Nemrég írtam Slayers: Get along dal Okui Masami verziójáról. Hogy teljes legyen ez a "sorozat", akkor értekezzünk a Mas"ami Okui"terpiece album másik bónusz daláról, a ONENESS-ről is.

Ez is olyan dal, amit Okui Masami nem egyedül, de még csak nem is duettben, hanem sokadmagával énekelt. Ez ugyanis a 2005-os Animelo Summer Live koncert betétdala volt. A dalt zenéjét és szövegét Okui Masami írta, a hangszerelés pedig Suzuki "Daichi" Hideyuki munkáját dicséri. Az ő neve is ismerős az Okui Masami rajongók számára, hiszen az énekesnő sok dalában működött közre.

Ez a koncert nem jelent meg DVD-n annak idején (pont a 2006-ostól kezdték el kiadni képhordozón az Animelo Summer Live-ot), csak utólag a hivatalos YouTube csatornán nézhető meg egy előadás, egészen pontosan Kageyama Hironobu-tól. Egyébként sehol nem tették közzé a 2005-ös koncertet.

A dalból készült videoklip is, és mivel hivatalosan nem érhető el digitális streamingen az új Okui Masami album, ezért csak ezzel a videoklippel tudok szolgálni.

Tetszik az ötlet, hogy a dal felhangzása előtt a stúdiómunkálatokba nézhetünk bele, így egy kicsit személyessé válik a dal. Bár egyáltalán nem kell azt személyessé tenni, hiszen a dal csodálatos. Emelkedett hangulatú, és arról szól, hogy mindnyájan egyek vagyunk, nem számít kik vagyunk, honnan jöttünk, merre tartunk. De van egy lényeges különbség, hogy az ehhez hasonló álszent dalokhoz képest: Látszik az énekeseken, hogy hisznek abban, amiről énekelnek. Ezért nem hat giccsesnek, ahogy a dal végén megfogják egymás kezét, és a magasban balra-jobbra lengetik. Nekik tényleg ez a hitvallásuk, ez belülről fakad. Megítélésem szerint azért is lett hiteles a dal, mert a dallam is csak annyira emelkedett, amennyire annak lennie kell. Megvannak benne azok a nem annyira magas hangok, hogy megindítsa a hallgatót, de van egy lüktetése, aminek köszönhetően nem azt halljuk 6 percen keresztül, hogy mi mennyire szeretjük egymást, kezünk az egekben, tartsatok velünk, hanem mintha egy történetet mesélne el, hogy hogy jutottunk el ide, miért ez a hitvallásunk. Ezzel szemben a szöveg nem történetet mesél el, hanem elmondja, hogy az énekesek hogyan képzelik el az egységet. (Most ez nem verselemzés, ezért nem "lírai én"-ezek.) Nagyon szép az, hogy minden egyes emberi életet egy kis virágként írnak le, mely a megszületéssel fakad virágba, és legyen az bármilyen kicsi, szebbé teszi ezt a világot. A zene és a dallam pedig gondoskodik arról, hogy ne hasson giccsesnek a szöveg.

Nagyon szépen hangzik ennyi embertől, de hogy hangzik ez egyedül Okui Masami-tól? Főleg 18 év elmúltával. Hát úgy, hogy egymaga bizonyítja, hogy ez a dal tőle belülről jön. Ezt is dalt is képes ugyanazzal a beleéléssel énekelni, mint a Get along-ot. Energiára annyira nincs szükség, hiszen ez valamivel nyugodtabb dal. De ugyanúgy megvan az az érzelem a saját verziójában, mint az eredetiben, ezért nagyon szépen hangzik tőle a dal. A hangszerelés teljesen ugyanaz, mint a 2005-ös dalé, de talán ez így van jól, mert úgy gondolom ezen a zenén csak rontani lehet. Nem tudom elképzelni legalábbis, hogy mitől lehetne még jobbá tenni. Zenehallgatói, rajongói füllel számomra ez a dal hibátlan. Ennek a dalnak az ereje leginkább abban van, hogy Okui Masami már a karrierjének elején is bizonyította, hogy ő egy erős és autonóm személyiség. És azzal, hogy lényegében a maga énekhangjával képes tizen-, huszon-ember helyett teljes értékűkét felénekelni a dalt, nagyon jól jelzi, hogy ugyanannyira erős és autonóm személy, mint amilyen mindig is volt.

Ezért nagyon fontos Okui Masami énekesnői karrierje alkalmából megjelentetett válogatásalbum. Egyrészt egy fantasztikus karrier összegzése, másrészt a két új dallal bizonyítja, hogy az évek során folyamatosan fejlődött, de soha nem felejtette el, hogy ki ő, honnan indult, mik az ő gyökerei, mert 28 és 18 éves dalt képes ugyanazzal az energiával és hittel énekelni, mint annak idején. Ezzel a válogatásalbummal Okui Masami bebizonyította, hogy ő mindig úgy újult meg, hogy közben megőrizte önmagát. A két újonnan felénekelt korábbi dalával bizonyítja, hogy hű a gyökereihez, és hogy ezt a 30 évet semmire nem cserélné le. Ez az éneklés iránti szeretet, alázat, önismeret és önelfogadás volt az, amit annak idején 2006-ban meghallottam nála, és emiatt van, hogy jöhet bármilyen kiváló alkotás a japán populáris kultúrából, Okui Masami-nak mindig lesz helye a szívemben.

Ma van Okui Masami: Melted Snow és Ohmi Tomoe: Fuyu no Himawari kislemezek megjelenésének 15. évfordulója.

Meghallgattam ma is ezt a két kislemezt, és örömmel konstatálom, hogy most is szeretem hallgatni őket. És bizony, már 15 éve jelent meg. Emlékszem is, hogy nagyon vártam akkor Okui Masami soron következő stúdióalbumát, aminek megjelenését szintén 2008. november 5-ére időzítették. Bár már akkor szóltak hírek arról, hogy a megjelenését elhalasztják 2009. február 25-ére, de bíztam abban, hogy mégis megtalálom. Az album végül később jelent meg, de ezzel a két kislemezzel is elégedett voltam.

Ha jól emlékszem, úgy harangozta be Okui Masami a dalát, mint egy karácsonyi dal, amit azokról szól, akik egyedül töltik az ünnepeket. Sok szó van a szövegben az emlékekről, és arról, hogy mit jelent egy általunk szeretett ember számunkra. Még most is erős a kislemez.

Ohmi Tomoe dalának szövege is hasonló. Szintén az emlékekről a szeretett személy szeretetéről szól, ami különbség, hogy Ohmi Tomoe éneke nem annyira jelentősségteljes. De ő is szépen énekel, szeretem hallgatni a kellemes hangját, jól visszaadja a kellemes emlék érzését.

Az viszont csalódás volt számomra, hogy egyik dalban sem hallunk élő hangszereket. Erősen olyan hatása van a daloknak, mintha vonós hangszereléssel vették fel. De a belső borítón egy ember neve olvasható az "all instruments" mellett. Azt meg nem hiszem, hogy a zenész egy vonós mindenes lenne, ezért az egész csak szintetizátor hangzás lenne. Pedig nagyon jól állna a dal hangulatához egy valódi vonós hangzás. Van annyira emelkedett hangulata a daloknak, és vannak annyira jók az énekesnők, hogy még szebb lett volna az énekük, ha élő lett volna minden hangszer. Egyébként az Okui Masami dalban jobban kihozták a vonós hangszer érzetét, az Ohmi Tomoe dal hangszerelése valamivel egyszerűbb, abban nyilvánvaló, hogy nem hallunk egyik hangszert.

A két kislemez borítója is hasonlít egymásra. Olyannyira, hogy vannak képek, melyek ugyanazok. A fő kép ugyanabban a teremben készült, az Okui Masami kislemezen Okui Masami látható elöl, Ohmi Tomoe van a háttérben, az Ohmi Tomoe kislemezen vica versa. A lényegi különbség lényegében csak a hátsó borítón látható animációs kép. Egyébként minden más ugyanaz, vagy legalábbis ugyanarra a koncepcióra készült.

De továbbra is nagyon szeretem a két kislemezt. Olyannyira, hogy hagyománnyá vált, hogy a kislemez megjelenésének napja, vagyis november 5-e a karácsonyi szezon első napja nálam. November 5-től rakom ki magamnak a karácsonyi fényeket, mától eszek narancsot, mandarint, meg egészmogyorót, halászlevet, mától iszok narancs ízű teát, illetve gyakrabban hallgatok karácsonyt dalokat. Azokról ebben a blogpostban írtam. Ezt két magyar nyelvű albummal egészíteném ki:

• Nox: Karácsony

• Karácsony János: Boldog Karácsony

Ezeket szoktam még hallgatni, illetve a teljesség kedvéért álljon itt a lista a karácsonyi japán albumokkal a fenti két kislemezt leszámítva:

• Okui Masami: angel's voice

• Suara: Maiochiru Yuki no You ni

Illetve néhány karácsonyi hangulatú japán dal.

• Okui Masami: SNOWY
• Suara: Merry Christmas

• Hayashibara Megumi: Cherish Christmas

Ezek a dalok szebbé teszik a karácsonyomat, illetve ezt az időszakot.

Jelen voltam a 2023. őszi MondoConon, de erről azért nem írtam, mert bár mindkét napra terveztem menni, végül csak szombaton tudtam ott lenni. Amit sajnálok, mert ez lett volna az első olyan MondoCon, amiről, mint gyakorló újságíró, számoltam volna be, és az az animés blogba ment volna.

Egyébként összességében nem volt rossz. Több eseményen is részt vettem, most nemcsak a karaokéra korlátozódott az érdeklődésem. Jobban hallgattam az előadásokat, megnéztem egy pár cosplay verseny jelentkezőt, de azért a karaoke terembe is felmentem. Most voltam először ott, ahova költöztek, nem is találtam meg azonnal. De aztán végül egy molinó útbaigazított.

Ami miatt érdekes volt, az a sok látnivaló. Egyrészt egész napra elegendő programok voltak, másrészt, ha szétnéztem is, volt mit látni. A programokban elsősorban az előadásokat, beszélgetéseket szerettem. A témák is kifejezetten érdekesek voltak, ahogy a meghívott vendégek is szimpatikusak voltak. Amit élőben láttam, az a négylábúak utalta japán szellemvilág (Tanookitsune), illetve meghallgattam a fandub kerekasztalt és a MondoCon Q&A-t.

Ezek mind a kisszínpadon voltak. A nagyszínpadon néztem meg a Cosplay versenyt. Volt néhány figyelemre méltó cosplayes. Illetve amikor még arra jártam nézelődni, akkor belehallgattam a Death Note musicalbe (ha jól emlékszem), de az kriminálisan rossz volt. Nem tudom visszaidézni, hogy vagy az ének volt hamis, vagy az énekeseknek volt olyan hangszíne, amivel ki lehet kergetni a világból, de az tény, hogy nem tudtam ott maradni.

A karaokénál a kezdők versenyébe hallgattam bele. Akiket hallottam, azok tényleg kezdők voltak. Mindenki elindul valahonnan, remélhetőleg, fogják magukat fejleszteni, ha komolyan gondolják az éneklést. Egyébként most nem volt ingerem arra, hogy énekeljek. Ott beszélgettem néhány régi ismerőssel, de nem maradtam sokáig, mentem tovább.

A vásárok nem voltak rosszak, a kiállítások is érdekesek voltak. Néhány játékot végignéztem, volt is, ami érdekelt, de nem álltam sorba, mert hosszú volt. Ha maradtam volna vasárnap, egy jóval kisebb sort kivártam volna. Hiszen köztudott, hogy vasárnap kevesebben vannak MondoConon.

Azért a szombaton készített képeket megosztanám. Hogy komolyan terveztem a connal, talán jelzi, hogy igyekeztem jelen tudásom alapján profibb képeket készíteni. Van rendezői és operatőri alapismeretek óra is az újságíró képzésen, és bár eddig is érdekelt valamennyire a fényképészet, most, hogy tudatosan hozom össze az újságírással, még jobban. Igazából már gyerekkoromban is szerettem volna fényképezni, csak mivel akkor még filmes fényképezőgépek voltak, nem engedték. Hiszen a rosszul sikerült kép is sajnos ugyanúgy foglalta a helyet a filmben, és nem lehetett törölni, mint a digitális fényképezőgép esetében. Ezért csak 2003-ban kezdtem el magamtól fotózni, amikor megkaptam az első digitális fényképezőgépet. Emlékszem, HP volt, és 2,1 Mpixel képeket tudott csak. Őrzök néhány képet abból az időből... sokat fejlődtek a fényképezőgépek, hogy rövid és tömör legyek.

De az a lényeg, hogy szerettem, és sokat fényképeztem már akkor is. Főleg családi összejöveteleket, és azt hiszem, hogy ha valaha is profi fotós lennék, erre specializálódnék: Események, emberek. Ezeket nagyon szeretem megörökíteni.

Erre egy MondoCon kiváló lehetőség, és mivel pozitív visszajelzéseket kaptam a képekről, ezért úgy döntöttem, hogy megosztom itt is.

2023. őszi MondoCon képek

Igazából két ok miatt nem mélyedtem soha a fotózásba: 1. Szokás programmal utómunkálatokat végezni a képeken, és hát én és a képszerkesztés esküdt ellenségek vagyunk. 2. A profi fotózás nagyon drága mulatság. Nemcsak önmagában a fényképezőgép, de a cserélhető objektív is kerülhet akár százezres nagyságrendű összegbe. Ha lenne valami ötlet arra, hogy oldhatnám meg olcsóbban, akkor lehet, hogy belemennék. Azok alapján, hogy szeretek fényképezni, és pozitív visszajelzést kaptam a képeimre, talán érdemes lehet. A legmeglepőbb visszajelzés az volt, amikor tavaly Hollandiában voltam, és először mentem Amszterdamba, és kitettem az Instagramra az ott készült jobb képeket. A Koninklijk Paleis-ről készített képemről valaki azt hitte, hogy profi fotós csinálta. Pedig csak saját képeket teszek ki az Instagramra. Elképzelhető, hogy komolyabban belemélyedek a témába.

Tegnap megrendeltem a kiadó weboldaláról Nox: Főnix albumát CD-n, és ma megérkezett. Az utóbbi egy hónapban sokat hallgattam digitális formában az albumot, és annyira megtetszett, hogy eljutottam oda, hogy minden hibájával együtt meg tudtam szeretni, ezért úgy döntöttem, hogy megrendelem magamnak az albumot fizikai formában is.

Sokat kerestem webshopokban a CD-t, de valamiért csak kevés helyen lehet kapni. És ahol volt, ott is minimum 6000 forint volt... Ehhez képest a kiadótól még szállítási költséggel együtt is olcsóbb volt. Jó eséllyel ezért is van az, hogy nem szerepelt a lemezeladási listákon. Pedig a minősége alapján megérdemelné, ráadásul a borító is nagyon szép. Visszahozza azt az érzést, hogy miért volt jó annak idején annyira szeretni a Noxot. Mindezt úgy, hogy nem a múltba révedek, hogy régen mennyire jó volt az együttes, hanem a jelenben jó hallgatni az albumot. Tehát önmagában jó album, nem gondolok vissza a régi időkre, hogy akkor bezzeg mennyivel jobbak voltak. Nagyon jól sikerült a visszatérés.

Nem utolsósorban a dalok a jövőben erre a 2023 őszi időszakra fognak emlékeztetni, ami továbbra is életem egy legjobb, legvirágzóbb időszaka. Úgyhogy ezt a CD-t annak szellemében is rendeltem meg, mint egy dokumentáció erre az időszakra. Meg merem kockáztatni, hogy 5-10 év múlva is jó lesz hallgatni.

Akinek meg elegendő a digitális verzió, az Spotify-on is meghallgathatja.

Azt hittem, a Paradox Live az első rapper projekt anime, de az Anilist az anime oldalán listázta a Hypnotic Mic-et, amely mű szintén a rapet mutatja be. Mivel valamivel régebbi, ezért több formációja, és több dala van. Mivel annyira ráfüggtem a Paradox Live THE ANIMATION-re, ezért úgy gondoltam, hogy teszek egy próbát a Hypnotic Mic-kel is, hátha még több jó rap dalt megismerek.

Mivel még csak az első részét láttam a Hypnosis Mic: Division Rap Battle - Rhyme Arena animének, ezért ezek első benyomások, de azért érzem megalapozottnak, hogy ezt is kiírjam, mert a Paradox Live THE ANIMATION már az első résznél azt éreztette velem, hogy ezt a projektet érdemes komolyabban szemügyre venni, mert itt valami nagyon jó dolog van készülőben. Kíváncsi voltam arra, hogy a Hypnosis Mic is megadja-e ezt az érzést?

Előbb gyorsan nézzük át, miről szól a Hypnotic Mic projekt. Egy háború után nők vették át az irányítást az ország felett, és az összes létező fegyvert megsemmisítették. Így a férfiaknak csak egy módjuk van arra, hogy rendezzék a vitás kérdéseiket: Rap háború. Erre biztosítanak egy újnevezett Hypnosis Mic nevű mikrofont, amivel kapcsolatba lépnek a hallgatók szimpatikus idegrendszerével, ezáltal befolyásolhatják a gondolkodásukat. A Dirty Dawg egy legendás rap csapat volt, de feloszlott, és az abból képződött kisebb csapatok a rap dalaikkal vívják meg a területi háborúikat.

Végülis van némi kapcsolata a valósággal, hiszen a '90-es években, az amerikai fekete rapperek hasonlóképp területi csatákat, de ők ezt nemcsak rap formájában tették. Amiről tudok az New York keleti és nyugati parti konfliktusa. Ezt "magyarosan" a Ganxsta Zolee és a Kartel is próbálta "meghonosítani", amikor budapesti kerületeket próbáltak meg hasonlóképp territóriumokra osztani. Főleg a 8. és a 13. kerület között párbajoztak rap formájában, de ennek természetesen távolról nem volt akkora tétje, mint az amerikai konfliktusnak. Mi ezt rajzfilmesített formában kaptuk meg.

A lényeg most az, hogy mondhatjuk, hogy a való életből vették a territóriumi csatákat az animéhez. Viszont a szinopszis azon része nem tetszik, hogy háború után nők veszik át a hatalmat, mert azt érzékelteti, hogy a férfiak csak aggresszívek és csak háborút képesek szítani. Sőt, a Hypnosis Mic 1. részét látva határozottan az volt az érzésem, hogy egy igen furcsa világ köszöntene ránk, ha tényleg nők vennék át a hatalmat. Meglehetősen bizarr ugyanis a Hypnosis Mic megvalósítása. Koncertet még nem tartottak a rapperek, konkrétan utcai párharcokat rendeztek le rap csatával. Az egyik csapat rappelt a mikrofonba, aminek következtében különös effektek láttak napvilágot a másik csapat ellen. Tényleg olyan volt, mintha meg lettek volna hipnotizálva, mert annak hatására egyből feladták a harcot, vagy a tevékenységüket.

Talán ki lehet venni az írásomból, hogy inkább nem tetszik a koncepció. Ehhez hozzájön az, hogy a rap dalok sem fogtak meg. Az animáció is sokkal gyengébb, egyszerűen nem hittem el, hogy rappereket látok. A legfurcsább arc egyértelműen Amemura Ramuda, akinek szinte csilingelő férfi magas hangja van. Belőle rappert faragni...

Igazából nem annyira rossz a Hypnosis Mic, de ha van anime, amire szinte az első perctől fogva ráfüggtem, ahhoz képest a "nem annyira rossz" bizony édeskevés. Ami csalódás, ha azt vesszük, hogy abban reménykedtem, hogy a Paradox Live és a Hypnosis Mic egy igazi páros lesz nálam, és "kéz a kézben" fogom hallgatni a dalaikat. Ehhez képest a Paradox Live két vállra fektette a Hypnosis Mic-et nálam. Az alapján, amit eddig láttam, az az érzésem, hogy a Paradox Live-ot azért hívták életre, hogy megmutassák, hogy kell valódi rapper projektet csinálni.

Van Hypnosis Mic lejátszási lista, fogom hallgatni, hogy jobban megismerjem a projektet, valamint hátha hallok jó dalokat, de az első benyomások nem vetítenek előre sok jót.

Nagyon szeretem hallgatni az Okui Masami: Mas"ami Okui"terpiece albumára felénekelt legendás Get along duett saját verzióját. Több okból is: Egyrészt nagyon jó hallani, hogy 28 év után, idén ugyanazzal a lendülettel énekli a dalt, mint amikor aktualitása volt. Sőt, talán egy kicsivel jobb is. A 2000-es évek elején ugyanis sokat változott Okui Masami hangja. Akkor lett érettebb, képezte több érzelemmel a hangját, így a dalai jobban átélhetők lettek. És ez határozottan jó hatással volt a Slayers openingre is. Még ezzel az érettebb hangjával is nagyon jól hangzik tőle a dal. Másrészt, úgy énekli 55 évesen a fiatalságának egyik himnuszát, hogy nem hangzik se erőltetettnek, se kínosnak, se fáradtnak. Nincs "én sem vagyok már 20 éves" feelingem a dal hallgatása közben. Az meg már az énekesnőt dicséri, hogy majd' három évtized után is képes ugyanazzal a lendülettel énekelni a dalt, mint annak idején. Okui Masami azon kevés emberek közé tartozik, akinek elhiszem, hogy nagyon is van élet 50 felett. Ha őt hallgatom, nem félek az idő múlásától.

Meg is hallgattam utána az eredeti Hayashibara Megumi & Okui Masami duettet, és az elején inkább az eredeti változat hangzott furcsának. Nem is feltétlen a hangbéli változás miatt, hanem ahogy annak idején képezte a két énekesnő a hangját. Csak most tűnt fel, hogy mennyire darabos a refrén. Ez volt az, ami furcsának hangzott az új változathoz képest, ugyanis Okui Masami végig folyamatosan énekelte fel a dalt. Ettől van egy szép íve a refrénnek, amitől simábbnak, kellemesebb hat az ének. Ez is új színezetet ad a dalnak, illetve hogy mennyit változott az elmúlt 28 évben a hangja.

Hirtelen nem is jut eszembe olyan dal, amit több évtized után legalább ugyanannyira jó volt hallani, mint az eredetit. Sok esetben az szokott lenni, hogy egy előadó, ha több évtized után felénekli egy klasszikus dalát, az valami miatt rosszul sül el. Vagy azért, mert nem tudja már ugyanazzal az energiával előadni, és akkor fáradtnak, öregesnek hangzik, vagy azért, mert annyira magára akarja erőltetni a fiatalkori énjét, mintha még mindig 20 éves lenne, aztán pont emiatt lesz kínos az egész. De Okui Masami-ra ez nem igaz. Benne pont hogy megvan az az energia, ami kell ahhoz, hogy jól elő tudja adni ezt a dalt. És ahogy feljebb írtam, mivel azóta sokat képezte a hangját, ezért az összhatás majdhogynem jobb lett, mint 1995-ben.

Pedig mekkorát robbant az eredeti dal! Meg azért most visszahallgatva nem kellett sok, hogy megszokjam az eredeti duettet. Az úgy tökéletes, ahogy van, ezt, mint a két énekesnő elkötelezett rajongója, gondolom. Hogy is gondolhatnám másképp, amikor már 310 alkalommal hallgattam meg.

Egy klasszikus dal, mely egy életre szóló emlék lesz. A dal, amely 2006 őszén végképp anime- és japán zene rajongóvá tett. De ezzel az új változattal Okui Masami teljesen új életet lehelt a dalba. Sajnos az új verzió nem elérhető online, de bízvást mondom, hogy Okui Masami egy kiváló példa arra, hogyan kell 50-en túl is úgy fiatalnak maradni, hogy tiszteletben tartjuk a korunkat.

Korábban már írtam arról, hogy mennyire várom a 2023. őszi anime szezont, hiszen 9 animét is nézek ebben a szezonban, de amit kaptam, arra egyáltalán nem számítottam. Van egy Yuzuki-san Chi no Yon Kyoudai, aminek már az első részén sírtam, van egy Overtake!, mely az első olyan autóversenyes anime, ahol tényleg érzem a száguldást (ezt még az Initial D sem tudta nekem megadni, pedig azt is végignéztem), van egy Migi to Dali mely nagyon rejtélyes animének ígérkezik. És itt van a Paradox Live THE ANIMATION, amely komplett zenei műfajt szerettetett meg velem percek alatt.

Hiszen elhozta nekem a rapet. Már az 1. rész is nagyon megfogott. A koncertek animációja csodálatos, a dalokat meg már az első másodpercektől éreztem. Maga a koncepció is érdekes: A jövőben játszódik, és röviden arról van szó, hogy a rapperek egy "fantom metál" használatával kémiai reakcióba lépnek a DNS-ükkel. Ennek köszönhetően olyan illúziókat, fantomokat hoznak létre az érzelmeikhez kapcsolódva, amivel a koncertjeiken teljesen új hatást keltenek. De utána viszont szenvednek a "Phantom of Trauma" hatásától. Volt már erre utalás az 1. részben. Határozottan látok potenciált az ötletben. Úgyhogy már csak ezért is nézni fogom a további részeket.

De már megelőlegeztem a MAL-on a 10 pontot az animének, ugyanis annyira tetszenek a dalok, hogy teljesen ráfüggtem. Maga a projekt ugyanis már néhány éve létezik. Egészen pontosan 2020. február 2-án indult útjára. Hasonló koncepción alapul, mint a különböző idol animék, ugyanúgy seiyuu-k énekelnek anime karakterek "személyében". Csak a Paradox Live abban különbözik azoktól, amiket ismerek (pl.: IDOLISH7, MARGINAL#4), hogy a Paradox Live-ból nem készült játék. Ahogy a Fandom oldalon olvasom, a csapatok rapháborúja vitte a dalok hírnevét. A nézők szavaztak, és értelemszerűen, a több szavazatot kapott csapat nyert. Ezek a dalok megjelentek CD-n is, és eléggé keresettek. Több album a Top 10-ben nyitott az eladási listákon, úgyhogy nem egy néhány százas eladású, lesajnált projektről van szó. A párbajokat Blu-rayen is kiadták, később pedig manga is készült a projektből, mire eljutottunk a 2023. őszi szezonban debütált animéhez.

És nagyon komolyan veszik a rapet! Mondjuk talán nem én vagyok a hiteles személy, aki ezt megítélheti, hiszen soha nem rajongtam igazán a műfajért, ezért nem foglalkoztam vele komolyabban. Konkrétan nem tudom, hogy milyen "kritériumoknak" kell egy rap dalnak megfelelnie ahhoz, hogy az tényleg jó legyen. De kevés olyan rap dal van, ami első hallásra ennyire megérintett. Ha általánosságban elmondható, hogy ezek minőségi rap dalok, akkor örülök, hogy találtam egy olyat, amivel azonosulni tudok, ha pedig gagyinak minősülnek, akkor megmarad, mint bűnös élvezet. De ezt fogom a legbüszkébben vállalni.

Azért nem érintett meg soha a rap, mert gyerekkoromban, a '90-es években sokat néztem videoklipeket a TV-ben. A látott rap dalok többsége arról szólt, hogy valamelyik színesbőrű amerikai rapper kivakarta magát a gettóból, a videoklipben meg kacsalábon forgó villa látható, hatalmas medencével, extra hosszú limuzin, ultra szexi bombázó csajok. Ez már annak idején is komoly ellenérzést váltott ki belőlem. Biztos, hogy vannak már azokból is időkből más témájú rap dalok, de amiket annak idején láttam, meghatározták a raphez való viszonyulásomat.

Voltak azóta persze olyan rap dalok, amiket szívesen hallgattam, őrzök néhány Ganxsta Zolee és a Kartel CD-t és kazettát, nagyon tehetségesnek tartom Zolee-t. De a Paradox Live az első olyan projekt, amiért nagyon komolyan lelkesedek. És ha az anime végig be fog jönni, akkor könnyen elképzelhető, hogy a Haikyuu!! után ez lesz a másik olyan japán franchise, amiért őrült módon fogok rajongani. De ilyet még korai kijelenteni, hiszen az anime most megy, illetve néhány Stage Battle-t is meg fogok nézni, ami kijött Blu-rayen, és majd azokkal együtt hozom meg a verdiktet. De a kezdeti bizalom megvan, sokat hallgatom a projektből készült Spotify lejátszási listát, ajánlom figyelmekbe.

A második héten vagyok túl az újságírói képzésnek, és eddig maximálisan elégedett vagyok vele. Már most tanultam olyan dolgokat, amiket ha beépítek az írásaimba, akkor fejlődhetek.

Ami viszont különösen meglepett, hogy most pénteken egy olyan rádiós műsorvezető tartott órát, akinek a munkásságát szintén nagyra értékeltem, amikor aktív volt. Ráadásul az volt a vicces, hogy nem is azonnal esett le, hogy ki tartja az órát. Csak a második órában jutott el a tudatomig, hogy ez a hang nagyon ismerős. Meg is néztem az órarendet, és döbbenten láttam, hogy ez tényleg az a Farkas Erika, akit nagyon szerettem régen hallgatni a Kossuth Rádióban. A Hely című műsort vezette hétköznaponként 11 órakor. Az volt a lényeg, hogy minden héten más és más helyszínt mutatott be 5 részletben. Nagyon szerettem hallgatni, mert egyrészt nagyon szerethető és közvetlen stílusa volt, másrészt teljesen az átlagember szemszögéből mutatta be az adott helyet. Először körbevezetett minket, mindig mondta, hogy épp hova lépett be, mit látott, és teljesen spontán kérdéseket tett fel. Azért volt nagyon jó őt hallgatni, mert a teljesen átlag, érdeklődő ember szerepében járta be a különböző helyszíneket, a kérdései meg olyanok voltak, mint egy laikus érdeklődőé. Mégis lehetett érzékelni, hogy felkészült, mert az adott helyszínhez kötődő eseményekhez, tárgyakhoz kapcsolóan tett fel olyan kérdéseket, amit bárki feltenne, aki először látja, de mindig jó mederben folyt a beszélgetés. Ha még ehhez hozzávesszük azt, hogy közvetlen, szerethető stílusa volt, ráadásul lehetett érezni, hogy a stílus a sajátja. Ezek pedig biztos receptek arra, hogy szívesen hallgassan őt.

Kicsit vicces volt, amikor az órán leesett, hogy ő az, ráadásul pont akkor kérdezett, amikor a meglepettségem hatása alatt volna. De egyébként nagyon jó, hogy olyan médiaszemélyiségek tanítanak itt, akik a saját stílusukban teljesedtek ki. Farkas Erika is ugyanabban a stílusban tartotta, ahogy hallottam a rádióban, így élmény volt részt venni az óráján. Meg nagyon jó közvetlen beszélgetni ezekkel a tanárokkal, Dévényi István is ugyanabban a stílusban tanít, ahogy a Magyar Hang YouTube csatornáján a műsorokban is beszél. Úgyhogy eddig, és a tananyaggal is maximálisan elégedett vagyok. És ha át tudom ültetni a gyakorlatba azt, amit tanultunk, akkor érte csak meg igazán.

Tegnap lehetőség adódott arra, hogy kicsit elengedjem magam, vásároltam magamnak.

Pótoltam a billentyűzetet, amit még év elején vettem Hollandiában, de nem tudtam hazahozni, mert annyi cuccom volt, hogy muszáj voltam néhány dolgot otthagyni. Sajnos a billentyűzet is áldozat lett. Az csak a véletlen műve, hogy ugyanazt a Logitech G213-as billentyűzetet vettem meg magyar billentyűzet kiosztással, ami Hollandiában maradt. Utólag azonosítottam be fénykép alapján.

De hogy hogyan tudtam megvenni, arra érdemes kitérni. A lényeg röviden az, hogy amikor Hollandiában voltam Erasmuson, Wageningenben laktam a diákszállóban, a bérleti díj és a rezsiköltség fix volt. Körülbelül két hete jött egy E-mail az Idealis.nl-től (a cég, akié a diákotthon), hogy túlszámlázták a rezsiköltséget, a különbözetet visszautalják. Hát, nagyot lestem. Mifelénk eltenni szokás a többletet, viszont az idealis.nl elküldte az éves kimutatást, amiben tételesen elszámoltak a vízzel, villannyal, miből mennyit fogyasztottam, és az utolsó Euro centig visszautalták a különbözetet. Mondtam is Humbby barátomnak, hogy jártam, erre mondta, hogy Hollandiában ez a normális, hogy cégek minden egyes centtel elszámolnak. Ezek szerint utólag is.

A hollandok nagyon komolyan veszik a pénzügyet. Hollandia többek között a kereskedelmüknek köszönhetően került a szerencsés történelmi országok közé. A kereskedelmet meg annyira komolyan művelték, hogy a hosszabb távú üzleti kapcsolat érdekében  Ezek szerint történelmi örökséggel élnek.

És pont annyi többletem volt, amiből meg tudtam venni a billentyűzetet. Ezt úgy veszem, mintha a biztosító fizette volna ki a káromat, amit a költözés során "szenvedtem el". Így tudtam venni egy ugyanolyan billentyűzetet, mint amit ott kellett hagyjak. Legyen ez a követendő példa mindenki számára. Ezt a billenytűzetet kifejezetten hosszabb távra vettem, remélem jó sok évig fog szolgálni. Az alap felszereltségem most így néz ki.

A másik, amit vettem az német nyelvű Haikyuu!! manga. Régen bővítettem a Haikyuu!! gyűjteményemet, így eljött az ideje ennek is. A 14. kötetnél álltam meg németül, így értelemszerűen a 15. kötet következik. Online már elolvastam az egész mangát angolul, de hát egyrészt egy igazi rajongó egyben gyűjtő is, másrészt, németül is el akarom olvasni. A Haikyuu!! története meg van annyira jó, hogy ne csak az animét nézzem meg sokszázszor, hanem a mangát is többször elolvassam.

Ennek is van egy kis története. Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy nyílt Budapesten egy új képregénybolt a V26 Képregénybolt. Bementem oda szétnézni, és meglepetten konstatáltam, hogy már minimum 2.950 forint egy manga. Abból a szempontból értem, hogy drágult a papír, meg infláció is volt, ezért nem adhatják már például a Naruto mangát 2.000 forintért, mint annak idején, amikor megjelent, de hogy néhány szám 3.950 forint, az azért... Főleg az, hogy a Naruto manga 1. kötete is a drágább árkatóriába tartozik, tehát ki kell nyitnia a pénztárcáját annak, akinek 2023-ban jut eszébe elkezdeni Narutót olvasni magyarul.

Ehhez képest a Bookline-on 2.866 forint a Haikyuu!! 15. kötete. Olcsóbb, a német nyelv nekem nem okoz komoly gondot, meg az, hogy import termék. Ehhez képest kifejezetten jó ár a Haikyuu!! manga, főleg, ha számításba vesszük azt is, hogy árrés is alig van rajta, hiszen az eredeti ára €6,95, ami kb. 2.700 forint. Azt odáig értem, hogy valószínű, hogy Bookline valószínűleg olcsóbban kapja meg, de ha úgy vesszük, szállítási költség gyanánt is minimális összeget pakolt rá, tehát nagyon jó áron adják a német nyelvű mangákat.

Sajnos emiatt nagyon nehéz a magyar manga piacot támogatni. Ha kicsit nyugat felé nézek, szerencsémre tudok németül, ráadásul gyűjthetem az abszolút kedvenc mangámat, akkor egyértelművé válik, hogy melyiket választom.

Az idei év elég sok jó albumot és kislemezt hozott nekem eddig, ezért úgy döntöttem, hogy készítek ezekből egy lejátszási listát Spotify-on. Megmutatom itt is.

Ez a lista az alábbi albumokat és kislemezeket tartalmazza.

• BURNOUT SYNDROMES - The WORLD is Mine
• FLOW - Voy☆☆☆
• FLOW THE COVER ~NARUTO Shibari~
• Endoh Masaaki - (e)7
• The Super Mario Bros. Movie (Original Motion Picture Soundtrack)
• KANA-BOON - Song of the Dead
• Shiyui - Happiness of the Dead
• Kitadani Hiroshi - Bokura no Spectra
• JAM Project - One Chance!
• Suara - Kono Chikyuu ni Aru Seimei
• SPYAIR - Imagination - New Version -
• SPYAIR - Samurai Heart (Some Like it Hot!!) - New Version -
• SPYAIR - My World - New Version -
• SPYAIR - RE-BIRTH

Bár a lista nem teljes, hiszen három olyan album nincs fent Spotify-on, amik szintén idei megjelenések és szívesen hallgatom.

• Okui Masami: Mas"ami Okui"terpiece
• Zorán: Aranyalbum 1974-1993
• Zorán: Aranylabum 1994-2020

Ezek olyan válogatásalbumok, amik más kiadók dalait is tartalmazza, ezért online nem elérhetők. Hogy hol az összefüggés aközött, hogy CD-n megjelenhetnek, de online streamelhetők, erre már nem terjed ki a tudásom. Ezért hallgatok a mai napig offline PC-n is zenét, és állítok össze külön Winampen is lejátszási listát, mert az tud teljes lenni. Sok album és kislemez, amit szeretek, nem érhető el online.

Mindenesetre ez a lista is egy lenyomata annak, hogy miért is vagyok ennyire optimista a jövőmet illetően. Elég sok olyan album és kislemez jelent meg idén, amit szívesen hallgatok, és azt érzékeltetik, hogy jó élni a jelenben. Persze, ahogy utaltam rá, egy részük válogatásalbum, de ezeket nem is a nosztalgia jegyében hallgatom (bár tény, hogy megvan annak a kellemes érzése a régi daloknak, hogy mennyire szerettem annak idején, és visszarepítenek gondolatban a múltba), sokkal inkább a múlttal való számvetésként hallgatom őket szívesen.

Ez az én esetemben azért állja meg a helyét, mert több, a múltammal kapcsolatos kérdésre nemrég találtam számomra érvényes választ, amik által úgy érzem, hogy az egész életem elkezdett egy kerek egészet alkotni. Tehát a helyükre kerültek dolgok, aminek egyik fontos hozománya, hogy a kellemetlen emlékekre sem annyira rossz már visszagondolni. Így sokkal felszabadultabb vagyok, mint korábban. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes pillanatban jól érzem magam. Vannak most is rosszabb időszakok, de ezek rövidebb ideig tartanak, mert könnyebben rájövök az okára, így könnyebben is tudok tenni ellene.

Azon még gondolkodnom kell, hogy zenei téren a 2023-as év lesz a legjobb nálam, ezt így még nem merem kijelenteni. Zeneileg a legjobb év nálam 2009, azt a sok kiváló albumot és kislemezt, ami akkor megjelent, nehéz lesz felülmúlni, de szívesen veszem az új jelentkezőket. Még három hónap, plusz pár nap van ebből az évből, őszintén remélem, hogy nem teljes ez a lista.

Arra talán utaltam egy korábbi blogpostban, hogy most érzem magam a leginkább annyira jól, mint 2006 második felében. Az egy különösen fényes időszaka volt az életemnek, akkor volt komoly jövőképem, és éreztem azt, hogy képes is leszek azt megvalósítani. Azóta sok minden másképp alakult, de azt is zenével tudom bizonyítani, hogy a történelem olykor jó értelemben is ismétli önmagát.

Mind a Princess: Mediterrán, mind a Nox: Örömvölgy album 2006 őszén jelent meg, és mivel életemnek arra a nagyon pozitív időszakára emlékeztetnek, ezért különleges jelentőssége van ennek a két albumnak. Egyébként is optimista mindkét album, önmagában azért is jó hallgatni. A lényeg, amit ki akarok hozni ebből, az az, hogy később, mindig amikor hallgattam ezeket az albumokat, volt bennem egy ambivalens érzés. Egy részről, a kellemes emlék, hogy volt egy ilyen időszak az életemben, másrészt a melankólia és a költői kérdés, hogy hová lett az a nagyon optimista időszak? Persze, addig is igyekeztem, megtenni, amit tudok, de mégis. És most, 17 év után érzek valami nagyon hasonlót ahhoz, amit 2006 őszén éreztem, és nem feltétlen a múltba révedek vissza, amikor ezeket az albumokat hallgatom. Ezt egy második esélynek fogom fel az élettől. Remélem, az elmúlt 17 év tapasztalatának köszönhetően valóra is fogom tudni váltani a bennem élő jövőképet.