Nagyon rég vettem új Nintendo 64 játékot, de most lehetőség adódott rá. A S.C.A.R.S. egy kevésbé ismert autóverseny, megjelenésekor hallottam róla, és arra emlékeztem, hogy tetszett. A névre mindenképp emlékeztem, és a képek alapján is bejövős volt, úgyhogy úgy voltam vele, hogy megér egy próbát. És tényleg. Ahogy tegnap játszottam vele, oda jutottam magamban, hogy ismét egy olyan játékkal van dolgom, ami méltatlanul elfeledett, ugyanis egy baromi jó versenyjátékról van szó. Mario Kart-féle, minden realitást nélkülöző autóverseny játék, melyre mondható, hogy van némi F-Zero beütése, ugyanis a XXX. században játszódik. A kocsik félig állatok, félig járgányok. Van itt oroszlán, orrszarvú, leopárd, és akik még hirtelen nem jutnak eszembe, összesen 9 autó van. A pályák is változatosak, versenyezhetünk vulkánban, őserdőben, óceánban, és még további 6 pályán. Sokat nem láttam, mert a pályák fokozatosan nyílnak meg, és egyelőre hármat láttam. Ugyanúgy vannak benne tárgyak, mint a Mario Kartban, van olyan, ami minket segít, és olyan is, amivel másokat akadályozunk.

Ami miatt tetszik, hogy elképesztően hangulatos. A zenék meglepően jók, a pályavezetés is jó, az irányítást is könnyű megtanulni, ami nehézséget okoz, hogy elég nehéz átlátni magát a pályavezetést. Ugyanis nem aszfalton versenyzünk, hanem az adott körülménynek megfelelő talajon. Annak ellenére, hogy nyilak vezetnek, néha nehéz átlátni, hogy merre kell menni. Néhányszor előfordult, hogy sarokba szorultam, de szerencsére könnyű kiszabadulni, mivel itt is lehet ugratni.

Bajnokságban vannak különböző kupák, melyek közül csak az első van megnyitva. 8 játékos van, és mindig van egy rivális kocsi, aki az 1. helyen áll. Eleinte két kocsi áll rendelkezésünkre, de ha legyőzzük a riválist, akkor megkapjuk azt a kocsit is. Továbbmenni a következő pályára csak akkor lehet, ha legalább a 3. helyen végzünk. Ennek abból a szempontból van jelentősége, hogy a pályák is csak így nyílnak meg. A 4 bajnokságban összesen 9 pálya van, valószínűleg azon az elven van ez a játék, mint a 1080° Snowboarding vagy a WaveRace 64, hogy csak néhány pálya van az egész játékban, a nehezebb bajnokságokon eggyel több pálya van, de az előzőekből is megmaradt mindegyik, csak annyiból nehezebb, hogy a gépi ellenfelek keményebben támadnak. De már a legkönnyebb fokozaton is sokat kell gyakorolni, hiába van gyakorlatom autóversenyzésben. De könnyű az irányítás, és kellemes, és mivel maga a játék is nagyon tetszik, ezért inspiráltnak érzem magam annak irányába, hogy tovább fejlődjek.

A játék egyébként jó vásár volt abból a szempontból, hogy bár látszik, hogy használt a játék, de mindene megvolt hozzá, még a kazettának a kis zacskója is, ami nagyon ritka.

Úgyhogy maximálisan elégedett vagyok a játékkal, keressétek Vaterán a retrogameshu eladó játékait, csak ajánlani tudom.

Végezetül érdemes elemezni a játék címét, mert több szempontból is érdekes. A S.C.A.R.S. egy rövidítés, mely a Super Computer Animal Racing Simulation nevet takarja magában. Az is önmagában érdekes, hogy rövidítésben benne van a car szó, de magyarul is lehetne elemezni, hogy ott van a "scar", mint seb, ez egyrészt jelezheti a verseny brutális mivoltát (sebeket szerezne a kocsi, ha tényleg állat lenne), de lehet úgy is értelmezni a "seb" szót, hogy olyan gyors a verseny, hogy már-már sebes. Csodálatos a magyar nyelv, minden elfogultság nélkül mondom, hogy büszke vagyok arra, hogy magyar az anyanyelvem, miket ki nem lehet már találni. Amúgy a sebes jelző nem igazán illik ide, mert nem egy F-Zero sebességű játék.

De nem is kell, hogy az legyen, mert elképesztően hangulatos a játék, nekem nagyon bejött. Mondjuk lehet, hogy elfogult vagyok, mert szeretem a versenyjátékokat, de ahogy írom ezeket a sorokat, tele vagyok lelkesedéssel. A S.C.A.R.S. egy újabb bizonyíték arra, hogy nagyon sok olyan játék van a múltban, melyek méltatlanul el lettek feledve. Mert persze, a forradalmi, 90% feletti játékokra ma is erősen emlékezünk, csak ezek árnyékot vetnek azokra a játékokra, melyek ugyan nem voltak innovatívak, vagy progresszívek, "egyszerűen" csak nagyon jó játékok. De ez önmagában nem elég ahhoz, hogy hosszútávon megmaradjon a köztudatban. Pedig sok kincs veszett már így el, néhányra már felhívtam a figyelmet. Ilyen a S.C.A.R.S. is, ha kellőképpen kiismertem a játékot, akkor írok róla tesztet.

Legalábbis amerikai kutatók szerint. Érdekes írást találtam a Nintendo Life-on, mely szerint 2022-re a videojáték-ipar úgy, ahogy van digitális lesz. Alig pár óra alatt 220 komment érkezett a cikk alá, egy részük hevesen tiltakozik, van aki aláírja, hogy a 90% tényleg digitális lesz, de hogy 100%-osan, az kizárt.

Én inkább az utóbbival értek egyet. Aki hevesen tiltakozik, az jó eséllyel nagy gyűjtő, és nem tudná elképzelni, hogy kedvenc játéka ne legyen a jövőben is elérhető fizikai változatban. Ők lesznek azok, akik miatt tényleg nem lesz 100%-os az átállás. Azt gondolom, hogy lassabban fogunk átmenni a teljesen digitálisba, elég csak arra gondolni, hogy már régóta döntő többségében digitálisan szerezzük meg a kedvenc zenénket, filmünket, mégis lehet kapni CD-ket, DVD-ket, Blu-Rayeket. És ennek én személy szerint csak örülök, mert gyűjtő vagyok, ha zenéről és filmről van szó, és a mai napig örömmel veszek CD-ket, DVD-ket, sőt, adott esetben Blu-Rayeket is, csak sajnálom, hogy nem terjedtek el annyira. Úgyhogy emiatt én is inkább azt gondolom, hogy a videojátékok ilyen hamar nem fognak eltűnni a boltok polcairól, de hogy jóval kevesebben fognak fizikai formában játékot vásárolni, az teljesen reális.

A 2022-es év azért is reális évszám, mert akkorra várható a nagy konzolgeneráció váltás, és kiderül, hogy lesz-e bármilyen optikai meghajtó, vagy olyan bemenet, melybe játékkazettákat lehet beletenni, és úgy játszani. Ha nem, akkor nagyon meg fognak fogyatkozni a konzolboltokban kapható játékok, hiszen már csak az előző generáció játékait lehet majd kapni, amíg ki nem fogy a teljes készlet. Utána már csak a használt, régi játékok maradnak. Gyűjtői kiadásokat meg úgy képzelem el, ahogy például Pokémon Gold / Silver / Crystal hármast is kiadta a Nintendo, csak nagyban, mindenféle extrákkal, benne a letöltőkóddal.

A másik fő kérdés, ami megoldásra vár a teljes digitális átállásra, hogy tudnak-e olyan komplex felhőszolgáltatást nyújtani az elérhető- és letölthető játékok számára, melyeknek köszönhetően a játékaink bárhol, bármikor elérhetők lesznek. És ne az legyen, mint a Wii Virtual Console-nál, hogy 2019-re leállítják egy az egyben az egészet, mert azt már úgyis csak nagyon kevesen használják, minek pocsékoljanak rá erőforrást? Erre az lett volna a jó válasz, hogy vagy a Nintendo kialakít egy egységes felhőszolgáltatást valami sokkal erősebb szerverrel, ami által nem lenne akkora megterhelés. Vagy a másik lehetőség, hogy elérhetővé tenni minden játékot Wii U-ra is. Mert a Nintendo DSi Shopot is lekapcsolták egy idő után, de ott minden DSiWare játékot átvittek a Nintendo 3DS eShop-ra, így nem volt feltétlen fájdalmas a döntés, legfeljebb azoknak, akik imádják a Nintendo DSi-jüket. Ugyanilyen megoldás kellene, hogy a WiiWare játékok átkerülnének Wii U-ra. És akkor nem is beszéltünk azokról a Virtual Console játékokról, melyek csak Wii-n érhetők el. Hogy minek alapján dönt a Nintendo arról, hogy miket tesz elérhetővé online, nem tudom, de az biztos, hogy a Virtual Console rendszer soha nem volt igazán jó. Lassan jöttek az újabb és újabb játékok, és elég sok klasszikus kimaradt, vélhetően szerzői jogok miatt. A játékot kiadó cég nem adta ehhez hozzájárulását, pedig micsoda gyűjtemény lehetne kurrens Nintendo konzolokra.

Legújabb információim szerint nem is lesz Switch-re Virtual Console, úgyhogy retro játékok nem fognak az új konzolra is megjelenni, pedig pont itt lenne igazán értelme. Hordozható módban bárhol tudom játszani, de ha úgy adja kedvem, miért is ne játszhatnám TV-n? Így valószínűleg Wii U az utolsó olyan konzol, ahol játszhatunk retro játékokat. Ami abból a szempontból különben nem egy utolsó döntés, hogy így legalább nagyobb legitimitása van a NES Classic Mini és a SNES Classic Mini gépeknek, amiket már meghackeltek, és annyi játékot teszünk rá, amennyit nem szégyellünk. Így megvan a nosztalgiafaktor, főleg a controllernek köszönhetően, amit élmény kézbe fogni, olyan, mintha vadonatúj NES vagy SNES controllerem lenne, így még feelingesebb a játék. Remélem, igazak a pletykák, és tényleg jön a Nintendo 64 Classic Mini.

Ez már csak azért is jó megoldás, mert a különböző konzolok eloszlása, tehát hogy melyik retro konzol játéka, hol jelenik meg, az egy idő után nem tetszett. Addig jó volt, hogy Wii-n NES, SNES, N64, és más cégek asztali konzoljainak játékai jelentek meg, de hogy a Nintendo 3DS-re és a Wii U-ra össze-vissza jelentek meg játékok, az nem tetszett. Miért jó, hogy csak TV-n (Wii U) játszhatjuk a Game Boy Advance, Nintendo DS játékokat, amik nagy kijelzőn nagyon rondák, és ugyanígy nincs értelme annak sem, hogy Nintendo 3DS-re lehet NES és SNES játékot megvenni. Bár kis kijelzőn szépen mutatnak, de itt jelenik meg leginkább az, hogy kétszer kell megvenni a játékot, ha két különböző konzolon szeretnénk játszani. Ez tényleg zűrös volt a Nintendónál, és azért nagy kár, ha tényleg nem lesz Switchre Virtual Console, mert ott már tényleg mindegyik előző konzol mindegyik játéka bekerülhet egy konzolba, és ott aztán már tényleg egy helyen lenne minden, otthon TV-n, úton, bárhol, és ha folyamatosan biztosítanák a felhőszolgáltatást a retro játékoknak, akkor tényleg nagyon ugrás lenne a digitális átállás felé.

De ha csak az új, aktuális játékokat nézzük, akkor jó eséllyel tényleg megtörténhet, hogy digitálisan veszünk játékokat. Ez azért is előnyös, mert akkor nem lenne méretkorlát egy-egy játékra, akkora lehet, amekkorára csak szeretnék, és a kisebb játékok is helyet kapnának. Erre mondjuk a WiiWare óta lehetőség van, de mostanra az feltételezhető, hogy jóval kevesebb a korlát. Meg hogy nem lesz az, hogy a lemezre csak fix méretben kerülhetnek fel játékok. Az milyen már, hogy 2010. decemberében megjelent a Super Mario All-Stars Wii-re, és 4.37 GByte-os ISO-t kreáltak 18 MByte-ból.

Annak ellenére, hogy szeretem én is gyűjteni a játékokat, engem nem zavar, ha átmegyünk digitálisba, de ahogy írtam feljebb, ez függ attól, hogy majd az újgenerációs konzolba lesz-e valamilyen bemenet vagy meghajtó, vagy már semmi, és akkor már csak a gép erejétől függ, milyen játékok jelenthetnek meg rá. Ha nem lesz rajta semmilyen bemenet, akkor hamarabb megtörténhet az átállás, de azt gondolom, hogy konzolboltokban még legalább 10 évig fogunk látni játékokat.

Hirdetés-jellegű blogpost következik, de megéri. Super Smash Bros. bajnokság lesz Szegeden, melyre gyertek el minél többen, hiszen én írtam. Az esemény Szegeden lesz a LVL UP eSport bárban 2018. július 28-án. A rendezvény egész napos lesz, versenyre jelentkezni pedig E-mailen lehet a smashbros.szeged@gmail.com címen, de a helyszínen is lehet jelentkezni 10 és 11 óra között, a verseny pedig tervek szerint 11 órakor kezdődik.

És hogy mik a nyeremények? Szinte zavarba hoz leírnom, hogy micsoda nyeremények vannak a bajnokságra:

1. Donkey Kong Country Returns 3DS játék + Diddy Kong amiibo (Smash változat)
2. The Legend of Zelda 500 db-os puzzle + Ganondorf amiibo
3. Morton Koopa plüss.

A nyereményeket a Game Park ajánlotta fel, amiről azt gondolom, hogy külön jófejség volt tőlük. Hiszen boltjuk csak Budapesten van, mi érdekük lenne vidéki rendezvényt támogatni. Habár van webshopjuk, de vélhetően a legtöbb vásárlójuk Budapestről van. Úgyhogy hatalmas dicséretet érdemelnek, ismét tanúbizonyságot tettek arról, hogy az élen járnak, ha konzolboltról van szó.

És arról se feledkezünk meg, hogy YouTuber barátunk, LernenBoy is ezen a napon tartja találkozóját. Lehet vele beszélgetni, játszani, közös képet készíteni, és amiket ilyenkor szokás.

Összefoglalnám a lényeget:

• Super Smash Bros. bajnokság
• Helyszín: LVL UP eSport bár
• Cím: 6720 Szeged, Jókai utca 7-9.
• Időpont: 2018. július 28., szombat - 10-18 óra
• E-mail: smashbros.szeged@gmail.com
• Facebook eseményoldal

Lassan végzek a Pandora Hearts animével. Az anime sajnos ékes bizonyítéka annak, hogyan lehet egy elrontani egy olyan művet, amiben hatalmas potenciálok vannak. Az elején szépen letisztázta a történetet, tudható volt a háttértörténet, és hogy ki hogy kapcsolódik az animéhez, lehetett érezni, hogy ebből nagy dolgok fognak kisülni, de a végére rettenetesen össze lett kutyulva az egész. Maga se tudja merre induljon el, de ha már elindultunk erre, akkor menjünk, majd csak célba érünk. Meg ahogy el lett baromkodva a 20. rész, az valami hihetetlen. Jót nevettem rajta, mert vicces, csak kérdés, hogy belefér-e egy filler-szerű epizód egy olyan 25 részes animébe, mely egy igen csavaros történetet dolgoz fel. Véleményem szerint nem. Többet azért sem szeretnék írni róla, mert egyrészt jobban át kell látni a történetet, és az csak a manga által valósul meg, másrészt meg ahogy el lett rontva az anime, nem érdemes.

Úgyhogy eléggé sokat vesztett az anime az értékéből, de úgy zeneileg is lejtmenet, amerre tart a mű. Az opening nagyon szép, ismerjük a FictionJunction: Parallel Hearts dalt, végigkíséri az egész sorozatot, de a két endingről érdemes külön beszélni. Az első a savage genius feat. Ohmi Tomoe: Maze című dala meglehetősen sajátságos. Régóta ismerem, és nagyon szeretem, a szövegbe belemerülve pedig oda jutottam magamban, hogy azon kevés szövegek egyike, mely legitimitást ad a társfüggőségnek. Bár ehhez hozzájárul a körítés is zene formájában, amit nem más szerzett, mint Okui Masami. Az a véleményem, hogy a maga nemében egy kiváló dalról van, hovatovább Okui Masami ezzel a dallal bizonyította, hogy a maga szintén elérte Kajiura Yuki szintjét. Ugyanis az openinget és az endinget egyszerre hallgatva arra jutottam magamban, hogy mindkét dal kitűnő a maga nemében. Okui Masami ért ahhoz, milyen zenét kell írni szenvedélyes szerelmes szövegekre, ezt itt is bemutatta. Főleg, ha olyan hangszereli a dalt, mint Monta vagy MACARONI☆. Ők Okui Masami zenésztársai, az énekesnő koncertjein láthatók. Monta billentyűs, MACARONI☆ pedig ritmusgitáros. A Maze egy hihetetlenül érdekes dal, ugyanis a szövege lényegében arról szól, hogy miért szereti ennyire a másik felet, de úgy, hogy az már ragaszkodás, kritikusabbak társfüggőségnek hívnák. A szöveget a savage genius énekesnője írja, aki nemes egyszerűséggel "Aa" (két "a" hiragana egymás mellett) művésznéven ténykedik. Legyen legelől a névsorban, biztos ami biztos. A dalszövegben elismeri az énekesnő egy labirintusba került azáltal, hogy a szerelmét kereste folyamatosan, mégis ez a vágy élteti. Ez annak a kérdéskörét veti fel, hogy valaki a másik félbe szerelmes, vagy a szerelembe szerelmes, tehát az érzésbe. A szenvedélyt nagyon jól kiemeli a zene, Okui Masami fantasztikus munkát adott ki a kezéből. Dallamos a zene, megmarad az emlékezetekben, és aki nyitott a szenvedélyes dalokra, annak állítom, hogy tetszeni fog ez is.

Igazság szerint Ohmi Tomoe olyan sokat nem működik a dalban, inkább háttérénekesnő. Vokálozik, illetve a refrén alá más szöveget énekel. Természetesen olyat, ami beleillik a témába, olyan, hogy kiegészíti. Ilyet egyébként lehetett már hallani, a Scrapped Princess endingje sikeredett hasonlóra. Ott is két énekesnő énekel, és az egyik a másik alá énekel. Kiemeli a fő mondanivalót, illetve új színezetet ad neki. Jó megoldás, itt is bejött ez. Bár nekem olyan érzésem van, hogy Ohmi Tomoe leginkább Okui Masami közbejárásának köszönhetően került be a dalba, mivel ő foglalkozott vele, és ezen dal által akart valami ismertséget adni neki. Mert sajnos Ohmi Tomoe eladások tekintetében sikert a legkevésbé sem könyvelhet el (milyen siker az, akinek legeladottabb kislemeze 1.166 példányban kelt el?), inkább egyfajta üzletet sejtek a háttérben. Megírom a dalt, cserébe jöhet Ohmi-san énekelni a dalba. Gondolom, mivel általában nagy összetartás van az anison előadók között, ezért nagyon nem kellett győzködni a savage genius énekesnőjét, hogy fogadja el. Részint sikeres is volt a vállalkozás, hiszen a Maze-ből hivatalosan 5.396 példányt adtak el, ugyanakkor hosszútávon nem volt látszatja, ugyanis Ohmi Tomoe két hónapra rá megjelenő stúdióalbuma, a HAPPY DAYS nem került fel az Oricon lemezeladási listára. Úgyhogy valami ismertséget kapott, de korántsem akkorát, hogy abból énekesnőként komolyan tudjon profitálni

Amíg az első ending kifejezetten jó lett, addig a második ending, a Watashi wo Mitsukete. borzalmasra sikeredett. Ugyanúgy a savage genius énekli, és meglepetésemre ugyanúgy Okui Masami írta a zenét. Erre mondom azt, hogy ő is ember, ő is tévedhet. Mert a második ending minden szempontból egy tévedés. Egyáltalán nem hagy maradandó emléket maga után, a zene olyan semmilyen, a szöveg meg... Az igazság az, hogy hasonlít az első ending szövegéhez, de sokkal rosszabb. Jó eséllyel egy beteljesült szerelemről van szó, de itt az énekesnő úgymond teljesen elgyendül érzelmileg. Aláveti magát a szerelem érzésének, teljesen kitárulkozik, hogy csak ő számít neki, senki más, hogy keresse meg őt, itt van... Ennél nyíltabban nem is mondhatná ki, hogy eldobta minden emberi és női méltóságát, és hogy semmi más nem számít, csak hogy ő vele van, az sem érdekli, ha kapcarongyként bánik vele. Egy gyenge nőt látok magam előtt, miközben ezt a dalt hallom, akivel tényleg bármit megtehetek, amihez éppen kedvem van. De az én szemszögemből ez nem őszinte kapcsolat, még akkor sem ha a két fél szereti egymást, mivel én az egyenrangúság híve vagyok, ezért ha azt látom, hogy egy nő teljességgel elhagyja magát, akkor ő nekem kevéssé válik. A lemezborító is nagyon visszás számomra, ugyanazokat a gondolatokat ébreszti bennem, mint a dal.

Abba is hagynám, mert eléggé rossz így írni erről a dalról. De figyelemfelkeltésnek érdemes volt, hogy lássuk, hogy hol az a határmezsgye, ahol még lehet úgy írni a szerelemről, hogy az még rendben van, de elfogadható, ha valakinek már az nem tetszetős. És hol van az a határ, ami alá nem érdemes menni, mert nemcsak mint nemi (ez férfira is ugyanúgy vonatkozhat, ha valami hasonlót ad elő), de emberi mivoltát is elveszti az előadó. Az anime meg óriási csalódás, és nem tudom elfogadni, hogy egyre több olyan animét látok, melynek célja, hogy vizuálisan reklámozza a mangát. Joggal gondolhatnánk, hogy mivel egy sorozat sokkal hosszabb, mint egy egész estés film, ezért akár egy hosszabb történetet is el lehet mesélni korlátozás nélkül, de vannak alkotások melyek erre szépen rácáfolnak. A legrosszabb, hogy nem is akarnak semmi érdemlegeset felmutatni. A Pandora Hearts manga 2015-ig ment (az animét meg 2009-ben ledarálták), ha nagyon azt akarták volna, hogy korrektül be legyen mutatva anime formájában, akkor több évados lett volna, akár több éves kihagyásokkal, és úgy lenne bemutatva a 26 részek alatt, amíg lement a manga, és az adott évadot valahogy ötletesen lezárni. Aztán folytatni, amikor annyi új történet van a mangában, hogy azt be lehet mutatni egy teljes évadon keresztül.
Tudom, hogy idealista ez az írás, és arról is vannak gondolataim, hogy miről szól az animés piac manapság, de mégis rossz látni, hogy hány remekművet rontottak már el az animés kivitelezés miatt. Nem olvastam a Pandora Hearts mangát, de az első fele bőven bizonyítja, hogy nagy kár érte.

Van néhány post vázlatban, és tudnék miről írni, de nem jutok el odáig, hogy ki is tegyem őket. Talán majd most. Átnézem őket, hogy melyeket tudom befejezni, és kikerülnek, amik úgy állnak, hogy rendben vannak.

Most viszont egy régi animés magazinról szeretnék írni, az AnimeStars-ról. Mely bár csak 2007-2010 között élt, de ekkor jelentős volt az akkori animés közösség számára, ezért azt gondolom, hogy érdemes írni róla. Főleg azért, mert ma már inkább olyannak tűnik, mintha elfeledkeztek volna róla. Akkor jelentős volt, de annyira mégsem, hogy ma is emlegessék. Sőt, azt gondolom, hogy aki az utolsó 5 évben lett animés, azok talán nem is hallottak a magazinról, vagy csak érintőlegesen. De mivel én már akkor is néztem animéket, ezért folyamatosan vettem az újságot, és meg is van az összes szám az elsőtől az utolsóig, de még a különszámok is.

Összesen 22 számot élt meg az újság, plusz volt az InuYasha és a Yu Yu Hakusho különszám. Már az első számot is megvettem megjelenésekor. Azt, hogy hogyan értesültem a megjelenésekor, nem emlékszem, szerintem csak annyi volt, hogy megláttam az újságosnál, és tudtam, hogy ez kell nekem.

Az első számokon lehetett érezni, hogy ugyan kezdetleges, de ebből valami jó dolog fog kisülni. Olyan volt az AnimeStars a magazinok között, mint a Magyar Anime Társaság a conok között. A legkevésbé sem érződik, hogy az anyagiak miatt csinálták az újságot, sőt inkább egyfajta naivitás figyelhető meg az írások között. Olyan érzetet adnak a cikkek, mintha néhány lelkes fiatal összeverbuválódott volna, hogy rajongásuk tárgyáról, az animékről írjanak magazint. Voltak is kapcsolataik, de a Mondo magazin sokkal progresszívebb volt marketing, hirdetések, és kapcsolatteremtés terén, nem utolsó sorban olcsóbb is volt, ezért 2010. júliusában jelent meg az utolsó szám, és aztán meg is szűnt. És talán a nem olyan jó marketing miatt nem maradt meg annyira az emlékezetekben az AnimeStars, legalábbis én nem hallom, hogy beszélnének róla, hogy milyen jó újság volt. Pedig jó volt, nekem tetszett. A dizájn tetszett, a tartalom is, jó volt az elosztás, és mindenről írtak, ami japánnal kapcsolatos. Az értékelési irányelv is megfelelő volt. Az írások is jók voltak, de azért lehetett érezni, hogy nem szakképzett újságírók írják az ismertetőket, cikkeket, mindezek mellett a cikkekben lehet érzékelni azt a naivitást, amire utaltam már feljebb. Persze pont ez adhat egyedi színezetet a cikkeknek, mert így nem a megtanult protokollok szerint születnek a cikkek, hanem adott esetben "sajátabbnak" tűnnek az írások, meg jobban érzékelni a személyiségüket bennük.

És nem titok, hogy én is írtam néhány cikket a magazinba. Már ekkor igyekeztem népszerűsíteni az általam kedvelt személyeket, és írtam olyanokról, mint Hayashibara Megumi, Okui Masami vagy a legnagyobb animés koncertrendezvény, az Animelo Summer Live-ról is írtam. Sőt, ha jól emlészem Ohmi Tomoe-ról is írtam, meg rémlik Ikue Ohtani és Yamaguchi Kappei is. Szerettem írni, csak egy idő után elvesztettem a motivációmat, és egyre nehezebben születtek meg a cikkek. Nem is merem elolvasni az írásaimat, mert olyan érzésem van, hogy akkoriban sokkal elfogultabb voltam, ráadásul nem is volt annyi ismeretem unblock az animékkel kapcsolatosan. Persze folyamatosan változok és fejlődök, úgyhogy ez annyira nem kifogás, de aminek viszont örülök, hogy ekkor tanultam meg több szemszögből nézni a dolgokat, a cikkekben is igyekeztem több szempontból rávilágítani a dolgokra. A legtöbb cikkem 2009-ben készült, aztán 2010-ben is talán van egy-kettő, de szerintem nem maradtam végig a magazinnal, mert tényleg nem voltam motivált. Azért sem, mert ritkán tetszett a cikkemnek a dizájnja, és nem tudtam, milyen képeket tettek ki. Okui Masamiról is sikerült két olyan képet találniuk, ami... nem is az, hogy nem előnyös, hanem olyan jellegű kép, ami nem megszokott róla. Vagy nem tudom, hogy fejezzem ki, de nem ezekkel mutattam volna be az énekesnőt. A másik ami nem tetszett, hogy többször átszerkesztették a cikket. Ez megszokott dolog, hogy megírom a cikket, visszaküldik, nézzem át, és ha valami rosszul van javítva, akkor írjam át. De voltak olyan javítások, amikről nem tudtam, hogy bizony előfordult egyszer-egyszer idétlen mondat, amire én is csak lestem, hogy ezt mégis hogy találták ki? Ezt be az újságba? Eszembe jutott, hogy Park Romi-ról is írtam, és nem tudom, hogy írtam már, hogy dél-koreai japán seiyuu. A lényeg, hogy volt egy ilyesféle javítás, hogy "ez az ügyeskedés sem akadályozta meg abban, hogy népszerű seiyuu legyen". Csak lestem. Nem emlékszem arra, hogy ilyet írtam volna, nem is tudtam arról, hogy így javították volna. Arról van szó, hogy Dél-Koreából került át Japánba, és hogy ennek ellenére sikeres tudott lenni. El kéne olvassam, hogy tudjam miről van szó. Valószínűleg ezek is demotiváltak az írásban.

Akkoriban MSN-es csoportban beszéltük meg a dolgokat. Már semmit nem tudok ezekből visszaidézni, csak azt, hogy igyekeztem egy harmadik különszámot kisírni, ami a Slayers-ről szólt volna. Szerettem volna az egész szériát bemutatni a videojátékokkal, nem utolsósorban a zenét, a kislemezeket és albumokat. Persze, hogy azért, hogy ezzel is vigyem Hayashibara Megumi és Okui Masami hírét, mi másért. Az az igazság, hogy úgy, nagy Slayers rajongó soha nem voltam. Soha nem jött be annyira a sorozat, nem volt rám annyira hatással, mint akár a Kaleido Star is. De végül anyagi okokra hivatkozva ez nem valósult meg.

A hibái ellenére szerettem, és azt gondolom, hogy jó magazin volt, hiányzik, és kár, hogy nem maradt meg az emlékezetekben.

Már másfél hónapja nézem vissza azt a műsort, amiről nemrég írtam, és még most is hihetetlenül élvezem. A Đường lên đỉnh Olympia (Út az Olimpia felé) egy olyan műsor, ahol nem feltétlen kell érteni, hogy miről beszélnek, önmagában azért szeretem nézni, mert őszintének látom az arckifejezéseket. A műsorvezető hölgy: Diệp Chi (a képen) hihetetlenül szimpatikus. Látszik rajta, hogy kitanulta a műsorvezetés protokollját, és ezt tudatosan alkalmazza is a beszédstílusában, mosolyában, de ami nagy különbség, hogy van kisugárzása. Öröm ránézni, mert a fentebb leírtak ellenére látni rajta spontaneitást. És aki hitelesen tudja vegyíteni a tanfolyamon elsajátított viselkedési formákat a saját személyiségével, azokat a műsorvezetőket nagyon tudom szeretni. És valami hihetetlenül szépen beszél, tőle olyan hallani a vietnami nyelvet, mintha egy átlagos európai nyelvet hallgatnék, amit nem értek. Nyoma nincs azoknak a sztereotípiáknak a beszédében, amivel gúnyolják, parodizálják az ázsiai nyelveket. Egyébként is közkedvelt műsorvezető. Néha, amikor belenézek a vietnami állami TV (VTV) adásába, egyszer ő beszélt, és olyan gyerekek, felnőttek közegében volt, akik vélhetően mélyszegénységben vagy nehéz körülmények között élnek. Ebből arra következtettem, hogy aktívan foglalkozik velük és segít nekik. Hát, lássuk be, Vietnamban nem nehéz szegénységben élő emberrel találkozni...

Visszatérve a műsorra, azon kívül, amikre magamtól sikerült rájönni, jobban utánanéztem, hogy pontosan mik a szabályok. Valamint az egyetemre, ahova járok, jár egy vietnami lány, aki a tanulmányai alatt jött Magyarországra. Megkérdeztem őt is, hogy ismeri-e, és hogy mit gondol róla. Azt mondta, hogy ismeri, hovatovább nagyon szereti, és népszerű az országban. Azt is magyarázta, hogy középiskolások játszanak, akik a saját iskolájukat képviselik. Négyen játszanak, több fordulóból áll. Először van az úgynevezett selejtező, ahol a nyertes 4.000.000 VND-t nyer. Ez magyar szemszögből nézve eléggé kevés, körülbelül 49.000 forintnak felel meg, aztán hogy ez nekik mennyit ér az ottani körülmények között, azt nem tudom, de én inkább azt tippelem, hogy inkább a dicsőség az, ami miatt örülni szokott a nyertes. Ha a selejtezőből lemegy négy forduló (hogy legyen négy nyertes), akkor jön a középdöntő, melynek nyertese már magasabb összegnek örülhet, 6.000.000 VND-ről szóló táblát vehet át. Ennek értéke körülbelül 73.000 forint, úgyhogy itt még mindig inkább a dicsőségről, és a jó hírnévről van szó. Aztán, ha innen is megvan négy nyertes, akik az elődöntőben már 25.000.000 VND-ért küzdenek meg. Ennek értéke körülbelől 305.000 forint, ez azért már el tudom képzelni, hogy sokat jelenthet egy-egy iskolának. De ha innen is megvan a négy nyertes, akkor jön a nagydöntő, ami szerintem egy évben csak egyszer van, ami egyben az évadzáró. Az itteni nyertes nyereményét már dollárban adják meg, ami $35.000 Ez már nagyon szép összeg, körülbelül 799.000.000 VND, ami 9.700.000 forintnak felel meg. Ebből szerintem az egész iskolát meg lehetne szépíteni, vagy taneszközöket lehet korszerűsíteni. Szerintem ez is a célja a játéknak, ezért találták ki 1999-ben. De ezt csak egyvalaki nyerheti meg, miközben összesen 64-en játszanak, közülük 48-an üres kézzel távoznak. De ahogy elnéztem, tisztában vannak a játékosok a lehetőségeikkel, és hogy mennyi esély van, és inkább jó játéknak fogják fel az egészet.

Annak mindenképp kiváló. Az egész játék négy részre oszlik, négyféle játékban mutathatják meg a középiskolások, hogy mit tudnak.

1. Khởi động (Első lépések vagy kezdjük el): Magyar fordítást keresek a vietnami elnevezéseknek, ez a legokosabb, amire jutottam. Itt mutatkoznak be a játékosok, majd a műsorvezető által feltett 12 villámkérdésre kell 1 perc alatt válaszolni. Ezek különböző témakörűek lehetnek: Matematika, fizika, kémia, irodalom, angol nyelv. A 12 kérdésből az egyik biztosan angolul van feltéve, egyedül ezt értem. Az elején még mondogattam magamban, hogy nem tudhatja a választ, amikor annyira könnyű. Aztán elgondolkodtam azon, hogy szegénynek lefordítani a saját nyelvére, majd a választ is angolul kell megadnia, biztos nem könnyű, főleg úgy, hogy a egyfajta stresszhelyzet az is, hogy gyorsan kell válaszolni. A jó válaszok 10 pontot érnek, rosszakért nem jár levonás. 60 ponttól szoktam azt mondani magamban, hogy az már rendben van, 90 ponttól szokott lenni nagy üdvrivalgás, a maximális  120 pontszám, meg nagyon ritka.

2. Vượt chướng ngại vật (szlalom): A fordító ezt adja ki, de hihetetlenül érdekes játék. Adott egy négy szóból álló feladvány, a szavak számozva vannak, ezeket lehet egyesével "kérni". A kérdés válasza pedig az adott szó. Minden egyes helyes válasz után egy kép részlete jelenik meg (amelyik sorszámút kérte), ez a helyes válasszal kapcsolatos. Az az érdekes, hogy csak a kép egyik sarka jelenik meg helyes válasz esetén, a közepe külön el van takarva. Ez azért van, mert ha az egyik kérdésre senki nem tudja a választ, akkor sem jelenik az meg, hanem a kisgolyók, melyek egy-egy betűt rejtenek, fekete színűek lesznek. Ezt már nem lehet kérni, hanem egy másikat. Ha úgy alakul, hogy felfedték mindegyiket (a feketéket is), de így sem találták ki a helyes választ, akkor külön kérdést kapnak, mellyel a kép közepe tárul fel, ha arra tudják a választ. A helyes válasz megadására 15 másodperc van, és mindenki kap 10 pontot, aki helyesen tippelt. És aztán jön az, hogy ki lehet találni a megfejtést. Akár egy helyes válasz után is. Sőt, az csak jó, ha egy után tudja már, mert minél kevesebb szóból találja ki valaki a megoldást, annál több pontot kap. Egy szó után 80 pont jár, 2 szó után 60, 3 szó után 40, ha le kellett mennie mind a négy szónak, és a középső képet is fel kellett fedni, akkor csak 20 pont jár. Ami rossz, hogy beleszámít az a kérdés is, ami fel volt téve, de senki nem tudta rá a választ. Az is csökkenti a pont értékét, pedig képet nem fed fel, legfeljebb kizárni lehet szavakat. Ez is lehet segítség, és plusz idő kitalálni, valószínűleg ezt is belevették.

3. Tăng tốc (gyorsulás): Ebbe tudok a leginkább bekapcsolódni, mert itt intelligenciatesztek vannak, amiket az is meg tud fejteni, aki nem tud vietnamiul. Na persze nem mindegyiket, leginkább az elsőt szoktam tudni. Négy feladvány van, mindegyikre 30 másodperc van. Az első általában egy "alakzatsor" valamilyen logikai sorrendben, és az utolsó elemet kell kitalálni. Meg van adva A, B, C, D... lehetőségek, ezek közül kell ügyesen tippelni. Magasabb IQ-val rendelkezők előnyben. A második feladvány egy tudománnyal kapcsolatos képsor. Valamilyen történelmi, fizikai vagy kémiai, vagy bármelyik más tudományággal kapcsolatosan mennek képsorok. Az első néhány még csak nagyon rébuszokban mutatja meg a helyes választ, aztán egyre nyilvánvalóbbá válik a válasz. A harmadik meg legtöbbször összekevert sorrendben van valami folyamat vagy történés, és az azt képező betűjeleket kell helyes sorrendbe tenni. Jót mosolyogtam magamban azon, amikor papírrepülő hajtogatásának sorrendjét kell kitalálni vagy nyakkendőkötés helyes sorrendjét. Ezt is legtöbbször ki szoktam találni. A negyedik is képsor, melyből ki kell találni, hogy miről van szó, de itt legtöbbször természeti jelenséggel vagy földrajzzal kapcsolatos feladványok vannak. Ez is olyan, hogy az eleje nagyon képlékeny, aztán egyre nyilánvalóbbá válik a megoldás. Ezekbe nem nagyon tudok beszállni, mert írnak ki információkat is, természetesen vietnamiul, amit nem tudok elolvasni. Legfeljebb addig jutok el, hogy ez történelem, ez fizika, ez földrajz, esetenként pontosabban tudom a választ. És ez olyan, hogy nemcsak a helyes választ kell tudni, hanem azt gyorsan kell tudni megadni. Itt ugyanis a leggyorsabban helyes választ adó 40 pontot kap, a második leggyorsabb 30-at, a harmadik 20-at, a leglassabb pedig 10-et. Annyi lutri van a dologban, hogy a rossz válaszok is beleszámítanak a pontozásba oly módon, hogy bár ő nem kap pontot, de ha csak a második leggyorsabb ad először helyes választ, csak 30 pontot kap.

4. Về đích (irány a cél): Ez az utolsó rész, itt vannak a legnagyobb izgalmak. Ki is van ez úgy találva, hogy alaposan fel lehet kavarni a jelenlegi állást. Egy-egy játékos kiáll középre, csak rajta van a fókusz. Három lehetőség közül választ: 40, 60 vagy 80 pontos kérdések vannak. Három kérdés van mindegyik "csomagban", értelemszerűen a 40 pontos a legkönnyebb, mert az ott a pontok eloszlása 10, 10, 20. A 60 pontos némileg nehezebb, itt 10, 20, 30 pontokért vannak kérdések. Aki meg bevállalja a 80 pontos kérdéssort, az kap egy hatalmas üdvrivalgást a bátorságáért, mert tényleg a legnehezebb kérdéssort vállalta be. Itt 20, 30, 30 pontos eloszlásban vannak a kérdések, amik már sokkal nehezebbek. Ráadásul a 60, 80 pontos kérdéseknél biztosan van egy, amit nem a műsorvezető tesz fel, hanem vagy valamelyik másik műsorvezető egy múzeumnál tesz fel (sejtésem szerint) történelmi jellegű kérdést vagy ami lutri számukra, hogy valami angol anyanyelvű tesz fel kérdést nekik. És erre is angolul kell tudni a választ. Ami könnyebbség, hogy az angol kérdező jól érthetően beszél, kicsit artikáltabban, tagoltan, és egyszerűbb nyelvezettel teszi fel a kérdést. Ezekre nagyjából tudom is választ, de itt sem lehet őket hibáztatni, ha nem, mert gondoljunk bele, hogy ott a verseny izgalmában, valaki le tudja fordítani a saját nyelvére a kérdést, és vissza is adja angolul a választ, ott azért nagyon jelen kell lenni fejben. 15 másodperce van megadni a helyes választ, és a lutri ott kezdődik, hogy ha ezalatt nem adja meg, akkor lehetősége van megadni egy másik játékosnak a helyes választ. Ha kitalálja, akkor nemhogy ő megkapja a pontmennyiséget, ami a kérdésért jár, hanem az "aktív" játékostól le is vonódik az adott pontszám. Úgyhogy itt még nagyon meg lehet kavarni a végeredményt. És ha az a játékos sem tudja a választ, aki jelentkezett, az az elérhető pontszámok felét veszti el. Külön érdekesség még, hogy egy kérdésre adott pontszámot meg is lehet duplázni, de ez nem kötelező. Ez az, amit én magamban jokerezésnek hívok a Játék határok nélkül után, csak itt nem joker sapka jelenik meg, hanem aranszínű csillag (vietnami játék...). Ebben az a jó, hogy egy válaszért akár 60 pontot is kaphat, de ha nem tudja a választ, akkor biztos, hogy elveszti azt a pontmennyiséget, amit a duplázás nélkül kapott volna, akár tudja más a választ, akár nem. Úgyhogy van kockázat. Ritka az, ha valaki megkapja a teljes pontmennyiséget a három kérdés után. Olyan is előfordul, hogy valaki kevesebb ponttal megy vissza a helyére, mint amennyivel kiállt. Ami negatívum ebben a játékban, hogy valahol azért igazságtalan a pontok eloszlása, mert nyilvánvalóan, aki az aktuális nyertes, az a legokosabb, ő ugyanakkor nem akar sokat bevállalni, ezért kiválasztja a 40 pontosat, amit csípőből kivág, és növeli az előnyét. Aztán, akik meg hátrább vannak, azok meg kénytelenek a magasabb pontszámút választani, hogy egyáltalán felvegyék a versenyt az aktuális győztessel vagy egyáltalán szépítsenek. Nem egyszer fordult elő, hogy nagy fölénnyel nyert, aki épp 1. helyen állt.

És ezután hirdetnek végeredményt. Mindenki kap emléklapot, de csak az első helyezett részesül pénzjutalomban, ahogy az elején írtam, és csak ő juthat tovább a következő fordulóba. És itt szoktak adni egy babérkoszorút is a nyertesnek (ami a játék logója), amit én megmondom őszintén, nem pártolok, mert szegényeken nagyon idétlenül áll. És itt vége a játéknak.

Alapvetően tényleg az arcok miatt szeretem nézni. Olyan arcokat képesek vágni a játékosok vagy a műsorvezetők, ami mindig megmosolyogtat. Ami miatt jó ezeket látni, hogy látom az őszinteséget, ami nagyon-nagyon hiányzik a magyar médiából. Meg nem tagadom, akármennyire is kedvelem az ázsiaiakat, már-már pozitív diszkrimináció, de azért én is felfedezem azokat a sztereotípiákat, amik miatt szokták parodizálni az ázsiaiakat. A lányok az esetek döntő többségében teljesen normálisan fejezik ki magukat, inkább a fiúk azok, akik sokszor megmosolyogtatnak. Vannak olyanok, akik tényleg nem tudom, hogy hol voltak, amikor a tesztoszteront osztották, mert némelyeknek nemhogy tinédzserkoruk ellenére 10-12 éves körüli arcuk van, hanem kifejezetten magas hangjuk van, és olyan esetlen a megnyilvánulásuk. Mintha nem tudnák hogy fejezzék ki magukat. Csak fiúknál fordul elő, hogy nevetés tör ki a nézőtéren, amikor bemutatkozik az első játéknál, mert egyébként nem is kell érteni, hallani lehet, hogy mintha nem tudná, hogy azt, amit mondani akar, hogy mondja ki. Az egyik srác valószínűleg már sok képtelenséget beszélt, mert egyszer mutatták a műsorvezető hölgy arcát, ahogy mosolyogva ingatja a fejét, hát azon akkorát röhögtem. Hallani is, hogy szegényt majd szétveti az izgalom, hogy úristen, TV-ben szerepel, és hogy még minden jó is legyen. De érdekes, hogy legtöbbször tényleg fiúk sülnek fel ebben. Még egy vicces jelenet volt, ami szintén nagyon megnevettetett, amikor az egyik srác mondta a helyes megoldást, közben a számológépet forgatta a kezében, de teljesen öntudatlanul. És akkor a műsorvezető hölgy eljátssza a kezével, hogy adta a helyes választ, a fiú gyorsan észbe kapott, és letette a számológépet.

A végére hagytam az árnyoldalt, amit észrevettem. YouTube-on magas a nézettsége az egyes műsoroknak, de arányában sokaknak nem tetszik, és a kommentek több műsornál is le vannak tiltva. Ez azért elgondolkodtatott. Biztosat nem tudok, de megfordult a fejemben, hogy az oktatás iskolánként nem egyenrangú, a támogatásokat a különböző iskolák között nem egyenlő részekben oszlik el, és azért szóltak, hogy na azért nyert ő, mert az ő iskolája kedves az államnak valamilyen okból kifolyólag, az ő diákjai biztos okosabbak, még szép, hogy ő nyer. És hát Vietnam, mint kommunista ország, bizony van ott cenzúra. Biztosat nem tudok, csak tippelek. Amire még felfigyeltem, hogy jóval több a fiújátékos, mint a lány. Ritka az, amikor 2-2 arányban vannak fiú- és lányjátékosok, és ha így is van szinte mindig az egyik fiújátékos jut tovább, az már nagyon ritka, ha lány jut tovább. Ez is komolyan elgondolkodtatott, hogy az utóbbi időkben mennyire feltörtek itt Európában a feminista és a gender kurzus hívői, holott majdhogynem itt egy látható bizonyíték, hogy tennivaló nem Európában van, hanem tőlünk keletre. Azt tudom, hogy több ázsiai országban még mindig azt preferálják, ha fiúgyermek születik, annak van előnye, de ebből a műsorból nekem az jön le, hogy nem ugyanaz az oktatás minősége fiúk és lányok között. Szóval a különböző feminista és gender kurzus aktivistáknak tőlünk keletre van dolga, nem olyan országokban, ahol teljes egyenjogúság van férfi és nő között.

Ennek ellenére nagyon szeretem a műsort, a pozitívumai vannak döntő többségben. Végezetül hadd mutassak meg ismét egy műsort. Ezt a múlt héten tették ki, ennek az a különlegessége, hogy az első játékrészben ketten érték el a 120 pontot, amiből egy is nagyon ritka, nemhogy egy adás alatt ketten. Volt is nagy üdvrivalgás. Ja, és kettő-kettő arányban voltak fiúk és lányok.

A mai napig nincs meg a 3 csillagos minősítés a Mario Kart 7-ben, pedig 2011 decembere óta van meg a játék. Sokáig nem voltam inspirált abban, hogy megszerezzem, mert úgy voltam vele, hogy csak egy "jelvény", amivel lehet pózolni, de nem ez határozza meg a játéktudást, legalábbis a játékélményt biztosan nem. De aztán szépen lassacskán meglettek a három csillagos bajnokságok, ahogy csinálgattam, mostanra meg eljutottam oda, hogy már csak két helyen hiányzik, a Mirror Special Cup és a Mirror Leaf Cup.

Előbb a Leaf Cupot akarom megcsinálni, mert úgy vagyok vele, hogy legyen meg a Rainbow Road zenéjének teatrális hatása azáltal, hogy ott szerzem meg a végső győzelmet. De nagyon nehezen birkózok meg vele. Hiába teszek meg mindent, nyújtom a tudásom és vezetési képességem legjavát, mindig van olyan pálya, ahol kicsesznek velem a gépi ellenfél játékosok. Nem kell hozzá nagy művészet. Elég egy villám, aztám elvesztem a hátam mögött tartott banánhéjat, vagy zöld teknőspáncélt, utána eltalál hátulról egy piros teknőspáncél, máris nemcsak az első hely van oda, hanem visszamegyek a középmezőnybe, ráadásul érméket vesztek, amiket szintén figyelembe vesz a végső rangsorolásnál. És akkor nem is beszéltem a kék teknőspáncél áldásos hatásairól. Szoktam magamban dühöngeni, mert hihetetlen rossz, hogy mindent megteszek a siker érdekében, és ennyit ér, de úgy kiadni magamból teljesen felesleges. Ettől nem változik a végeredmény, és hogy ezért kárt tegyek a Nintendo 3DS-ben, nem éri meg.

Jóideje elgondolkodtat az, hogy bizonyos játékoknál nem pusztán a játéktudás számít, hanem beleprogramoztak valami algoritmust, ami megakadályozza, hogy a profi játékosok is könnyen érjenek el benne jó eredményt. Nagyon furcsa az, hogy a Mario Kart 7-ben is hogy például az első három pályán prímán megy minden, az akadályokat is ki tudom kerülni, megvan az 1. hely 10 érmével, de a 4. pályán összegyűlnek a kocsi felett a hullámok, és hadd szóljon a villám, a piros teki, és a többiek. Nem ez az egyetlen játék, ahol ezt felfedeztem. Emlékszem, 2012-ben, amikor megvettem a Mario Tennis Open-t, ott is hasonlókra lettem figyelmes, amikor bajnokságokat játszottam. A könnyebben simán végigmentem, míg a nehezebbeket úgy nehezítették meg, hogy többször voltak a ellenfél játékos térfelénél a segítő tárgyak. Aki nem ismeri a Mario Tennis sorozatot, úgy képzelje el, hogy a teniszpálya bizonyos részein megjelennek különböző tárgyak: Gomba, virág, szellem, stb., és ha ezekre rááll a játékos, onnan üti el a labdát, hatására erősebbet üt a játékos, amit sokszor nem is lehet kivédeni. A bajnokságokban nehezebb részeknél olyan volt, hogy az egyik menetben nálam voltak túlsúlyban a tárgyak, a másikban meg a gépi játékosnál. Itt lett elegem, és kapcsoltam ki a játékot. Ez már az az eset volt, ahol komolyan elgondolkodtam azon, hogy nem én játszok a játékkal, hanem a játék játszik velem. Szabad, csak én erre nem vagyok vevő. Aztán a Mario Party széria és érdekes ebből a szempontból. Az ugye az a játék, ahol szinte csak a szerencsén múlik minden. Ez a sorozat hívta fel a figyelmemet arra, hogy nem egészen úgy megy a játék, hogy az tükrözze a valódi tudást, hanem mintha a gép döntené el, hogy ki fog nyerni, és kik maradnak alul. Ugyanis mindig az a játékos ért oda a csillaghoz, aki jól állt, és mindig az volt a peches, akinek rosszul állt a szénája. Még régebben voltam Lernie-nél Szegeden, és Mario Party 2-vel játszottunk. Haosnlóképpen alakult a játék, ahogy fentebb vázoltam, és Lernie volt az, aki kimondta, hogy szerinte valami algoritmus befolyásolja a végeredményt.

Biztos, hogy van ebben valami, csak értelmes okot nem látok erre. Ha tényleg így vannak programozva a játékok, akkor miért. Miért nem hagy nyerni, ha megvan a tudásom, és mikor engedi, hogy tényleg nyerjek? Akárhogy is, ez élvezhetetlenné teszi a játékot, főleg, hogy ha arra megyek, hogy mások számára is látható legyen a tudásom (például a Mario Kart 7-ben a 3 csillag), akkor a játékélmény, mint olyan, sok esetben elvész, mert akkor nem az van fókuszban, hogy élvezzem a játékot, hanem hogy megnyerjem. És ha erre rájönnek olyan mocsokságok, amiket fentebb írtam, akkor nehéz oldottan játszani.

Rég írtam ide, sajnos manapság tényleg keveset játszok, ezért nagyon nincs is miről ide írni. De most, hogy az itt volt az E3, végre frissíthetek, és megoszthatom a gondolataimat az előadásról.

Azt már jó ideje tudhatjuk a Nintendóról, hogy nekik az E3 csak egy esemény a többi körül, nekik a Nintendo Direct az igazi. Ezt azért tartom problémásnak, mert egyrészt a Nintendo Direct-et szinte csak Nintendósok nézik, másrészt az E3 az, amit mindenki más, tehát itt van igazán lehetőség arra, hogy megmutassák a konkurens konzol rajongóinak, hogy esetleg érdemes Nintendót is venni, harmadrészt meg egyre ritkábban van Direct. Bár jó dolognak tartom a Switchet, és alig várom, hogy vehessek egyet magamnak, akár használtan is, de hiányoznak a rendszeres Directek, melyek által folyamatosan tájékoztatva voltunk az újdonságokról, ezáltal inspiráltnak éreztem magam a játékok irányába. Úgyhogy ez egy nagyon jó ötlet volt Iwatától. Most úgy néz ki, hogy egyre ritkábban lesz, ráadásul ez az E3 is vérszegény volt. Habár a Nintendo előre jelezte, hogy a közeljövőben megjelenő játékok lesznek fókuszban, mégis érzek egyfajta sznobizmust az előadásokban. Talán nem ez a jó kifejezés, de olyan volt, mintha túlzottan azt akarnák érzékeltetni, hogy a saját utunkat járjuk, akinek ez nem tetszik, az nézhet más előadást. Nem érzem azt, hogy a Nintendo a nagyközönségenk bizonyítani akarná, hogy miért érdemes Nintendo Switchet venni. Csak aztán ez nehogy azzal járjon, hogy nagyon visszaesik a Switch lendülete eladások tekintetében.

Mert ez a prezentáció egyértelműen a Super Smash Bros. széria rajongóinak készült. Habár annak ellenére, hogy nem vagyok nagy Smash Bros. rajongó, sokáig érdeklődéssel néztem az új játék prezentációját, de aztán egy idő után oda jutottam magamban, hogy csak az időt akarják kitölteni, mert túl sok ideig mutogatják, hogy mindenki visszatér, aki valaha megjelent a Super Smash Bros. szériában. Ennek örülök, önmagában ezért megéri megvenni a játékot, mert tartalmasnak ígérkezik a játék már ezáltal is, és akkor nem is beszéltünk a többi tartalomról, de hogy csak erre ennyi időt szánni, az azért elgondolkodtató. Ki akarták tölteni valahogy azt a 40+ percet, miközben tudható, hogy készülnek játékok... a mentalitást, vagy a gondolkodást nem értem, hogy miért így csinálták meg. Arról nem is beszélve, hogy lehetett volna beszélni a fizetős online szolgáltatás részleteiről (bár ezt talán már megtették korábban), a Virtual Console szolgáltatásokról.

Bár szó nincs emlékezetkiesésről, tudom én, hogy voltak más játékok is: Super Mario Party, Fire Emblem, Xenoblade Chronicles 2, Dragon Ball, Fortnite és még sok külsős kiadók játékai, de hogy ezek bemutatását miért siették el, nem tudom. Nem voltam meggyőzve arról, hogy érdemes megvenni ezeket a játékokat. Határozottan elégedetlen vagyok azzal, ahogy a játékkínálatot közzétették. Mintha azt gondolnák, hogy csak a Smash Bros. elegendő lesz arra, hogy a Switch továbbra is abban a lendületben fogyjon, mint eddig. Hát, én ebben nem hiszek, mint ahogy abban sem, hogy a Smash Bros. rajongókon volt bárki is, akikből komoly tetszést váltott ki ez a prezentáció. Arra jó volt, hogy elhitesse velem, hogy érdemes lesz megvenni az új Smash Bros.-t, de erről 5 perc után meg voltam győződve, nem kellett volna fél órán keresztül beszélni a semmiről.

Sajnos nagyon rosszra fordult a helyzet, új albérletbe kell költöznöm. Nem akarom részletezni, hogy mi történt, lényegében annyi volt, hogy csúnyán összevesztünk a lakótársammal a macskák miatt, és nem tudtunk megegyezni. Az elmúlt egy hónap tapasztalatait szeretném kiírni, de fontosnak tartom kiírni, hogy ezek mind az én egyéni meglátásaim, egyáltalán nem szentírás.

Biztos vagyok abban, hogy macskát nem tartanék panelban. Ezeken is azt látom, hogy van mozgásigényük, mert amikor ritkán kint vannak az erkélyen vagy a bejárat előtti előtérben, akkor nagyon fürkészik, hogyan tudnának teljesen szabaddá válni (5. emeleten lakunk, így ez végzetes lenne rájuk nézve). Bár hallottam olyan történeteket, hogy azokat a cicákat, akiket kiskoruktól lakásban tartanak, és nem voltak soha kint, azok nem vágynak ki, mert nem tudják, hogy mi van kint, vagy milyen kint lenni. De ezek a macskák voltak a szabadban (régebben levitte őket, hogy sétáljanak), és akit egyszer megtalál a szabadság édes madara (Ganxsta Zolee után szabadon), azt örökké hívogatni fogja. A macska, ha hozzászokik valamihez, ami kedves számára, akkor onnan nagyon-nagyon nehezen szokik el. Talán soha? Nem tudni.

Akik panelban tartanak macskát, legtöbbször azzal szoktak védekezni, hogy a macskát a családi házban rengeteg veszély fenyegeti. Ha elszökik, nem tér vissza, nem talál vissza, fertőzést kaphat, ha harcol, megsebződik, ne adj isten, rosszindulatú ember megmérgezi. Ez sajnos benne van a pakliban, de ha macska be van oltva, illetve már nem vagyok annyira ellene az ivartalanításnak (mivel nemrég láttam ilyet személyesen, és láttam, hogy ennek semmilyen hosszútávú következménye nincs), ezért ha valaki ily módon védelmet biztosít a macskájának, akkor jó eséllyel megvédi az ártalmakkal szemben. De akkor is, én inkább megadnám a macskáimnak azt a szabadságot, hogy kint is tudjanak lenni, tudják, milyen a szabadban lenni, és tegyék magukat ott is próbára, egyáltalán valamennyire tapasztalják meg a természetes élőhelyüket. Mert egy macska mégiscsak a szabadban, kellő mozgástérrel van igazán otthon. Vagy mondjuk úgy, hogy elemében. És ezt nem venném el az állataimtól. Ugyanezt láttam, amikor a nővéreméknél laktam Angliában. Nekik két macskájuk van, és emeletes családi házban laknak (mint amilyen a brit házak átlagban), és ők ott sokkal inkább szabadon vannak. Kijárnak az utcára is, de mindig hazajönnek, mert hát tudják, hogy kaját biztosan kaptak. A másik személyesebb ok, ami miatt nem tartanék macskát panelben, hogy mivel nincs hova eljárnia, ezért sokkal többet van emberrel, így velem is. És amikor huzamosan vagyok itt egyedül a macskákkal (mint például hétvégéken, amikor a lakótársam hazamegy), akkor a macskák sokkal rám vannak utalva, amit egyfelől ugyan élvezek, mert akkor hozzám dörgölőznek, és annyira jó, amikor simogatom őket, és dorombolnak. De olyan is van, amikor a macska folyton nyávog, és hallom a hangján, hogy baja van, de nem tudom kitalálni, hogy mi is az (ha meg voltak etetve). Akkor nehezen viselem, hogy nem tudok egy kicsit magam lenni, és állandóan hallgatni kell őket. Egy idő után akkor kikészülök, hogy mégis mi az isten bajuk van, nem képesek 5 percre csendben maradni? Tudom én, ki akarnak menni, mert legtöbbször akkor nyávognak, amikor kinéznek az ablakon.

Ez nálam újabb ok arra, hogy macskát csak családi házban. Mert ha nagyon unja magát, akkor egyszerűen kimegy, és nincs annyira az emberre utalva. Egy macska egyébként sem lojális állat, mi több magányos vadászok, és eléggé öntörvényűek. Egyrészt ezért nem annyira hűségesek, másrészt a kutya azért szereti jobban az embert (mert tényleg), mert sokkal régebben háziasította az ember még farkasként, ezért jobban kötődik az emberhez. A macskát sokkal később, meg az is közrejátszik, hogy öntörvényű állat, nagyon nehéz nevelni. Ezt tapasztalom most is. Eleinte nem zavart, hogy a macskák felugrottak az asztalra, csak később, amikor azt tapasztaltam, hogy nem tudok annyira írni billentyűzettel, meg minden csupa macskaszőr, egy idő után nem engedtem, hogy az asztalon legyenek. Semmi hatása nincs, sőt, kiderült, hogy a macska mennyire okos állat. A jelenlétemben egy idő után nem ugrottak fel az asztalra, de amikor valami miatt kimentem pár percre a szobából, visszatérve az egyiküket szinte mindig az asztalon találtam. Annyi eszük mindig volt, hogy amikor megláttak, leugrottak az asztalról, és az ágy alá bújtak, hogy ne tudjam "megnevelni" őket. Innen látszik, hogy a macska a saját elvei szerint él, én meg azért is bosszankodtam miatta, mert gonoszságot is érzékeltem az egész mögött. Mi vagyunk a királyok a házban, ti, emberek meg a csicskáink vagytok, és mindent úgy csináltok, ahogy mi akarunk. Na nem úgy megy ez nálam. Ilyenkor azt csinálom, hogy megrángatom az ágyat, és ilyenkor ijedtükben mindig kiszaladnak a szobából. Csak hogy megtanulják, hogy hol van a helyük. Biztos vagyok abban, hogy egyébként egy macska nem lenne ennyire rossz, ha nagyobb tere lenne, és jobban le tudja foglalni magát ott, ahol igazán elemében érzi magát.

Azt azért szeretném leszögezni, hogy továbbra is nagyon szeretem a macskákat, és ha állatról van szó, mindenek felett áll nálam a macska. De soha nem tudnám embertársammal egyenrangúként szeretni őket, mert a macska az egy állat, és különbséget teszek ember és állat között. És nem értek egyet azzal a közmondással sem, hogy a kutya az ember legjobb barátja. Tényleg nagyon barátságos tud lenni egy kutya, és adott esetben csodát művel az emberrel, de azért mondják azt, hogy a kutya az ember legjobb barátja, mert egy kutya (vagy általánosságban egy háziállat), mert sokkal kevésbé tudatos (egy állatnak nincs haláltudata, másképp működik az agyuk, nem látnak minden esetben ok-okozati összefüggést), sokkal kevesebb dolgot érzékel és fog fel a világból, az emberek viselkedéséből. Emiatt máshogy fogja fel azt, hogy ha az ember rosszindulatúan bánik velük hiszen nem bosszulná meg, és nem is haragtartó. Ha egy kutyát agresszivitásra nevelnek, az más kérdés. Biztos, hogy ha állatok lelke is sebződik, ha rosszul bánnak vele, de ha alapvetően szeretettel nevelték, akkor mindig szeretettel és naivitással fog az emberekhez viszonyulni. Ezért alakult ki bennem az a vélemény, hogy aki hisz a kutya az ember legjobb barátja mondásban, annak az állat egyfajta menekülés a valóság elől, hogy az emberek tudnak rosszindulatúak is lenni, és mekkora csalódás, hogy az, akit a legjobb barátunknak tartottunk, pont ő árt nekünk. Ezt én is megéltem egy jónéhányszor, mégsem éreztem, hogy egy háziállattal kellene kompenzálnom. Hanem újabb emberi kapcsolatokat alakítottam ki, és értek újabb és újabb csalódások. Ez tényleg nagy fájdalom, de egy idő után felmerült bennem a kérdés, hogy biztos, hogy csak a másik fél a szemét? Nem lehetséges az, hogy én is hibáztam az adott helyzetben? Túlzottan naiv voltam? Nem akartam meglátni, hogy a másik valójában mit gondol, vagy azt, hogy baj van? Ez nem a másik felelőssége, hanem az enyém. Amikor erre rájöttem, akkortól tudtam helyére tenni az emberi kapcsolatokat, amikből sokat tanultam. Persze ettől még történhetnek bajok, mert nem lehet eléggé fejlett az ember, de megszerzett igaz barátságok, ha csak néhány is van, minden nehézségért kárpótolnak. Ha pedig újabb csalódás ér, azt jobban tudom kezelni. És ebben a bizonyos barátságban megvan a méltó helye a kutyáknak és a macskáknak is.

Nemrég olvastam a GameStar weboldalán a hírt, miszerint valaki megcsinálta a Super Mario 64-et 60 fps-ben. Alá tették a bemutató videót, melyben összehasonlítják az eredeti Super Mario 64-et a 60 fps-essel. Az a személyes meglátásom, hogy komoly változás nincs az eredetihez képest, fel is merült bennem a kérdés, hogy már a 60 fps is már egyfajta "mellveregetés", hogy ennyire erős és potens vagyok, de valódi haszna nincs?

Azt nem tudom, hogy az emberi szem meddig érzékeli a folyamatosságot. Lényege a dolognak, hogy a szemünk 24 képet "rögzít" másodpercenként, tehát minden videó, ami több képet mutat másodpercenként, azt folyamatos képnek látjuk. De egy darabig biztos, hogy lehet ezt is fejleszteni. Azt tudni kell, hogy az európai játékok sokáig 50 Hz-esek voltak, az amerikaiak meg végig 60-asak. Európában az ezredforduló környékére jöttek az első olyan TV-k, melyek képesek voltak 60 Hz-et közvetíteni. Hogy miért nem voltak erre képesek a régi TV-k nálunk, azt nem tudom. Az a gyanúm, hogy az NTSC és a PAL rendszer közötti különbség a Hz is, de ebben nem vagyok biztos. Ráadásul amiben még rosszabb volt az európai képmegjelenítés, hogy nálunk váltottsoros volt, míg Amerikában progresszív. Tehát minálunk a páros és páratlan sorok gyors villódzásban váltakoztak. Az 50 Hz pedig azt jelzi, hogy másodpercenként 50 alkalommal váltakoztak a sorok, tehát 1 másodperc alatt 25 képet látunk. Ez pont ideális a szemnek, már ez is folyamatos képnek látszik. És az olyan kisebb memóriájú játékoknál, mint a Super Mario 64, nem is látszik nagyon a különbség, mert precízen megoldották. A The Legend of Zelda: Ocarina of Time viszont már szaggatottnak látszik Nintendo 64-en. De abban a játékban annyi memória van, hogy a képfrissítés rovására ment. Ha jól tudom, az a játék csak 15 képet frissít másodpercenként. Az már szemmel látható, de a Super Mario 64 50 Hz-e ideális.

Mondjuk az is hozzájárul a dologhoz, hogy régen még nem a különböző technikai adatok voltak a fontosak egy-egy játéknál, konzolnál, hanem maga a játékélmény. És ez annak fényében is érdekes, hogy bár láttam játékokat 1080p-ben, 60 fps-ben, láttam, hogy milyen gyönyörűek, de ha visszatérek a Nintendo 64-es 50 Hz-es játékaira, olyan nagy különbséget nem látok. És így látva ezt a Super Mario 64-et 60 fps-ben azt mondom, hogy egyáltalán nem fontos, hogy magas legyen a játék framerate-je. Mondjuk inkább az, hogy erre nem vagyok érzékeny.

Mert az biztos, hogy amikor bejött a Nintendo GameCube, megvettem én is a gépemet, akkor a Mario Kart: Double Dash!! volt az első olyan játékom, ahol lehetett váltani 50 és 60 Hz között. Sokáig 50 Hz-en játszottam, és nem is tűnt fel semmi, csak az, amikor írta ki a pontszámot, ott ment lassan. De mondtam magamban, biztos így van rendjén, ráadásul meg is lehet gyorsítani az A-gomb nyomvatartásával, úgyhogy nem zavart. De egy idő után kipróbáltam 60 Hz-en, és döbbenetes, hogy mennyivel gyorsabb volt. A pontozás is gyorsan ment, a játék is dinamikusabb volt, tehát 50 és 60 Hz között lényeges különbség van, látszik, hogy gyorsabb és dinamikusabb a képmozgás ha 30 alkalommal váltakozik a kép másodpercenként.

Az viszont elgondolkodtat, hogy meddig érdemes fejleszteni a framerate-et? Az átváltás egyébként nagyon egyszerű: 1 fps = 2 Hz, tehát az 50 Hz-es játék 25 fps, míg a 60 Hz-es játék 30 fps sebességgel megy. Ez szokott általános lenni manapság is, ha egy játék 1080p-ben megy, de valami miatt nem bírja a 60 fps-t (konzol teljesítménye, játék memóriája), akkor leviszik a framerate-et 30 fps-re, így spórolnak a memórián. Jó példa erre a Nintendo Switch-re a DOOM, aminek PC-n akkora gépigénye van, hogy Switch-re csak úgy tudták áthozni, ha rontanak a framerate-en. 30 fps-en megy Switchen. Bagszi mutatta meg a játékot még tavaly ősszel, és az is olyan volt, hogy nem láttam különbséget. Nem láttam, hogy akadozna a játék, vagy hogy a frissítéssel bármi probléma lenne. Teljesen folyamatos volt és dinamikus.

Az a személyes meglátásom, hogy 30 fps-nél többre érdemben nincs szükség, nagyon komoly javulást efölött én már nem látok. Azt gondolom, hogy ez a 60 fps már inkább egy erőfitogtatás, olyan, mint a zenében a veszteségmentes változat. Gyűjtök flac-ban is zenéket, de miután nemcsak CD-ről lehet elérni zenéket, hanem internetről, ezért komolyabb weboldalakon 96 kHz-ben lehet zenéket letölteni. Ez azt jelenti, hogy a maximális hangmagasság 96 kHz, ami azért érdekes, mert az emberi fül maximálisan 20 kHz-ig érzékel hangot, a CD-n 44 kHz-ig (44100 Hz) vannak a zenék. Arra szoktak hivatkozni, hogy olyan a hangminőség, mintha stúdióban hallgatnánk az élő zenefelvételt, vagy mintha koncerten lennénk jelen. Igazából el tudom képzelni, hogy mást nem tudunk elérni, legalább tisztábban szólnak a hangok, az ének. De ehhez mindenképp egy erősebb hangrendszer kell. Sőt, megtapasztaltam azt is, hogy ha jobb hangrendszerhez van magnó csatlakoztatva, hihetetlen jó minőségben szól a kazetta is.

Úgyhogy több tényező függvénye a képminőség is. Ráadásul nálam a felbontás is maximalizálva van 1080p-ben, ahogy írtam már erről korábban. Mivel én nem vágyok méteres TV átmérőkre, ezért nem érzem szükségességét a 4K-s felbontásnak és társainak, főleg hogy ma még sok technika nem is használja ki. Na meg jó eséllyel azért is látom másképp a dolgokat, mert a Super Nintendo óta vagyok aktív játékos, ezért láttam azt, amikor az átlag játék számára még nem számítottak a technikai adatok, csak a játékélmény. Ennek szelleme maradt meg bennem, és azt mondom, hogy játsszuk a mai játékokat is ennek szellemében.