hallottam volna utoljára. Nagyon sokat hallgattam, és mivel könnyű is a dal ritmikája, ezért megmaradt bennem. Ez jó volt, ezt kellett volna először.

Nem sokkal ezután kezdődött az énekverseny, amit most inkább nem hallgattam meg, mert akkor már éreztem, hogy túl sokat ültem a karaoke teremben, inkább továbbmentem nézelődni. A konzolokhoz és az árusokhoz mentem el. Az árusoknál mindig ugyanazok vannak, bár szétnéztem, hogy találok-e Haikyuu!!-s cuccot, de hivatalosat alig. Azt tudom, hogy a SakuraZakának van tolltartója 3.500 forintért, de az nemcsak azért nem éri meg, mert egy eredetiség-vizsgálaton a SakuraZaka csúnyán elhasalna, hanem mert fanart van rajta. Még csak nem is eredeti artwork. Ez kint is volt. Később láttam is, hogy valaki elvitte. Amúgy ide nem jutottak el eredeti cuccok. A Nintendósok kint voltak most. Kicsit szétnéztem ott is, de arról részletesen majd a videojátékos blogban írok. Meg megbeszéltem egy találkozót, mert valaki Mondo magazinokat adott el, és neki megvolt a 2015. júniusi száma, amiben a Haikyuu!! cikk van. Akkor majdnem megvettem online, amikor utánanéztem, hogy melyik számban van benne az anime, de úgy döntöttem, hogy előtte inkább letöltöm torrentről, hogy megnézzem, hogy milyen. És sajnos jól tettem, mert olyan szörnyű volt a cikk. Azt nem szeretem a Mondóban, hogy ilyen nagyon megmondósnak tűnnek a cikkek, mintha megmondanák a tutit, de mintha csak a nagy semmit kapnánk meg. Ugyanez a Haikyuu!! esetében is. Ráadásul mivel csak 2 oldal volt, ezért részletességről, mint olyan, ne is beszéljünk. Pedig már akkor lehetett volna mit írni az animéről, még ha akkor is, ha csak egy évad jelent meg addig.

Visszatérve a karaoke terembe, az énekversenyes dalok nagyja lement már. Volt egy-kettő tényleg menő, úgyhogy gondolom, hogy erős volt a mezőny, mint mindig. Az volt még vicces, amikor megmutattam 8-nak, azt a Haikyuu!! kislemezt, amit nyertem eBay-en. Nem mondtam neki semmit, csak a lemezborítót látta, és azon nevettünk, hogy azt hitte, hogy borszeszégőt vettem eBay-ről. Én a nagy kémikus... Aztán mutattam neki a CD-t képen, ott már tudta, hogy miről van szó. De ezen a borszeszégőn nagyon jót nevettünk. Amúgy következőleg a 37. voltam, akkor is megpróbálkoztam egy Haikyuu!!-s dallal, méghozzá a Tenchi Gaeshi-vel, de annyira kicsináltam a hangomat az Imagination-nel, hogy ez már végképp nagyon rosszul ment. Végigvittem, de nem volt valami jó.

Aztán odamentem az AoiAnimésekhez, akik rendszerint a karaoke terem előtt tartják a találkozót. Illetve ott gyülekeznek, de ki szoktak menni, viszont az eső miatt most itt maradtak. Jó volt személyesen látni őket, de nem folytam bele a beszélgetésbe, mert ők nagyon magas szinten beszélik ki az animéket, emiatt nem olyan könnyű bekapcsolódni annak, aki nem akkora szakértő az animék terén. Mindenesetre Catrinnal jó volt találkozni. Vele és Hirotakával sokat beszélgetek az utóbbi időkben azon apropóból, hogy jó eséllyel rendszeres író leszek az Animagazinban, amit ők szerkesztenek. A következő május végén fog megjelenni, már ott jelen leszek.

Ezután még egyet énekeltem, méghozzá a Slayersből a Shakunetsu no Koi-t. Ahhoz képest, hogy régen hallottam ezt a dalt utoljára nagyon jól ment. Ha már nincs hangom, de énekelni akarok, akkor női előadót éneklek mély hangon. Hayashibara Megumi-t meg mindig élmény énekelni. Ez amúgy a 66. volt a listában.

Még egyszer nézelődtem az árusoknál. Meglepett, hogy találkoztam a Japán Alapítványosokkal. Lesz vetítésük a MondoCon-on, ezt promotálták. Meg volt egy árus, akinek saját készítésű matricái voltak. Ott találtam egy Kageyama Tobiósat. Ez nagyon aranyos volt, úgy döntöttem, hogy veszek egyet. Láttam van Oikawa Tooru is, őt dobtam. Nagyon messzire. Az volt az érdekes, volt mellette egy másik árus lány, aki mondta, hogy ő viszont nagyon szereti Oikawát. De nem maradt meg bennem, hogy hitelt érdemlően meg tudta volna indokolni, hogy miért szereti őt. Mindesetre nagyon jól elbeszélgettünk az animéről. Szerencsére Magyarországon nem nehéz Haikyuu!! rajongót találni, de aki még értelmesen lehet beszélgetni az animéről, no az az igazi. Mondta, hogy mennyire tetszett neki az animáció, meg hogy mennyire valósághűen mutatja be a röplabdát. Ami nagyon meglepett, hogy mutatta a felkarját, rá van tetoválva a "Tobe" felirat teljesen valósághűen. Annyira megtetszett, hogy konkrétan megfordult a fejemben, hogy legyőzzem a tűkkel kapcsolatos félelmeimet, és bevállaljak ilyet én is. Nagyon szép volt. De ez komoly lesz, mert vérvételkor is úgy remegek a félelemtől, mintha tűzzel közelítenének hozzám. Nagyon jó volt beszélgetni a lánnyal, remélem, találkozok vele a nyáron is.

Aztán elkezdődött a Late Night Karaoke, itt egy kicsit maradtam, de aztán mentem is. Még egy kicsit voltam kint, amikor Titkos, 8, John és Mazsibazsi beszélgettek. Csatlakoztam hozzájuk, aztán elindultam hazafelé. Hazaúton is a villamossíneken át mentem a 151-es buszhoz Kőbánya alsóhoz.

Itthon este morfondíroztam magamban, hogy megmutassam-e annak a német és holland srácnak, akikkel komolyabban összebarátkoztam a Haikyuu!! közösségből a videót, amit felvettem, az éneket. Végülis megmutattam. Nekik tetszett. Mondjuk ők másképp is látják, mert annyira nem foglalkoznak az énekléssel, de én meg tudom, hogy nem volt jó, mert erőből énekeltem ki a magas hangokat. De a dicséret ettől függetlenül jól esett.

Vasárnap

Furcsán indult ez a nap. Érdekes, hogy annyira nem érzem, hogy mostanában keveset alszok. Most is menetrendszerűen indultam el, a 151-es busszal Kőbánya alsóig. Ott a SPAR-ban vásároltam, majd elindultam a Hungexpo felé. Ma már biztonságosabb volt menni a villamossíneken, mert pont előttem ment el a 37-es villamos, így nem számíthattam ütközésre. Attól félek a legjobban, hogy pont a híd alatt találkozik a két villamos, ahol szűk az átjáró, és akkor nekem annyi. De ma sem történt semmi ilyesmi. Ráadásul most könnyebb is volt bejutni, mert kevesebben vannak, a jegyárusítás nem okozott tumultust. Gyorsan bejutottam, és most is készülődés közben kaptam el a karaokésokat.

Most kifejezetten elsőnek akartam énekelni, méghozzá a Fuyu no Rondo visual kei-ből a Melted Snow-t. Nem először éneklem már ezt a dalt, és úgy érzem, hogy most nagyon jól sikerült. Mondjuk volt előzménye ennek a dalválasztásnak, ugyanis szombat este volt egy komoly beszélgetésem egy bizonyos valakivel, ami nagyon mélyen megérintett érzelmileg. Mondták is többen, hogy nagyon szép volt, és én is azt éreztem, hogy a dal által sikerült átadni azokat az érzelmeket, amiket belül érzek. Egy helyen majdnem el is sírtam magam. Okui Masami nem először ríkatott meg, és jó eséllyel lesz még rá alkalom. Ezen előadás után ToumeiNi-vel beszélgettem sokat, utána próbáltam helyrehozni a szombat este elkövetett hibát, úgy néz ki, hogy sikerült is.

A zenei tippmix szokás szerint nagyon nehéz volt, és tippelgetős. Mondjuk nagyon nem is lehet másmilyen, mert magában a listában kb. 500 anime van felsorolva, és hogy azok legyenek benne, amiket pont láttam, ahhoz több ezret kellene lássak. Én meg alig vagyok túl a 300 megnézett animén. Innestől kezdve eléggé rossz handicappel indulok. De nem ez az a verseny, ahol szégyen utolsónak lenni. Ez nálam inkább a zenehallgatásról szól. Illetve azon szoktam izgulni, hogy egy-egy anime, amit ismerek, na onnan legyen zene. A Haikyuu!! sajnos kimaradt (pedig a listán rajta volt), viszont volt Zankyou no Terror és a Kuroko no Basket-ből is a kedvenc endingem volt. Azt nagyon jó volt hallani. A Zankyou no Terror-ról fogok később írni, mert nagyon arról sokat tudnék, de megvárom, amíg befejezem. Ami a legizgalmasabb volt számomra, az az Original Instrumental kategóriában az első dal a Shouwa Genroku Rakugo Shinjuu. De izgultam, hogy pont az legyen. Az az Usurahi Shinjuu Hayashibara Megumi-tól. ÉS AZ LETT!!! Alig bírtam magammal, valósággal felordítottam amikor megszólalt. Hányszor hallgattam nemcsak az eredeti verziót, de a karaokét is. Sokáig konkrétan csengőhangom volt a telefonon. Jó volt a zenei tippmix annak ellenére, hogy végig tippelgettem az egészet.

A tippmix után találkoztam Catrinnal és Hirotakával, ők is játszottak. Kicsit beszélgettünk, aztán mentem énekelni, méghozzá a Hikari Are-t, mely a Haikyuu!! harmadik évadának openingje. Ez annyira nem ment, hogy kértem a felénél a srácot, aki rakja be a kfn-eket, hogy állítsa le. Ez így nagyon nincs jól. Azt hittem, menni fog, mert a hang az ugyan megvan hozzá, de olyan furcsa a dal ritmikája, hogy azt nagyon tanulni kell. Mondjuk a fejhangon éneklést nem vállaltam be, helyette rögtönöztem ott valamit harmonikusnak gondoltam a többi hang mellett. Gyűlölök fejhangon énekelni, és azt a férfit is felakasztanám, aki így énekel. Na de ez már így alakult. Be akartam mutatni a Haikyuu!!-t de ez nagyon rosszul sikerült.

Maradtam 16 óráig, amíg el nem kezdődött a Jpop, Kpop video vetítés, aztán szépen elindultam hazafelé. ToumeiNi-vel együtt mentünk haza. Mondjuk is egymásnak, hogy ez a MondoCon is megvolt. Szerintem ezen a megítélésén már nem is fog javítani.

A Kuroko no Basket befejezése után mindenképp szerettem volna továbbra is sportanimét nézni, de valami egyedit szeretnék, ami elüt a sablonoktól. A Haikyuu!! azért is kiváló választás számomra, mert a röplabdát élőben is szeretem, és ha van labdasport, amit sajnálok, hogy nem tudok játszani, az a röplabda. Így nagy érdeklődéssel vágtam neki az animének.

Szokás keverni a Kuroko no Basket-tel, ami abból a szempontból teljesen jogos, hogy a főszereplő srác, jelen esetben Hinata Shouyou egy hihetetlenül esetlen fiú, aki ha nem is feltétlen teljes nemtudással, de igen erős deficitekkel érkezik a csapatba. A Karasuno gimnázium röplabda klubjába csatlakozik. Két erőssége van: nagyon magasra tud ugrani és rendkívül gyors. Az előbbi abból fakad, hogy az átlagosnál alacsonyabb, és hogy el tudjon érni magasban lévő dolgokat magasra ugrott fel. Ezzel válik a csapat számára hasznos taggá. Főleg az iskola legjobb röplabdását kell meggyőznie arról, hogy alkalmas arra, hogy a csapat tagja legyen. Ő nem más, mint Kageyama Tobio, aki a "ha nem lenne, ki kéne találni" kategóriába tartozik, mert ilyen karakterrel nem minden animében lehet találkozni.

Első látásra egy rendkívül arrogáns, beképzelt, sznob srácnak tűnik, amit a rajzstílus is megerősít, ugyanis meglehetősen durva vonásokkal lett megrajzolva. Látszólag eléggé nehezen jön ki a főhősünkkel, ami teljesen jogos, hiszen, aki az iskola legjobbja, az mit akarjon egy kezdőtől? Eleinte nem valami kedves hozzá, de amint megmutatja a tudását egyből megkedveli. Csak ezt eléggé ügyetlenül mutatja ki. Többször rendkívüli haragot látni a szemében, mindenki megijed tőle, de csak meg akarja dicsérni, hogy milyen jól szervált, vagy adta tovább a labdát. Emellett lobbanékony természete okoz néhány derűs percet, amikor apró hibáért komolyan leszidja akár Hinatát, de hallani, hogy nem kell komolyan venni. Főleg, hogy fény derül arra, hogy igazán akkor kell félni tőle, amikor hibázunk, de nem látszik dühösnek. Mert akkor belül üvölt, de akkor az oroszlán erejével. Egyébként meg szerethető karakter, pont amiatt, mert látszik rajta, hogy nem kell komolyan venni. De meccs közben mindent belead, és akkor nagyon bíztatja társait.

Az anime abban is hasonlít a Kuroko no Basuke-re, ami annak is hibája volt, hogy ahogy haladtunk előre a történetben, elvesztette Kuroko Tetsuya a maga sajátságos, esetlen személyiségét, és valósággal vezetője lett a csapatnak. A Haikyuu!!-ben kicsiben ugyan, de ez is megjelenik. Hinata Shouyou nem válik annyira vezéregyéniséggé, de azért lehet érezni ahogy elérjük a 3. évadot, hogy fokozatosan tudatában lesz annak, hogy hasznos tagja a csapatnak, és van úgy, hogy ő mondja a taktikát.

Ez betudható jellemfejlődésnek, de a végére már kicsit vesztett a varázsából az anime. Ennek ellenére két ok miatt a Haikyuu!! a legjobb sportanime, amit valaha láttam. Az első, hogy a végsőkig a maga "emberi" mivoltában mutatja be az adott sportágat, jelen esetben a röplabdát. Nem egy sportanime ott vérzik el, hogy a végére már félistenek harca lesz az egész, de a Haikyuu!! végig emberi marad, és ettől hihetetlenül szerethető anime. Mert a legvégén is azt láttam, hogy két csapat játszik, akik tudásuk legjavát adják bele a játékba, nem kezdenek el az égig repülni, üvöltözni meg mindenféle emberfeletti cselekedeteket bemutatni, hogy hatásosnak tűnjön az anime, hanem végig emberi marad. A másik meg hogy van személyiségük a szereplőknek. Főleg Hinata esetlensége teszi emlékezetessé teszi az első évadot, ezért is sajnálatos, hogy elvesztette ezt a személyiséget. Származnak ebből vicces jelenetek, amire már csak a többiek reakcióját is érdekes volt látni.

Illetve amit sajnálok még, hogy nem igazán ismerjük meg a szereplőket a röplabda pályán kívül. Volt a második évad elején egy kis "kirándulás", de azon túl komolyabban nem ismerjük meg őket "civilként". De a hiányosságaival együtt is magasan ajánlott anime.

Ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor elkezdtem nézni a Kuroko no Basket-t, amiről már írtam korábban, hogy elkezdtem nézni, de valamiért csak az utóbbi időknem érzek magamban affinitást arra, hogy komolyabban írjak róla. Nem utolsósorban úgy érzem, hogy össze tudok hozni egy konstruktív írást, aztán, hogy mi lesz, látjuk.

Szóval, Kuroko no Basket. Vannak, akik nem szeretik a sportaniméket, mert nincs történetük és a karakterfejlődés is sok esetben elmarad. Én ezeket lazításként szoktam nézni. Tényleg nincs történetük, és sokszor tényleg nincs jellemfejlődés, de azt gondolom, hogy ezeket egyszerűen csak szórakoztatásként kell nézni, és akkor más lehet ezeknek az animéknek a megítélése. Érdemes belekezdeni a Kurokóba, mert nagyon érdekes az alaptörténet. Adott egy kosárlabdacsapat, a Seirin, tagjai igen tehetséges kosárlabdásokkal. Hozzájuk csatlakozik Kuroko Tetsuya, aki a kosárlabdához szükséges képességének még a csírájával sem rendelkezik. Az ő értékei ugyanis rettenetesen alacsonyak. Ezeket az értékeket pedig az újonnan avanzsált edzőtől, Aida Rikótól tudjuk meg. A fiúk megrökönyödnek azon, hogy az edzőjük egy lány, az apja volt a Seirin mesteredzője, de ő nyugdíjba vonul, ezentúl pedig a lánya igazgatja a kosárlabda csapatot. Már kisgyerekkorában nagyon érdeklődött a kosárlabda iránt, sokszor elkísérte apját a meccsekre, és az idők múlásával annyira megszerette a sportágat, hogy annak minden csínját kitanulta. Konkrétan meg tudja mondani a fiúk alkatából, hogy mennyire jó kosarasok. Vélhetően az izmok fejlettségéből, de a fiúk mellett egy-egy szám jelenik meg az elméjében a karja, mellkasa, hasa, lába mellett, ebből látja, hogy ki milyen játékos. Hát ezek az értékek Kuroko-kun esetében extrém alacsonyak.

Pont ő adja az anime sajátságos hangulatát azáltal, hogy tényleg nem tud játszani, a többiek meg vannak rökönyödve azon, hogy lehet ő egy kosárlabda csapat tagja. De ő rettenetesen higgadtan veszi tudomásul, hogy nem tud játszani, ennek ellenére a csapat tagja szeretne lenni, és szeretne játszani. Teljes higgadtsággal mondja a magáét, sokszor nem esik le neki, hogy mekkora képtelenségeket mond. Mivel nincs játékstílusa, ezért kialakít egy sajátot, amivel szintén kiakasztja a többieket. Ugyanis azt csinálja, hogy a tenyerével oldalra üti el a labdát. Ami érdekes (és itt rejlik a titok), mindig odatalál az egyik társához, aki rendszerint kosárra is dobja a labdát. Itt figyelnek fel rá, és annak ellenére, hogy sajátságos stílusa van, elkezdik őt teljes értékű játékosként kezelni.

És itt indul meg Kuroko jellemfejlődése, és lassan (inkább a harmadik évadra), de elveszti a személyiségének azt a báját (már ha egy fiú esetében lehet ilyet mondani), ami által egyedi és szerethető volt. Ennek egyik legjobb pillanata az volt, amikor az első évad 13. részében csatlakozik a hozzájuk egy kutya (ki tudja miért...), es a fiúk nem igazán örülnek neki, mert minek egy kistestű aranyos állat a csapatba. Egyedül Kuroko szereti meg, és az egyik srácot akarja rávenni, hogy simogassa meg, aki úgy menekül a kutya elől, mintha egy kismalacot kellene megsimogatnia. Úgy emlékszem, hogy a metrón láttam ezt a jelenetet, és elnevettem magam ezen, mert tényleg hatalmas volt. És pont a jellemének ez a bája vész el Kurokónak, ahogy haladunk előre az animében, ugyanis kezdi elhinni magáról, hogy a saját stílusában is lehet jó kosaras. Ezáltal elveszti az anime az egyediségét, de nemcsak emiatt, hanem amiatt is, mert szintén ahogy haladunk előre a történetben úgy válnak egyre fajsúlyosabbá a meccsek. És innestől kezdve válik kiszámíthatóvá a történet, a meccsek végkimenetele. Ugyanis azáltal, hogy a meccsek egyre komolyabbak lesznek, úgy lesznek egyre látványosabbak, meglepőbbek a cselek, kosárra dobások. Csak az a baj, hogy mivel érzékeljük, hogy komoly tétje van a meccsnek, ezért tudhatjuk, hogy itt már kiszámíthatatlan húzások jönnek, így válik egyre kevésbé izgalmassá. Nem érdekes már az, hogy kivédték az ellenfél csapat támadását, vagy hogy micsoda manőverrel találtak kosárba, vagy hogy az utolsó tizedmásodpercben fordítják meg a meccs állását, ezáltal a végeredményét. Ahogy az sem indít meg, hogy mennyire örül a csapat a győzelmének. Értem én, hogy shounen animét nézünk, és a 10-12 év körüli japán srácoknak kicsit mesébe illően kell megmutatni, hogy miért ne adja fel soha, de a manőveres kosárra dobás azért is snassz dolog, mert a kosárlabdában általában 80-100 körüli végeredmények szoktak lenni, és egy dobás 2 vagy 3 pontot ér. A való életben meg pont emiatt nagyon ritka a látványos kosárra dobás, max. egy-egy kétméteres játékos csimpaszkodik fel a kosárra, de azon kívül nem jellemző, hogy egy játékos látványosan dob kosárra, mert az gyakori dolog. Ha ebből a szempontból nézem, teljesen felesleges, hogy a játékosok az animében nyakukat törve, torkuk szakadtából üvöltve dobjanak kosárra. És persze ők azok, akik az utolsó pillanatban megfordítják a meccs állását.

Az anime mentségére legyen mondva, volt olyan fajsúlyos meccs, amit nem tudtak megnyerni a fiúk. De ez még az elején volt, de akkor örültem neki, mert így láthatjuk, hogy nincs azzal semmi különösebb baj, ha nem nyerünk meg egy meccset. Felállunk belőle, és a legközelebbi sikerülni fog. De hogy miért is megy a csata? Ismert a "csodageneráció", melynek öt tagja van. Ők a Teikou csapatában játszanak, és ők válnak a fő riválisokká. Ellenük a Winter Cup győzelméért megy a nagy csata. Ez a csodageneráció eredetileg öt tagot számlál, de van egy "fantom hatodik tag". Ő Kuroko Tetsuya. Azt már az elején láthatjuk, hogy mivel érdemelte ki ezt a címet, ugyanis mindig a legváratlanabb pillanatban jelenik meg, sokáig nem szólal meg, és csak akkor veszik észre, amikor beszél, és akkor persze mindig a társaira hozza a frászt. A második évad közepétől betekintést nyerhetünk a csodageneráció múltjába. Ők ugyanis alsó-középiskolában ismerkedtek meg, és ott kezdtek el együtt játszani, gyakorolni. Itt találkozhatunk Kuroko-kunnel is. Ezeknél a jeleneteknél semmilyen háttértörténetre nem kell számítani, mivel az animének érdemi története nincs (ahogy a sportaniméknek nincs), ennek csak az a funkciója, hogy lássuk, hogy kezdték a fiúk, és milyen csapat voltak.

Annak ellenére, hogy soroltam a hibáit, ez egy nagyon jó anime, mely akár kategóriájának legjobbja lehetett volna, ha kimaradnak a hatásvadász jelenetek. Én pont akkor éreztem leginkább, hogy egy csapatot alkotnak a fiúk, amikor dramaturgiailag kevésbé erős jelenetek voltak. Mert ott spontán voltak együtt, és ott lehetett igazán érezni, hogy mennyire fontosak egymásnak. Ugyanígy a múltbéli jelenetek is tetszettek, ahogy épült, kovácsolódott a csapat. Itt sokkal jobban átjött a csapatszellem, mint azokban a nagyon fontos és komoly (tényleg azok) meccseken. És azért érdemes megnézni annak, aki el tud vonatkoztatni a tipikus japán sablonoktól.