Újra van The Corrs CD-m! És esküszöm, nem hittem volna, hogy valaha is eljön az az idő, hogy ugyanazzal a lelkesedéssel fogok The Corrs dalokat hallgatni, mint 15 éve. De hát úgy tűnik, hogy ennek most jött el az ideje. Bár egyébként volt ennek előjele nálam, ugyanis néhány hónapja megjelent álmomban az együttes. Amikor felébredtem, még csodálkoztam is, hogy hogy jelentek meg, amikor régesrég nem hallottam a zenéjüket, a rádiók csak a Breathless-t játsszák. Azzal is úgy vagyok, hogy szóljon, ha épp nincs más, de soha nem foglalkoztam velük azóta komolyan. Aztán ezt azzal rendeztem le magamban, hogy a tudattalanomból ezt halászta elő az elmém, és nem is foglalkoztam vele többet. És most tessék.

500 forintért nyertem a Vaterán, ezzel a CD-vel is úgy vagyok, hogy ha már egyszer megvettem, akkor másodjára ne vegyem már meg nagyon drágán. Főleg, hogy annak idején az eladott példányomból én sem gazdagodtam meg. Na de megvan. És kifejezetten szeretem ezt az albumot, mert a rádióbarát Talk on Corners és In Blue albumok után komolyabb, érettebb albummal jelentkezett az együttes. Jobban meg vannak írva a dalok, zeneileg gazdagabb a hangzás, és szövegileg is összeségében jobb, mint az előző két stúdióalbum. Már annak idején is különleges volt ez az album számomra, érzékeltem a fejlődést. A producer Olle Romö, az első Corrs album, amit szárnyai alá vett. Jó eséllyel neki is az volt a célja, hogy érettebb gondolatokkal álljon elő az együttes. Ami még csak nem is rossz ötlet, mert két rádióbarát album után az együttes kellőképpen ismert lett ahhoz, hogy egy másik oldaláról is megismerje a zenekedvelő közönség. Emlékeztem a producer nevére, de csak innen, úgyhogy utánanéztem, hogy mely albumoknál volt jelen. Soknál tényleg nem, de ami meglepő volt számomra, hogy Shania Twain: Come on Over (egyszer erről az énekesnőről is kéne írnom, az ő is dalait is imádtam egy időben) albumán működött közre.

Először essünk túl a Borrowed Heaven negatívumain, hogy mi számomra a probléma az albummal. Szerencsére kevés, igazából csak két dallal van problémám. Ezek pedig a Long Night és a Goodbye. A Long Night számomra túlzottan érzelgős. Olyan érzelmekkel írták meg, amivel már nem tudok azonosulni, és igazából Andrea hangja sem tetszik ebben a dalban. Túlságosan tragikus az a bizonyos hosszú éjszaka, mert hideg van a szerelme nélkül.

It's gonna be a long night,
It's gonna be cold, without your arms.

Persze, ismerem az érzést, meg áttételesen is lehet értelmezni, de mégsem ez az én érzelmi világom. A Goodbye is is túlzás számomra, főként a dal vége, amikor Andrea annyira felviszi a hangját. Az igazából nem szép tőle. Én legalábbis nem szeretem, ha valaki fejhangon szédeleg a magaslati levegőben. Amit Anastacia művel, ahogy ő viszi fel erőből a hangját, az igen! Az számomra sokkal átélhetőbb, de a fejhangon való éneklés nem, mert nyávogóssá válik az ének. Meg a szöveg is kicsit zavaros:

Where are you now?
Could I get there somehow?

It's time to say goodbye...

Tudja, hogy nincs esély, de csak azért is keresi. Jó eséllyel nagyon friss a szakítás élménye, akkor van az embernek belső háborúja, nem akarja elfogadni, hogy vége, de közben meg nagyon is tudja, hogy nincs folytatás. Ez is olyan, hogy tudom, hogy milyen érzés, ismerős, de ez sem az én világom. Más dallammal énekelnék ilyen érzésekről.

És akkor most jöjjön a hosszabbik rész, ami miatt szeretem az albumot. Öt dal is van rajta, ami miatt emlékezes számomra, ezeket veszem át egyesével:

• Hideaway: Ez a szám nálam nagyon komoly versenyben van a Forgiven, Not Forgotten dallal a legszebb The Corrs dalának címéért. Ugyanolyan csodálatos és fájdalmas a dallama, de talán abból a szempontból jobb ez a dal, hogy erősebb a hangszerelése, és hihetetlenül elementáris, ahogy kitör a refrénre. A szövege is alapvetően nagyon jó, és van is érvényessége. Meglátjuk egy bizonyos embernek a valódi értékét, amit mások nem, és bíztatja, hogy ne bújjon el, mert lehet az, aki lenni akar. Még jobban zanzásítva önmagad felvállalásáról szól a szöveg, de ez így már-már profán, de többről van itt szó. Bár személyes tapasztalatból kiindulva annyiból árnyalnám a képet, hogy meg lehet látni egy ember értékét, de fontos tudni, hogy valójában minden egyes embernek megvan az angyali és az ördögi oldala. De hogy melyikkel él, az mindig az egyén döntése. Velem is előfordult, hogy megláttam egy ember pozitív értékeit, és nagyon azt akartam, hogy azt hozzuk ki belőle (ezért tudom nagyon átérezni a dalt), de ez sok esetben nem sikerült. Többszöri sikertelen próbálkozás után jöttem arra rá, hogy mindig az egyén döntése, hogy melyik utat választja, és semmire nem lehet kényszeríteni. Mégis érvényes lehet ez a dalszöveg akkor, ha olyan emberről szól, aki ki akarja hozni a pozitív értékeit, de nem tudja, merre induljon el. Nekik lehet segítséget nyújtani, és mondhatjuk, hogy ez a dal róluk szól. Egy biztos: Zeneileg gyönyörű, és Andrea is olyan érzelmeket énekel ki, amik emelik a dal hitelességét.
• Even If: Nagyon tudom szeretni az ilyen bolondos dalokat! Megint arról van szó, hogy szövegileg ugyan túlidealizálja a szerelmet, de ez most azért más, mert az ének is teljesen játékos. Mintha maga Andrea is tudná, hogy semmi nem valós abból, amit itt énekel, de ha játékosan, már-már viccelődve énekel, akkor megállja a helyét. És azt kell mondjam, hogy igaza van. Ilyen szöveget nem lehet komolyan gondolni:
  Even if the sun came tumbling down
  You light the ground, I walk on.
  De ezt tökéletesen kivágja az énekstílussal. Ilyesmit még én is mondanék nagyon szerelmes, romantikus hangulatomban. Miért is ne lehetne élni az I'm in heaven right now, and I don't wanna come down érzéssel? A legszebb érzés az egész világon. A zene is nagyon kellemes, ez az egy dal sokat old az album komoly hangulatán, és mégis odaillik a többihez.
• Confidence for Quiet: Ezt a dalt sokáig félreértettem, ami abból fakad, hogy még most is problémáim vannak az angol szöveg értésével. Csak még akkor sem foglalkoztam a szöveggel, amikor meglett az album CD-n (sokáig csak kazettán volt meg, amin nincs szöveg). Mert csak azt értelmeztem a szövegből, hogy
  What day, that I've left behind
  You forgave...
  ...
  I'm not hopeless
  Ebből arra következtettem, hogy visszatért egy régi nagy szerelem, és boldog benne, és nem érzi magát reménytelennek. Holott valójában arról van szó, hogy ő már elengedte azt a szerelmet, és már nem kíváncsi a srácra. És nem foglalkozik azzal, hogy mások azt mondják, hogy nem ez a szabadság, ő továbblépett. Mondjuk, hogy erre hogy jön a bizalma a csendben, erre a mai napig nem sikerült rájönnöm. De az biztos, hogy a zene és a dallam itt is nagyon szép. Az istenit neki, ha lett volna egy jó szövegírója a Corrs-nak, akkor olyan karrierjük lehetett volna, mint a legjobbaknak. A szövegnél buknak el! Ha az lett volna, hogy visszatér ahhoz a szerelemhez, akkor szerintem jó lett volna a szöveg. Mert miért ne történhetne meg ez bárkivel? De a zene nagyban ellensúlyozza, és igazából, ha azt a szöveget gondolom el mellé, amit ideálisnak tartok, akkor imádom ezt a dalt.
• Baby Be Brave: Ennek a szövege sokban hasonlít Hideaway szövegéhez, csak a zene nem annyira tragikus hangulatú. Ugyanolyan bátorító, mert akihez szól, az fél kimutatni a gyenge pontját, de a refrénben megkérdezi, hogy fél a kudarctól? A szöveg egyébként a versében eléggé áttételes. Főleg a második verse, amit nehéz is értelmezni... Megint oda jutunk, hogy adjon valaki egy szövegírót az együttesnek! Zenét tudnak írni, azt ebben a dalban is bizonyítják, mert a dallam emlékezetes. És nagyon jó a hangszerelés is, ezért nagyon jó hallgatni a dalt.
• Silver Strand: Ez az album is instrumentális zenével zárul. Csodálatos a zene. Csodálatos, egyben nagy fájdalmat érzek benne. Azt érzem, hogy egy múltban megtörtént eseményt síratnak el. Olyan a zene, mintha egy régen történt, egyébként nagyon szép eseményről emlékezne meg, de nem annak örül, hogy az megtörtént, hanem azt síratja el, hogy az már nincs többé. Az tudható, hogy egy múltbéli eseményt a fentebb említett kétféle módon zárhatjuk le. Persze, hogy ki melyiket választja, az egyéni döntés. Az biztos, hogy nagyon szép a zene, mély érzelmek hallhatók és csodálatosan zárja le az albumot

Azért látható, hogy a negatívumok sem teljesen rosszak, a pozitívumok sem teljesen jók. Jobb szövegileg ez az album, de még mindig gyenge pontja az együttesnek. De a jelen árát megérte, és ha lesz lehetőségem ezen az áron további Corrs albumokat venni, akkor élni fogok a lehetőséggel.

Durván zártam le a The Corrs visszaemlékezős, elemzős blogpostot. Kicsit helyrehozom, írok most a jó oldaláról az együttesnek. Az az igazság, hogy azokat a dalokat, amiket annak idején szerettem, azokat most is nagyon szívesen hallgatom. Tetszenek azok az egyedi ötletek, amikkel színesebbé teszik a dalaikat. Egyrészt nagyon színesek zeneileg. A dalok döntő többsége nagyon jól meg van írva zeneileg, tartalommal van megtöltve, és mindegyik tag lehetőséget kap, hogy megcsillogtassa zenei tudását. Másrészt a háttérvokál sokat hozzáad a dalaikhoz. Vélhetően azért erős a vokál, hogy ne csak Andrea érvényesüljön az énekével, hanem Sharon és Caroline is. Főleg a mélyhangú vokálok tetszenek, van ugyanis egy olyan sajátosságom, hogy néha jobban tetszik a háttérvokál éneke, mint a fő ének. Ezért is van az, hogy szeretem a japán kislemezeken hallható dalok karaoke verzióit hallgatni, és akkor kerülök flow-ba egy dallal, ha teljes átéléssel éneklem a háttérvokált. Például a "Say" című dal ilyen, illetve nagyon szeretem a "Confidence for Quiet" háttérvokál részét énekelni, amikor azt hallgatom.

A másik, amit nagyon tudok szeretni egy dalban, ha a végén van egy egyedi hangszeres játék. Ilyet egyébként nagyon ritkán csinálnak általában, de a Corrs dalához is írt egy extra zárótaktust, amivel sokat hozzáadnak a dalaikhoz. Például az előző postban annyira szidott "When He's Not Around", vagy az "I Never Loved You Anyway". Ezért haragszom nagyon ezeknek a daloknak a szövegeire, mert a zenéjük nagyon jó, és a dalok kiválók lennének, ha nem lennének olyan bugyuták a szövegek. De ugyanezt megcsinálták később a Home album két dalában, a Spancill Hillben és a Moorlough Shore-ban. Ezek a dalok viszont nagyon jók, és a dal végén hallható hangszeres játék csak emeli a hangulatot.

Mindenesetre összeállítottam egy listát a jobb dalokból:

1. Forgiven, not Forgotten
2. Someday
3. Toss the Feathers
4. Closer
5. Leave Me Alone
6. Dreams
7. Paddy McCarthy
8. No Frontiers
9. Say
10. Irressistible
11. All in a Day
12. Rain
13. Rebel Heart
14. Hideaway
15. Even if
16. Confidence for Quiet
17. Baby Be Brave
18. Silver Strand
19. My Lagan Love
20. Moorlough Shore
21. Make You Mine

Ha egy ilyen The Corrs album elkészülne, akkor lenne egy kiváló albumuk. Az a baj, hogy mindegyik albumon van úgymond, "helyet kitöltő" dal, ezért van az, hogy legfeljebb jó, vagy nagyon jó albumról lehet beszélni, de olyan nagyon kiemelkedő album nincs. Mindenesetre, aki jobban ismeri a dalaikat, az felfigyelhetett arra, hogy instrumentális dal is van a listában. Ez is bizonyítja, hogy nagyon is tudnak zenét írni. A Rebel Heart és a Silver Strand már annak idején is olyanok voltak, hogy nagyon megérintettek, és most is átérzem, hogy miért is szerettem ezeket a dalokat annyira.

És azért felkerült 2 dal a Talk on Corners albumról is, de alapvetően azért haragszok arra az albumra, mert az első albumuk, a Forgiven, Not Forgotten hihetetlenül ígéretesre sikeredett. Ott van máris a címadó dal, ahol hitelesen és átélhetően énekel Andrea az elengedés fájdalmáról, a reményvesztettség és az üresség érzéséről, ehhez pedig nagyon szép zene társul. Ehhez képest fájdalmas a második albumon tinipop stílusában hallani az "I can't breath, I can't sleep, when he's not around" szöveget.

Mindenesetre megcsináltam a dallistát Spotify-on, aki nem ismeri az együttest, de nyitott feléjük, annak itt a link:

A jó dalaikért megéri. Fogok még írni róluk és inkább a pozitívumokra fogok fókuszálni.

Újra megvan Natalia Oreiro: Tu Veneno albuma CD-n. Úgy döntöttem, hogy azokat az albumokat, amiket szerettem régen, és most is szívesen hallgatom, megveszem megint, ha megtalálom olcsón. Ezt a CD-t konkrétan 200 forintért nyertem Vaterán. Örülök neki, mert annyi emlékem azért van az albumról, hogy nagy hatással volt rám. Szerettem annak idején, és a CD-t 4.100 forintért vettem meg 2001-ben. Csak ez is egy idő után eladás áldozata lett.

Egyébként most többször visszahallgatva a Natalia Oreiro albumokat, azt gondolom, hogy ez az album lett a legjobb. Egyrészt 15 dalból áll, 1 óra zene, másrészt jót tett az albumnak, hogy valamivel komolyabb dalok kerültek fel rá, némelyik kifejezetten sötétebb hangulatú. És továbbra is azt gondolom, hogy jó zenét írtak Natalia Oreirónak, csak az ének... Azt gondolom, hogy Natalia Oreirónak nincs hangja, csak megtanulta a hangképzést, és gazdálkodik azzal, amije van. De hogy több oktávot kiénekeljen... lehetetlen. Ettől függetlenül szívesen hallgatom ezt az albumot, és majd írok róla részletesebben is.

8 év... 8 évnyi keresés után lett meg a Macskarisztokraták filmzene CD-n. Én magam sem hiszem, hogy végre megtaláltam annyi reménytelen keresés után. Vaterán találtam meg. Nem volt olcsó, 2.000 forintos áron tette ki licitre, és 5.000 forintos villámáron. Az nem is volt kérdés, hogy a lehető legolcsóbban veszem meg, de azt elismerem, hogy megfordult a fejemben, hogy akár villámáron is megvenném. De azt talán mégse. Szerencsére nem folyt öldöklő harc a CD-ért, de a 2.000 forintos licitemet egyszer túllicitálták. Ekkor azt találtam ki, hogy az utolsó percben teszek rá még egy licitet. Hogy biztos legyek abban, hogy az enyém lesz, ezért azt csináltam, hogy 4.000 forintot teszek rá. Azért ennyit, mert nem látom, hogy mennyivel licitáltak túl (csak a 2.150 forintos árat láttam, de a túllicitáló valódi licitje ennél több is lehet). Ez persze azonnal bejött, és csak a 2.705 forintos ár volt látható, az nem, hogy az én licitem mennyi volt valójában. És nem jelent semmit, hogy 4.000 forintot tettem rá, mivel senki nem licitált a 2.705 forintos árra, ezért ennyiért lett az enyém. De komolyan mondom, annyira izgultam, mintha valósággal harc lett volna a CD-ért. De az enyém lett, ezzel egy igazi ritkaság tulajdonosa lettem, ami egy Disney rajongó számára kinccsel ér fel.

Kifizettem, ahogy tudtam, és ma meg is kaptam a CD-t. Így a kazetta mellé megjött a CD is. Hihetetlen érzés, mindenképp megérte. Be is digitalizáltam magamnak, illetve kitettem egy weboldalra is letöltésre. Majd kiteszem ide is. Csak az a baj, hogy a scannerem most mondta fel a szolgálatot, úgyhogy nem tudom bescannelni a CD borítót. De a zenét majd itt is elérhetővé teszem. Mindenképp szeretném, ha a magyar változat megmaradna az utókornak. Egyébként nagyon jó volt hallgatni, eszembe juttatta a jeleneteket, ahol az adott dal hallható volt. Meg majd írok a zenéről részletesen is. Viszont a Discogs-on már kint van az adatlap a CD-ről.

És akkor így néz ki most a Macskarisztokraták gyűjteményem.

Újabb együttest vettem elő, akiket szintén nagyon rég hallgattam. Ír, kelta elemekkel ötvözött pop-rock zenét játszanak, ők a The Corrs. Volt egy komoly The Corrs korszakom 2004-2006 között. De utána szinte soha, csak most. Ha megszólalt a rádióban a Breathless, azt meghallgattam, de amúgy nem volt igényem arra, hogy nosztalgiázzak velük. Most azonban velük is úgy voltam, hogy meghallgatom az albumaikat, kíváncsi vagyok arra, hogy most milyen érzetet kelt. Röviden összefoglalva azt tudom mondani, hogy van néhány nagyon jó daluk, de megértem, hogy miért "váltottam le" őket annak idején.

Hogy mi a probléma velük, azt leginkább a második albumukkal, a Talk on Corners-szel tudom érzékeltetni. Szerintem ez a legrosszabb albumuk. Már annak idején sem szerettem, de most, kétszer is végighallgatva, megerősödött bennem az érzés, hogy ez kifejezetten rossz album. Alapvetően zeneileg jó, de kevés rajta a jó szám. Többek között az énekben sem éreztem át, hogy az énekesnő tudja, hogy mit énekel, másrészt meg a dalszöveg itt-ott rettenetes. Amikor ezt meghallottam:

I can't sleep, I can't breath, when he's not around.

Majdnem felordítottam, hogy MI EZ??? Ez nem csupán a gagyi szerelmes dalszövegek legigénytelenebbike, hanem a társfüggőség minősített esete, melyek pszichológusok (jobb esetben) vagy pszichiáterek kezelnek. És nem ez az egyetlen eset. Az "Only When I Sleep" és az "I Never Loved You Anyway" dalokhoz írt szövegeket is borzalmasnak tartom. Az "Only When I Sleep" a fentebb idézett példához hasonló, az "I Never Loved You Anyway" pedig a hamis önigazolás magasiskolája. A cím erősen arra utal, hogy a srác szakított az énekesnővel, erre írta a szöveget, kezdésként, rögtön ezt:

You bored me, with your stories.

Akkor miért volt vele? Addig jó volt, amíg szerette őt, de utána, ahogy szakított vele, hirtelen unalmas lett a srác? Dalszövegben sem szeretem a következetlenséget. Most vagy tényleg rossz volt vele akkor is, amikor együtt voltak, de akkor felmerül a kérdés, hogy miért volt vele, vagy valójában fáj a szakítás, de ezt elfedi, és azt mutatja magáról az énekesnő, hogy mennyire jól van, és már semmit nem jelent számára... Egy biztos, nem konzekvens a dalszöveg.

A What Can I Do dalnak már a címe is problémás. Az önmagában komoly probléma, ha felmerül kérdésként, hogy mit tegyen azért, hogy szeresse őt. Ha nem tudja önmagát adva elfogadtatni magát a sráccal, akkor halva született kérdés a "What can I do to make you love me?", mert nincs miről beszélni. Vagy megszereti őt úgy, ahogy van, minden erényeivel, hibáival együtt, vagy felejtős a téma. Hej, de más mostani fejjel szerelmes dalokat hallgatni. Amikor már vannak az embernek tapasztalatai...

Azért gondolom ezt komoly problémának, mert szerintem tőlük azért várható el egyfajta minőség. Zenét tudnak írni, az énekesnő, Andrea tud énekelni, csak dalszövegnél néha úgy kisiklottak, hogy erősen rontja az egész album összképet. De nemcsak a dalszövegekkel van a gond a Talk on Corners album esetében. Vannak olyan dalok az albumon, amiket lelkileg nem érzek át. Ilyen például az album utolsó dala, a Little Wing, aminek kapcsán már annak idején is úgy voltam, hogy ezt most minek? Mire ez a túlérzelgősség? Azt értem én, hogy a gyengeséget és a törékenységet akarták az énekstílussal átadni, csakhogy az egész erőltetettnek tűnik, és szinte már átmegy abba, hogy jaj, szegény, ártatlan kis lény, ne bántsa senki, mert nem érdemli meg. Mintha mindig védelmezni, oltalmazni kellene, mert egyedül magatehetetlen. Ezt már akkor sem szerettem.

Utána is olvastam, hogy ez mégis hogy gondolták ezt az albumot, találtam egy-két érdekes információt. Az album komoly nyomás alatt készült, mert a kiadó cég, az Atlantic Records azt akarta, hogy a második album legyen olyan, hogy kövesse az első album sikerét. Ez egyébként nem egyedi eset. Több nyugati előadónál is hallottam, hogy kiadnak egy nagyon jó első albumot, ami innovatív, egy-kettő talán még progresszív is (Dido első albumát szerettem nagyon), de a második album sokkal populárisabb. Erre szerintem Anastacia nagyon jó példa, akinek az első albuma (Not That Kind) kifejezetten jóra sikeredett, aztán másodjára (Freak of Nature) meg kijött egy rádióbarát, inkább populáris albummal. Azt tippelem, hogy úgy akarják sikeressé tenni a második albumot, hogy rádióbaráttá téve a dalokkal akarják a szélesebb tömeget megszólítani. Csak aki meg az első album miatt szerette meg őket, annak csalódás a második album. A The Corrs esetében is egyébként hasonló történt. Mert az első album ezekkel az ír-kelta elemekkel kifejezetten jó lett, de a második... Szóval nagyon érződik, hogy annak nyomása alatt készült az album, hogy hoznia kell az első album sikerét. Az albumnak több producere is volt, akik egyébként segíteni akarták a Corr testvéreket, hogy a dalok a lehető legjobbra sikeredjenek. Csakhogy 5 producer segítette az albumot, de mindegyik más dalban segédkezett. Ez azt hozta magával, hogy az egész album zavaros lett az elején, és nehéz volt elérni, hogy valami konzisztencia legyen a dalok között. A lényeg, hogy amennyire lehet, az album legyen egységes. Ezt rétegeléssel próbálták megoldani. Az a lényege, hogy előbb feljátsszák az alapzenét, majd amikor visszajátsszák, arra megy rá a többi hangszer kvázi rétegenként. Ezt akkor szokták alkalmazni, amikor egy albumon kevesen dolgoznak, így tudják elérni, hogy olyannak tűnjön a dal, mintha egy komplett zenekar dolgozott volna rajta. Itt vélhetően az volt a cél, hogy az összes dalnál megfeleljenek produceri igényeknek, így lett az album egységes.

Az volt még az érdekes, hogy amikor elkészültek a felvételek, és az együttes elvitte az Atlantic Records-nak a felvételt, a kiadónak viszont egyáltalán nem tetszett, és követelték, hogy vegyenek fel újabb dalokat. A The Corrs ezt visszautasította, a kiadó meg a megfenyegette őket, hogy beperli őket szerződésszegésért. Itt gondolom, az számít szerződésszegésnek, hogy a kiadó elgondolása szerint nem olyan dalok készültek, mely hozta volna a várt sikert. Ez végül úgy lett megoldva, hogy az egyik produer, John Hughes egy személyben vállalta a felelősséget, ha nem hoz a Talk on Corners nyereséget a kiadónak.

Az album végül sikeres lett, így senkinek nem kellett semmiért felelősséget vállalni. Ezt az albumot egyébként én is visszaküldtem volna, bár mivel én nem anyagilag nézek egy albumot, hogy mekkora pénzt hozhat, hanem minőség terén, ezért nyilván más okból, de hogy két oldalról bukik az album, az azért szép teljesítmény... Zeneileg is gyengébb album, mert annak ellenére, hogy vannak benne nagyon jó hangszeres megoldások. Nagyon tetszik például a fentebb szidott "When He's Not Around" dal vége, ahol külön hangszeres játékot mutatnak be a testvérek, és nagyon jót! Csak az, hogy hiába az élő hanszerek, a dalok hangzásának többsége egyszerű, populáris. Amíg az első album (Forgiven, not Forgotten) szinte innovatív volt az ír, kelta hatású dalok által, itt-ott rockos hangzással, addig a második album az a túlságosan könnyed popzene, amit ugyan élő hangszerekkel vettek fel, de olyan érzetet adnak, mintha a dalok nem lettek volna komolyan megírva. És hogy erre rájönnek a dalszövegek, amik itt-ott a gagyi minőségét ütik meg.

De azt azért hozzátenném, hogy van néhány nagyon jó dala az együttesnek, nem véletlen voltam The Corrs rajongó 2 éven át. Még most is komolyan megérint például a "Hideaway" dal érzésvilága, amit ott jegyzek a legszebb szerelmes balladák között. A "Say" című dal témája is nagyon tetszik. Összességében azt tudom mondani, hogy több jó albuma van a The Corrs-nak, de egyik sem kiváló. Nem tudok olyan albumot mondani, ami úgy jó, ahogy van. Mindegyikben találok valami kivetnivalót, és azt hozzátenném, hogy annak idején is úgymond "hiányérzéssel" voltam rajongó. Ezért van az, hogy amikor 2006 augusztusában találkoztam a japán könnyűzenével, és megszerettem, akkora lendülettel váltotta le nálam a The Corrs-t, hogy teljesen leakadtam az albumaikról. Vettem tőlük CD-ket, kazettákat annak idején, eladtam az összeset.

Úgyhogy ez így történt. Jó volt visszahallgatni Spotify-on az albumaikat, kicsit visszaemlékezni, itt-ott örülni a jó daloknak, itt-ott szörnyülködni a rosszakon. Most úgy képzelem el, hogy alkalomadtán fogom hallgatni őket, és hogy aztán újra megveszem-e az albumaikat? Talán... Angliában, 1 fontos boltokban.

Tegnap késő este meghallgattam Natalia Oreiro albumait is. Az ő dalaira valamennyire jobban emlékeztem, mert őt többet hallgattam 17-20 éve. De azok sem hozták vissza azokat az időket, az viszont igaz, hogy őt kellemetlen volt hallgatni, de más ok miatt.

Akkor nem tűnt fel, de ma már teljesen nyilvánvaló, hogy nincs hangja az énekesnőnek. Kellemetlen szembesülni azzal, hogy tinédzserként nem volt fülem az énekhanghoz. De emlékezhetünk arra, hogy mekkora népszerűségnek örvendett annak idején a Vad Angyal. Mindenki erről beszélt 1999-2001 körül, és imádták a dalait is. Én is többet hallgattam Natalia Oreirót annak idején. De a Vad Angyal annyira az egekig emelte nálunk is Natalia Oreirót, hogy az első albuma az 1. helyig jutott a MAHASZ albumeladási listán, és platinalemez lett. A 2. album, a Tu Veneno is elérte platina státuszt, de "csak" a 4. helyet érte el az albumeladási listán. Talán a Vad Angyal volt az első olyan sorozat, amelyet nemcsak az idősebb, nyugdíjas korosztály nézett, "na ha nincs más a TV-ben, akkor nézzük ezt" elven, hanem a fiatalok, sőt, gyerekek is! Tisztán emlékszem arra, amikor Natalia Oreiro Magyarországon koncertezett (többek között Lajcsinak és a Dáridónak köszönhetően), a dalai alatt Natalia Oreiro magához vett a rajongók közül lányokat, hogy énekeljen vele. Mindegyik ilyen 10-12 év körüli volt. Az is megvan, hogy az egyik kiscsaj annyira önkívületi állapotban volt, hogy egy hang nem jött ki a torkán, ott zokogott végig a meghatottságtól Natalia Oreiro mellett, mintha élete álma vált volna valóra azzal, hogy ott áll az istennője mellett. És az a pulikutya, amit Lajcsitól kapott...

Azt azért elismerem, hogy most, 34 éves fejjel, amikor sokkal kritikusabban hallgatok zenét (még ha be is fogadok könnyedebb dalokat), könnyű szinte megvetéssel visszagondolni az érdemtelen népszerűségére, de töredelmesen bevallom, hogy 14-15 évesen én is bele voltam zúgva a Natalia Oreiróba. És az a bizonyos koncert, amikor gyerekeket hívott ki, volt számomra akkora médiaélmény, hogy igenis ott lettem volna az egyik lány helyében. Én is ott lettem volna Natalia Oreiro mellett. Sokkal többet hallgattam őt, és valamivel erősebben élnek az emlékezemben a dalai. De különben nála is az van, hogy a Cambio Dolor dalra nem ugrottak be jelenetek a Vad Angyalból. Az valahogy egy Natalia Oreiro dal lett a többi között.

Már akkor is tudható volt különben, hogy a Vad Angyal titka az, hogy talán ez volt az első olyan sorozat, ahol nem az a tipikusan szerény, már-már megalázkodó főhősnő volt a főszereplő (mint például Thalía sorozataiban), hanem az a karakán, erős jellem, aki beszól mindenkinek, állatira vicces, ugyanakkor csupaszív lány. És ez sokkal szélesebb rétegnek jött be, hiszen élettel telibb, ezáltal a fiatalokat is megszólította a sorozat. Meg ahogy visszaemlékszek jelenetekre, a sorozat "aurája" is más volt. Nem a túlcsordult érzelmek, hanem fiatalosabb, modernebb, teljesen új érzetet keltett, ezáltal sokkal szélesebb réteg tudott ezzel azonosulni.

Thalía a népszerűségét inkább annak köszönhette, hogy a TV2 1998-ban felfuttatta a mexikói sorozatokat, illetve Thalía esetében plusz pont volt, hogy azokat a sorozatokat, amikben játszott, azok főcímdalait ő maga énekelte. Nemcsak, hogy maga énekelte, hanem azok a dalok jóval élőbbek voltak. Nem az a túlérzékeny ballada, hanem dinamikus latin popslágerek voltak a betétdalok, ami szintén hatással volt Thalía sorozatainak a népszerűségére. És bár a nálunk megjelent albumai is Top 10-esek voltak, de egyrészt egyik album sem volt dobogós, másrészt meg amíg Natalia Oreiro albumai 37 meg 40 hétig voltak listán, addig Thalía albumai legfeljebb 20 hétig, így egyik albuma sem lett nálunk még aranylemez sem. Pedig most visszahallgatva Thalía dalait, zeneileg is jobban meg voltak töltve tartalommal, nemcsak, hogy jobb énekhangja van. Bár Thalía esetében az énekhangot is kicsit csalókának érzem, mert azt érzékelem, hogy ő sem énekel olyan nagy hangtartományban. Csak az, amiben énekel, abban tisztán és erősen énekel, ezáltal kellemes hallgatni a hangját. De személyes megítélésem, nem feltétlen énekel nagy hangtartományban ő sem.

Egyébként Natalia Oreiro esetében többször volt olyan érzésem, hogy egy nagyon jó dal fog megszólalni, de ahogy elkezdett énekelni, úgy hirtelen azt éreztem, hogy csak azzal, hogy megszólalt, szinte az egész dalt elrontotta. Elképesztő ezzel szembesülni. Tehát jó zenéket írtak neki, csak nem volt hangja...

Ennek ellenére nagyon megörültem, és istenemre mondom, hogy teljesen spontán ma került elő ez a kazetta. Egyébként megvolt nekem majdnem az összes Thalía és Natalia Oreiro album kazettán és CD-n, ami megjelent nálunk is, csak amikor "letettem" róluk, annyira szégyelltem, hogy hallgattam ezeket, hogy meg akartam szabadulni tőlük. Úgy emlékszem, hogy a CD-ket eladtam, csak ebben már nem vagyok biztos, mert a kazettákról is ezt hittem, és ez előkerült a semmiből... Szerintem, ha tovább keresgélek, előkerülhet még több is. De ezt a véletlent, hogy pont most... Különben emlékszem, hogy ezt a kazettát valamikor 2000 végén vettem, és 1.950 forint volt az ára. Annak idején minden külföldi CD kb. 4.000 forint volt, és kazetta kb. 2.000 forint. És ezeket vettük is ennyi pénzért.

Egyébként van egy argentin barátom internetes körökből, és megmutattam neki is ezt a kazettát. Beszélgettünk már egyszer korábban Natalia Oreiróról, már akkor is mondta, hogy ismeri, és szereti is őt, mert állítólag élőben is nagyon kedves és mosolygós. Meg a Vad Angyal is nagyon népszerű volt, azt is szerette. Rákérdeztem egyébként Thalíát is ismeri, de nem szereti, mert rettenetesen bugyutának tartja a mexikói sorozatokat. Mondjuk, nem csodálkozok rajta, mert tényleg túlságosan leegyszerűsíti az érzelmeket, és olyan hülye konfliktusok vannak, hogy az még a mexikóiaknak is sok. Ettől függetlenül Thalía zenéjét jobbnak tartom, és nemcsak az albumról tervezek írni, hanem az egyik kedvenc dalom szövegét is elemezni fogom. Három dal van, amit imádtam tőle, és most újra meghallgatva is hihetetlen élmények voltak:

• Mujer Latina
• Echa Pa'lante
• Arrasando

Imádom azt a dinamikát, és szenvedélyt, ami ezekben a dalokban van. Ezek közül az Echa Pa'lante szövegének néztem utána, és rendkívül érdekes. Bár magyar szemmel kicsit árnyaltnak érzem a dolgot, de megkérem majd két mexikói barátomat, hogy segítsenek, hogy ők "belföldiként" hogyan látják és értelmezik a szöveget. Aztán megírom a véleményemet.

Ma spontán döntöttem úgy, hogy szembenézek a múltamnak egy olyan részével, amire nem vagyok büszke, és meghallgatok néhány olyan albumot amiket azokban az időkben hallgattam sokat. Mondjuk maguk az előadók is kellemetlen érzetet okoznak, hiszen már arra sem vagyok büszke, hogy volt idő, amikor néztem a mexikói és dél-amerikai szappanoperákat. De hogy ezzel is szembenézzek, úgy döntöttem, hogy meghallgatom Spotify-on a nálunk is megjelent Thalía és Natalia Oreiro albumokat. Az utóbbival még adós vagyok, de meghallgattam Thalía két albumát (Amor A La Mexicana és Arrasando), és valami hihetetlen élmény volt.

Ugyanis annyira kiment a tudatomból, hogy én valaha is ilyet hallgattam, hogy konkrétan olyan érzésem volt, mintha életemben most hallgatnám először ezeket a dalokat. Mondjuk, tényleg nagyon régen hallgattam, 2004-ben is már csak úgy, hogy elvétve, tehát azért 16 év az csak 16 év. De erre nem számítottam. A legmeglepőbb az volt, hogy annyira újnak hatottak a dalok, hogy semmi nem jött elő azokból az időkből, ami miatt (többek között) sokáig tiltólistán voltak nálam Thalía és Natalia Oreiro dalai. Egyébként az is oka volt, hogy olyan szinten elfordultam 2004 táján a dél-amerikai sorozatoktól, hogy ezekről az előadókról is azt gondoltam, hogy értelmes ember nem hallgatja őket. De most mégis úgy voltam vele, hogy ez is múltam része, ezáltal az életem része, és úgy gondolom, hogy úgy teljes az életem, ha azzal is szembenézek, amit legszívesebben kitörölnék a memóriámból. Az volt a furcsa, hogy ahogy a dalokat hallgattam, próbáltam visszaidézni azokat a történéseket, de annyira távoli volt, mintha a képzeletem szülte volna. Mintha meg sem történtek volna.

Annyira megörültem ennek, hogy újra megvettem magamnak az Amor A La Mexicana CD-t.

Néhány hónapja voltam a Könyv Kuckó könyvesboltban Békéscsabán, ahol sok CD és DVD kapható egyébként olcsón. A volt Alexandra könyvesbolt készletét árusítják ki. És akkor is ott volt ez a CD, csak akkor még nem akartam megvenni, de nem titok, hogy gondolkodtam rajta már akkor is. Csak most, ahogy ma hallgattam az albumot azon gondolkodtam, hogy vajon ott lehet-e még? Mivel már akkor sem volt forgalom a könyvesboltban, így bíztam benne, hogy megtalálom, és ott volt. Vele sok száz CD, DVD, mintha nyár eleje óta senki nem tette volna be a lábát abba a könyvesvoltba. 1000 forint volt a CD. Egyébként se a "Marimar" se a "Rosalinda" című dalok nem juttatták eszembe a sorozatokat, sokkal inkább olyan érzésem volt, hogy mexikói dalokat hallgatok. Főleg akkor erősödött meg bennem az érzés, hogy megvenném a CD-t, amikor arra eszméltem, hogy nemhogy nem a régi emlékek nem jutnak eszembe, hanem sokkal inkább azok a mexikói barátaim, akikkel szoktam beszélgetni.

Rájöttem aztán arra, hogy valójában a múlttal való szembenézés folyamatos volt az idők során. Csak ez mindig kis lépésekben történt, és nem gondoltam, hogy ez annyira "összegyűlt", hogy tényleg semmi hatása nincs a jelenemre. De egyébként kíváncsi lennék a pszichológiai okára. Mert eddig úgy tudtam, hogy valójában nem felejtünk el semmit, csak az agy letárolja a tudattalanba azokat az emlékeket, amik a jelenben nem szükségesek. De ahogy egy ahhoz hasonló helyzetbe kerülünk, akkor azok előjönnek. És pont erre számítottan az album hallgatása közben, mert úgy tudom, hogy ez a nagyon régi emlékeknél is működik. De ez elmaradt. Valószínűleg az történt, hogy a helyükre kerültek az elmémben, és ott már semmi és senki nem háborgatja.

Egyébként a múlttal való szembenézés része volt nálam az is, hogy több mexikói barátommal is beszélgettem a sorozatokról, és hogy ők belföldiként hogyan látják ezeket. Mindenki tud ezekről, Thalíát is ismerik, mivel elképesztően népszerű Mexikóban. Az érdekes volt, hogy ők is azt mondták, hogy még Mexikóban is csak egy bizonyos réteg nézi ezeket a sorozatokat. Amúgy a nagyja kifejezetten megveti ezeket. Nem is nehéz kitalálni, hogy miért, aki látott ilyen sorozatot, az tudhatja, hogy sehogy nem reflektálnak a valóságra, érzelmileg teljességgel hiteltelen. De Thalía, aki befutott énekesnőként is, nagyon népszerű az évek során, és lássuk be, hogy alapvetően van is alapja, hiszen van hangja. De nálam nagyban árnyalja a képet az a stílusváltás, ami 2000 után történt. A 2002-ben megjelent Thalía album még ok, de az utána levőn (a 2003-as az utolsó, amiről tudok, de biztos van utána is) már nagyon nyugati lett, és számomra kifejezetten ellenszenves, úgyhogy ezért is fordultam el a zenéjétől. Meg emlékeim szerint angol nyelvűek is voltak a dalok, úgyhogy már ez az exkluzív latin-spanyol feeling sem volt meg.

Ja, és még egy dolog visszajött, még ha nem is teljesen, amit tanultam spanyolul. Mert ilyen múltam is van, ezt már valamivel nyíltabban vállalom. Mondjuk kevés dologra emlékszem, de ha elővenném a spanyol nyelvkönyvemet, lehet, hogy visszajönnének dolgok.

Mindenesetre hihetetlen jó érzés. Úgy érzem, hogy csak nyertem, hogy annyi év után újra meghallgattam ezeket a dalokat. Később írok az albumról részletesen is, csak várok amíg elül a lelkesedés, és tudok tárgyilagos lenni, másrészt meg beszélgetek róla a mexikói barátaimmal, kíváncsi vagyok, ők hogy emlékeznek rá.

Sikerült elérni az újabb célkitűzést, megszereztem a 200cc mindegyik bajnokságában legalább a bronzserleget. Egyáltalán nem volt könnyű, mert itt már nagyon gyorsak a kocsik, és emiatt nehéz jól irányítani. Már csak a Superbelbeker bajnokságról hiányzott a serleg, nem is lett meg eleinte.

Néhány versenyen a 4. helyen végeztem. Egyébként egyszer majdnem összejött. Akkor az volt, hogy az utolsó pályán, a Big Blue-nál a 2. helyen végeztem, és hiába álltam a táblázatban a 3. helyen, visszaestem a 4. helyre, mert az nyerte meg azt a versenyt, aki pont mögöttem volt 1 ponttal. Azt feldolgozni... Jó, mondjuk nem állok neki tombolni, mert azért annyira nem veszem komolyan a játékot, de ez azért odatett. Ezért is lennék rossz streamer, mert túlzottan unalmas lennék, másrészt ha rá is játszanék, túlzottan nyilvánvaló lenne.

Meg hát minek idegeskedni, azért csak meglett a Harang kupán is a serleg, méghozzá az ezüst.

Ezzel bőven jól vagyok. Azért látható, hogy sokkal elmaradtam az 1. helytől, úgyhogy ott még nem tartok, hogy minden 200cc-s bajnokságban meglegyen az arany serleg. Most az a lényeg, hogy megvan mindenhol legalább a bronzserleg. Most jelenleg így állok.

Mint látható, az 50 cc és a 100 cc 100%-os. A következő cél az, hogy a 150 cc és a Spiegel bajnokságaiban megszerezzem a 3 csillagos minősítést. Abban bízok, hogy a 200 cc-ban szerzett tapasztalatokat tudom hasznosítani, és könnyebb dolgom lesz. Nagy szerepet játszani a szerencse is, de ha látom, hogy a tudásommal tudok javítani az eredményen, akkor folyamatosan fogok próbálkozni, és egyszer csak sikerülni fog. De ez biztosan nagyobb falat lesz. Talán azt lenne jó következő célnak kitűzni, hogy legyen meg a 150 cc és a Spiegel bajnokságaiban legalább az 1 csillag. Aztán onnan lehet tovább menni.

Erről szól nálam a játék. Nem az a célom, hogy a világ legjobbja legyek, hanem, hogy mindig önmagamoz képest fejlődjek.

Sokáig nem volt a Wii U a TV-hez kötve, mert sok minden más kötött le, ezért is volt az utóbbi hónapokban gamer post. Leginkább a holland nyelvvel foglalkoztam, ami igazából nagyon jó volt, mert most a Néderlandisztika szakon simán veszem az első leckéket holland nyelvből. Persze, nem úgy kell elképzelni, hogy végig unom az egész órát, mert hallok most is új dolgot, másrészt bejött az a megérzésem, hogy voltak dolgok, amiket rosszul tanultam meg, és azokat most javítom. Meg magasabb szinten is tanulom a nyelvet, méghozzá azért, mert az a célom, hogy már másodévre kijussak Hollandiába Erasmus-szal. Ebbe pedig döntően a nyelvtudás számít bele.

De azért érzékelem, hogy néha sok a jóból, és azért mással is kell foglalkoznom, mert akármennyire is szeretek valamit, ha túl sokat foglalkozok vele, akkor úgy érzem, hogy eseménytelenül telt el az a nap, és ez is tud frusztrálni. Nem véletlen mondják, hogy abba a munkába is bele lehet unni, amit szeretünk csinálni. Ezért is igyekszek mást is csinálni. Ismét a TV-hez került a Wii U, hogy javítsak a Mario Kart 8-as eredményemen. Mert még mindig van mit. Konkrétan csak most tudtam megcsinálni azt, hogy Mirror-ban mindegyik bajnokság meglett arany serlegre. Előtte bemelegítettem, és megcsináltam a 150cc Mushroom Cup-ban az aranyserleget.

Igen, egyébként mind a Nintendo 3DS, mind a Wii U holland nyelvű, úgyhogy nem hagyom el a nyelvet. A Mirror Cup-os győzelemről nem tudtam képet csinálni, mert a Wii U képmegosztója pont akkor nem működött valami miatt.

De persze további célok is vannak, hiszen 200cc-n nagyon híján vagyok a serlegeknek. Itt most elsősorban azt tűztem ki célul, hogy legyen egyáltalán serlegem mindegyik bajnokságban. Nem könnyű...

Nem reménytelen az a 4. hely, mert látható, hogy közel vagyok a 3. helyhez, ráadásul pont az inspirál további próbákra, hogy érzékelem, hogy én vagyok az, aki elrontja. Tehát, nem az van, hogy meghaladja a képességeimet, hanem ha jobban figyelek, akkor jobb eredményt is ki tudok hozni. Mint ahogy aztán sikerült is.

Mondjuk itt nagyban közrejátszott a szerencse is, mert gombát kapni a cél előtt, és előttem meg kiütik egymást... Így nem nehéz a 6. helyről akár a 2. helyen is beérni a célba. Ennyi szerencse kell ebbe a játékba, aki Mario Kartozik, az tudja, hogy a szerencse legalább olyan szinten játszik szerepet a versenyben, mint a technikai tudás.

Mindazonáltal igyekszek technikailag is fejlődni, mert azért az is kell a minél jobb eredményhez. Most azt csinálom, hogy megszerzek mindegyik 200cc-s bajnokságban legalább egy serleget, és a meglesz, az abból szerzett tudással visszamegyek a 150cc-s bajnokságokhoz, és megszerzem mindenhol a 3 csillagos rangot, ahol nincs meg. Vagyis megcsinálom maximális pontszámra.

Erősen idézőjeles az évad szó, hiszen tudható, hogy a 4. évad második felét láthatjuk most, és nem az 5. évadot kezdték el. Izgatottan vártam, mert sokat remélek ettől a Karasuno vs. Inarizaki meccstől, de azt gondolom, hogy van egy sarkalatos kérdés, amit érdemes lehet tisztázni.

Egész évadra tervezik ezt a Karasuno vs. Inarizaki csatát?
Az a helyzet, hogy még mindig tyúklépésben haladok a mangával, és a 81. fejezetnél tartok (tehát a 2. évad elejénél), és nem tudom, hogy mennyire hosszú ez a meccs. De ha hosszú, és az egész 12 részes évadra elnyújtják ezt a játékot, akkor vélhetően egy 3. évad "remake"-et fogunk látni. De azt kizártnak tartom, hogy lehet annyira jó ez a mérkőzés, mint a Shiratorizawa elleni meccs, hiszen az nemcsak a kiszámíthatatlan mivolta miatt volt nagyon jó (bár ezt a kártyalapot most is sikeresen kijátszhatják), hanem ott ismertünk meg néhány olyan háttértörténetet, melyek által átélhető volt az adott labdamenet jelentőse az adott karakter számára. Emellett az érzelmek megjelenítése is végsőkig hiteles volt, többek között ennek is köszönhető, hogy a 3. évadot minden idők egyik legjobb animéjeként tartják számon. Mostanra már eléggé ismerjük a Karasuno szereplőket ahhoz, hogy ezt még egyszer sikeresen eljátsszák. Azt gondolom, hogy talán az lenne a legjobb, ha két meccset láthatnánk ebben a bajnokságban. De hogy hogyan fogják megoldani, és hogy meddig is jutunk el, az rejtély. Számomra duplán, mert messze nem tartok még ott a mangában.

Az azért látszik, hogy igyekeznek emlékezetessé tenni a meccset. Például Hinata esetlenkedésével, de az epizód címe (Rhythm) is kifejező, tetszik, hogy több értelmű. Értelmezhető egyrészt a meccs dinamikájaként, ritmusaként, másrészt meg a szurkolók részéről a taiko egyre gyorsabb ütésével. És hogy ebbe beszállt a Karasuno is Tanaka nővérének köszönhetően, az kemény volt. De megfordult a fejemben, hogy csak nehogy a szurkolók koncertjébe fulladjon az egész játék. Ez is olyan, hogy a 3. évadra tökre jól megcsinálták, hogy megvolt a hangulat, volt ének is a Shiratorizawától, de nem volt komplett hangszerarzenál.

De azt gondolom, hogy felesleges aggódni és kérdéseket feltenni, mert úgy néz ki, hogy jól ötletek lesznek ebben a 12 részben. Láttam jó néhány Production I.G animét, és többnél is azt láttam, hogy klisésen mutatnak be egy történetet, mégis szerethető, mert olyan egyedi megoldásokat alkalmaznak, hogy egyszerűen nézeti magát. És úgy néz ki, hogy a Haikyuu!! új évada is ilyen lesz.

Ami viszont biztos, hogy gyenge pontja lesz az animének, az az opening és ending. Az openinget a SUPER BEAVER énekli, akik eddig még nem énekeltek openinget a Haikyuu!!-nak, de sikeresen elhozták nekünk az anime eddigi legrosszabb openingjét. Nincs dallama a zenének, mintha csak az lett volna a cél, hogy zúzzanak valamit a gitárral, hiszen most meccs van, ezért keménykedni kell. Csak épp nincs megírva a zene. Szeretném, ha ez maradna a legrosszabb opening, kéretik nem alálicitálni! Ami pedig az endinget illeti, némileg jobb. Lehet örülni a SPYAIR visszatérésének 5 év után, de szkeptikus voltam velük szemben, mert a SPYAIR azon japán együttesek közé tartozik, amelyről még a rajongói is úgy gondolják, hogy teljesen kifogytak az ötletből. Sajnos csak egyetérteni tudok velük, mert meghallgattam néhány albumukat, az újabbak kifejezetten sablonosak. Itt sem hallok ki semmit, ami kiemelné az átlagból a dalt pedig micsoda endinget énekeltek a Bleach-nek, az Imagination, a Haikyuu!! első openingje is valóságos mestermű, azokhoz képest óriási visszaesés az új dal. Azt nem gondolom, hogy a későbbiekben meg fogom kedvelni a dalt, de az endingről inkább gondolom, hogy el tudom fogadni, hogy a "Haikyuu!!-franchise" (hiszen ilyen még nincs is) része lesz, mint az opening. Az botrányosan rossz lett.

Összegezve, ígéretesnek tűnik az új évad, ha jó ötletekkel oldják meg, szerintem még az is elmegy, hogy csak az Inarizaki meccs legyen ebben a 12 részben. Egy biztos: A Haikyuu!!-hangulat nagyon ott van, úgyhogy rajongói elfogultság ide vagy oda, instant 10 pont ez az anime már az 1. rész után.