2006 augusztusában, azaz 20 éve lettem anime rajongó, ezzel együtt szerettem meg a japán zenét is. Az első 10 évet már összefoglaltam 10 éve, így most csak a 2016-2026 közötti időszakra térnék ki. Tudtam már akkor is, hogy lesz 20., 25., 50. évforduló is, de ez nem is volt akkora talány, hiszen nagy találkozás volt nekem a japán zene, amiről tudtam, hogy életem végig velem fog maradni. Hogy mi lesz majd az 50. évfordulóra, meglátjuk, most vágjunk bele a második 10 évbe.

Igazából egy ideje érlelődik bennem, hogy mit írnék, de az igazat megvallva, most nagyobb bajban vagyok, mert az igazi, forradalmi felfedezések az elején voltak, amik elköteleztek a japán könnyűzene felé. Most egy kicsit jobban meg kellett erőltessem magam, hogy eszembe jussanak a nagy fordulópontok. Annyi biztos nem lesz, mint 2006-2016 között, de így is voltak néhányan, akik gondoskodtak arról, hogy hogy új értelmet nyerjen a japán zene iránti rajongásom. A fókuszt rájuk helyezve, emlékezek meg az utóbbi 10 évről.

Érdekes egybeesés, de pont 2016-tól kezdtem el újra felépíteni az anime iránti rajongásomat. 2006-2015 között valójában eléggé hektikusan néztem animéket. Leginkább A+-on, Animaxen, RTL Klubon, illetve azokat az animéket néztem, amiket kijöttek magyarul DVD-n. Aztán, ahogy megszűnt az Animax, elmaradtak az anime DVD megjelenések, úgy én is már csak hébe-hóba néztem animéket. Azzal tudnám a legjobban érzékeltetni, hogy néztem animéket korábban, hogy a My Anime List profilom szerint 2006-2016 között volt kb. 100 végignézett anime (ezt innen tudom), de 2026-ra elértem az 1000-et. És úgy emlékszem, hogy 2016 nyarától kezdtem el ismét MondoConra járni. A nyári több okból folyólag is meglehetősen szerencsétlenül sikerült. Az őszin már lényegesen jobban éreztem magam.

Annak ellenére, hogy ekkortól kezdtem el igazán komolyan animéket nézni, nem tudok olyan nagy mérföldkövet nem tudok mondani, mint az első évekre. Vajon a kevés anime jobb minőséget jelent? Nem egészen, inkább arról van szó, hogy túl vagyok a nagy felfedezéseken, ezért olyan nagy újdonságot nem lehetett nekem már utána mutatni. De azért, amik forradalmiak voltak, azok nagyot ütöttek. Akik ismernek, tudják, miről van szó, de haladjuk csak szépen sorban.

Az építkezés abban is tetten érhető, hogy 2016-ban kezdtem el komolyabban sportanimét nézni. De ekkor még nagyon óvatosan, mert a Prince of Tennisszel kezdtem, de végül inkább megégettem magam vele. Amúgy érdekesen indult, de a 120. rész körül éreztem, hogy annyira letért a valóság talajáról, hogy egyre idegesítőbb volt számomra nézni. Az utolsó rész meg... Nem érdemel sok szót, maradjunk ennyiben. Arra emlékszem, hogy azért kezdtem el nézni a Prince of Tennist, mert a Super Tennis játék hatására elkezdett érdekelni a sportág. Néztem is, akkor még a DIGI Sporton, meg az Eurosporton is, és érdekelt, hogy animében hogy dolgozzák fel. A Prince of Tennis meg népszerűsége után instant választás. Maradjunk annyiban, hogy nézze az, aki az ilyen shounen-fight jellegű sportaniméket szereti. Értekeztem is erről egyet. Azóta sem az anime miatt maradt számomra emlékezetes a cím, hanem a zenéje miatt. Ekkor hallgattam sokat HIRO-X és Kimeru dalait. De szerettem annyira a sportágat, hogy ne adjam fel, hogy találjak egy valóságos teniszes sportanimét. Így jutott el hozzám a Baby Steps, ami már rendben volt. Sokkal inkább a valóság talaján mozgott, tetszett a romantikus szál, csak azért karmoltam gondolatban az arcomat, mert olyan sokat filozofálgatott a főszereplő srác, hogy már attól lettem már-már annyira ideges, mint a Prince of Tennis valóságtól elrugaszkodott jelenetei miatt. De ha szavazni kell, még így is sokkal inkább a Baby Steps mellé tenném le a voksom.

Még 2016-ban kezdtem el azt, hogy megnézem azokat az animéket, amikhez valamelyik kedvenc énekesem énekelt dalt. Így kerültek előtérbe Hayashibara Megumi, Okui Masami, Yokekura Chihiro és Suara animéi, ami igazából 2017-re csak még inkább erősödött. Így ez az év sokkal inkább arról szólt, hogy tovább mélyült a rajongásom irántuk. De inkább a zenéjük iránt. Azok az animék, amiknek Hayashibara Megumi és Suara énekelt dalokat, rendben vannak, de az Okui Masami és Yonekura Chihiro betétdalokat tartalmazó animék jellemzően homályba vesztek, vagy gyűlölet tárgyai lettek. Okui Masami énekesnői karrierje attól különleges, hogy az ő dalai jobban megmaradtak a köztudatban, mint az animék, amiknek a dalait énekelte. És ezt nemcsak azért mondom, mert a dalai, stílusa révén a mai napig különleges helye van a szívemben (most is épp őt hallgatom, a Self Satisfaction albumot, és szárnyal a szívem a hangjától és a zenétől), hanem néhány éve adott egy interjút az énekesnői karrierjének 30. évfordulója alkalmából megjelent válogatásalbuma kapcsán, amiben elmondta, hogy az anime zenék stílusa, felépítése a '90-es években még erősen kötött volt. Neki viszont megengedték, hogy Yabuki Toshiro segítségével kibontakoztassa a saját stílusát. Ennek, és az egyedi hangszínének köszönetően annyira egyedi, mindenkitől jól megkülönböztethetők az anime dalai, amiknek köszönhetően már akkor kialakult egy rajongótábora, amely körben sokkal élénkebben éltek a dalok, mint maga az anime. Ezért van az, hogy Okui Masami messze túlélte azokat az animéket, amiknek énekelt, és ezért van az, hogy nem tudok olyan animét mondani, ami igazán közel került hozzám.

Gyűlöleteset annál inkább. Az egyik ilyen volt, a Watashi no Goshujin-sama, ami tulajdonképpen nem szól másról, minthogy a három lány közül az egyiket hogyan alázzák meg, és ebből kreáltak morbid humort. Bár, ha engem kérdeztek, szerintem undorító poént. Az viszont meglepett, hogy Okui Masami hangja hallható volt az anime 10. részében. De inkább a TRUST című opening dal az, amire jó szívvel emlékszek, a többi jobb, ha nem is létezne. A másik anime, amit szintén gyűlöltem, a Kanokon volt, ami szintén nem szól másról, minthogy egy nagymellű, és egy laposmellű lány hogyan mászik rá a szerencsétlen fiúra. Ez az anime is undorító szexuális jellegű poénja miatt maradt meg. Ezzel leginkább az a baj, hogy erősítik a "japánok elmebeteg szexmániások" jellegű sztereotípiát, mert sajnos ezek az animék tényleg a szó legrosszabb értelmében elmebetegek. Amúgy a Kanokonnak konkrétan nem énekelt Okui Masami dalt, hanem írta hozzá a betétdalokat, amiket aztán Miyazaki Ui énekelt fel. Aztán ezeket a dalokat később ő maga is felénekelte a Self Satisfaction és Self Satisfaction II feldolgozásalbumaira.

Egyébként nem utálok minden ecchitől túlfűtött animét. Csakhogy házon belül maradjunk, a Jungle de Ikou! például egy ígéretes darab. Ú, és milyen jót szinkronizált benne Hayashibara Megumi! Még most is libabőrrel emlékszem rá. A betétdalokat meg Okui Masami énekelte, és hogy még egy konkrét példa legyen az énekesnői karrierjének emlékezetes mivoltáról, a Jungle de Ikou! ending dala egy csodálatosan szép ballada. A mai napig nem fér a fejembe, hogy lehet egy erősen szexuális utalású animének olyan komoly és gyönyörű lassú számot énekelni. Az ilyenek miatt élte túl Okui Masami dalai az animéket. A másik pozitív példa a Kamen no Maid Guy, ami szintén egy elborult elme szüleménye, mégis élveztem. Ó, és micsoda endinget énekelt hozzá Fukuyama Yoshiki, a JAM Project oszlopos tagja! Meghiszem azt! Ott aztán megmutatta a hard rocker mivoltát keményen!

Sportanimékre 2018-ban tértem vissza. Az igazat megvallva, nem emlékszem már hogy találtam rá a Kuroko no Basketre, milyen megfontolásból kezdtem el nézni, de sokáig nagyon tetszett, mert kijött Kuroko Tetsuya furcsán egyedi kosárlabda stílusa, amiből teljesen természetes módon kreáltak meghökkentő és vicces jeleneteket, megspékelve azzal, hogy a személyiségéből, egyéniségéből is kihozták a legtöbbet. Csak a harmadik évadra nem tetszett már az, hogy túlzottan mesterkéltek voltak a túldramatizált jelenetek. Már azért nem izgultam egy kosármeccs alatt, mert tudtam, hogy az utolsó másodpercben úgyis megfordítja a Seirin a meccs végeredményét, és természetesen ők kerülnek ki győztesen. Plusz Kuroko-kun személyisége is természetellenes módon lett vezetői.

Ezen hibákat leszámítva ugyanakkor éreztem, hogy valami új ébred fel bennem, ami végig ott szunnyadt bennem, legbelül. De már mocorgott, ébredezett. Mert folyamatosan néztem Pinteresten a képeket az animéről, és furcsamód valahogy közéjük keveredett egy olyan karakter, aki egyáltalán nem szerepelt a Kuroko no Basketben. Legalábbis én semmiféle Kageyama nevű koromfekete hajú egyénre nem emlékszem, ráadásul nem is kosárlabda volt a kezében. Ellenben azonnal felhívta magára a figyelmet, ezért utánanéztem, hogy melyik animében szerepelt. Azonnal el is határoztam, hogy ha befejezem a Kuroko no Basketet, nekikezdek a Haikyuu!!-nak.

2018. szeptember 19-én láttam az első részt. Ami érdekesség, hogy nem lettem azonnal a rabja, de szívesen néztem. Egyébként azért is kezdtem el nézni, mert bár iskolában, a testnevelés órákon én voltam az egyik leggyengébb láncszem, de a röplabda jobban ment az átlaghoz képest, és az ebből fakadó kellemes emlékek is "hajtották fel" az animét. Nagyjából a 13. rész körül éreztem azt, hogy nagyon szeretem azt, amit látok. Innen már csak egy lépés választott el attól, hogy olyan szinten veszett rajongója legyek az animének, ami a mai napig tart.

A Haikyuu!! minden szempontból újraírta az animék fogalmát nálam, és új korszakot indított el a rajongásomban. Az a helyzet ugyanis, hogy hiába vagyok 2006 óta anime rajongó, 2018-2019-ig nem tudtam úgy isten igazából kedvenc animét mondani. Sokáig a Kaleido Start mondtam, mert az tett anime rajongóvá, és akkor tényleg nagyon szerettem a minősége és a hozzá kötődő különleges emlékek miatt, de nem kötődtem úgy hozzá, ahogy mondjuk Hayashibara Megumihoz vagy Okui Masamihoz. Csak 12 évvel később találtam meg azt az animét, amivel igazán azonosulni tudtam.

A Haikyuu!! az első olyan anime, amiből komolyabb gyűjteményem lett (előtte elvakult rajongásnak tartottam animés cuccokat vásárolni), és a Haikyuu!! hatására kezdtem el nemcsak anime betétdalokat hallgatni, hanem OST-ket is. A másik érdekesség az, hogy nemhogy nem szerettem meg azonnal a Haikyuu!! OST-et, hanem kifejezetten gyengének tartottam. Méghozzá azért, mert ha külön nem is, de az animében hallott Naruto, Bleach, Inuyasha BGM-ek nagyon erősek voltak, és valami hasonlóra számítottam a Haikyuu!! esetében is. Ehhez képest csalódás volt, hogy mennyire mást hallok. Vagy ha nem is a fentebb említett animékhez hasonlót, de minimum dinamikus zenéket vártam volna egy sportaniméhez. Lassan éreztem csak rá a Haikyuu!! OST ízére, de utána már teljes értékben az anime részévé vált, és bármikor szívesen hallgatom. Ahogy a betétdalokat is. Az anime ugyanis kicsit megújította a japán zenei ízlésemet. Bejöttek a SPYAIR, BURNOUT SYNDROMES dalok, ahogy az is eszembe jutott, hogy a NICO Touches the Wallst már hallottan a Narutóban is, és egész jó dalt énekeltek oda is. Meg a Haikyuu!! hatására kezdtem el külföldi közösségekhez csatlakozni. Szövődött néhány érdekes barátság, kapcsolat, de mindent egybevetve, csak 1-2 ember maradt meg a mai napig. Tehát az internetes barátságok is szelektálódnak.

De a Haikyuu!! vibe-jából az anime végeztével sem akartam engedni. Ezért elhatároztam, hogy megnézem azokat az animéket is, amiket a My Anime List a Haikyuu!!-hoz hasonlóként jegyez. Így találtam meg a Kaze ga Tsuyoku Fuiteirut, ami rövid időn belül a második nagyobb hatású anime lett nálam. Sőt, bizonyos szempontból előrelépés is a Haikyuu!!-hoz képest, hiszen ott már nem gimnazisták, hanem egyetemisták a főszereplők, és ad egyfajta mélységet az animének az, hogy már nemcsak a sportra és a győzelemre összpontosítanak, hanem érzik, hogy lassan rájuk szakad a nagybetűs élet súlya. Ettől lényegesen komolyabb lett az anime. Olyannyira, hogy az OST-t is sokkal inkább az animével egységesnek éreztem. Mindkét anime zenéjét Hayashi Yuuki írta, akinél azt éreztem, hogy a stílusa lényesen közelebb áll a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru animéhez. A Haikyuu!! OST-jére a többedik végignézés után éreztem rá. Arról van szó, hogy a Kaze ga Tsuyoku Fuiteirunél sokkal inkább nyilvánvaló volt, hogy zenében a sport mögöttes tartalmát, jelentését foglalja dalba a zeneszerző, és csak ennek hatására jöttem rá, hogy a Haikyuu!!-nál ugyanerről van szó! Tehát mondhatjuk, hogy a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru adta a hátszelet a Haikyuu!! zenének. Tehát nálam rengeteg kapcsolat van a két anime között, és igazából csak azért nem tudta a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru elvenni a trónt a Haikyuu!!-tól, mert a Haikyuu!! "hangosabb", trendibb anime, de úgy, hogy azzal együtt képes volt a maga egyéniségét megőrizni. És ezt óriási bravúrnak tartom.

Ezzel párhuzamosan a BL-animéknél is történt egy áttörés. Biztos itt is írtam már korábban, hogy azért kerültem hosszú éveken át következetesen a fiúszerelmes animéket, mert az olyan alkotások, mint a Gravitation, Junjou Romantica vagy a Sekaiichi Hatsukoi megítélésem szerint öncélúan mutatja be a homoszexualitást. Ezalatt azt értem, hogy csupán a műfaj (jellemzően női) rajongóinak akart kedvezni, anélkül, hogy bármi komolyabb mélységet adna a srácok közötti romantikus, szexuális kapcsolatnak. Ezen műfajban a szintén 2018-ban látott Hitorijime My Hero anime volt az, aminél először éreztem, hogy talán mégsem annyira elveszett a műfaj. Most áll csak össze, hogy mennyire fontos év volt 2018 az anime rajongásomban! De a komolyabb áttörést egy manga, nevezetesen Hidamari ga Kikoeru hozta meg. Már önmagában azzal jó pontot szerzett nálam, hogy nem egymást ölelgető, sejtelmesen néző fiúkat láttam a manga borítóján (ez is az öncélúságot erősítette nálam), hanem két jóbarátot, ami önmagában sejtette velem, hogy lesz mélysége ennek a kapcsolatnak. És valóban! Egy introvertált, súlyosan hallássérült, és egy vidám, jókedvű srác talál egymásra, akiknél remekül érezteti a mangaka, hogy a különbözőségükkel együtt kell egymásra hangolódniuk, és ez bizony, nem is annyira könnyű. A manga live action adaptációja is megerősítette bennem, hogy érdemes nyitni a BL-művek felé.

És valóban találtam azóta egy néhány igazán ígéretes mangát, de végül a 2019 őszi szezonban vetített Given volt az, ami ténylegesen a BL felé vitt el. Azt most is fantasztikus animének tartom, mert kiválóan mutatja be, hogy két ember addig nem találhat egymásra, amíg a traumájukat nem teszik helyre. Ezen a téren nagyon szép fejlődéstörténetet mutat be az anime. Azt viszont megmondom őszintén, hogy a zenéjétől nem vagyok oda. Sem a Centimillimental betétdaloktól, sem sokak által megsiratott Fuyu no Hanashitól, pedig bízvást mondhatom, hogy nagyon is tudom, hogy miről szól a dal! De ez nem jelenti azt, hogy átélhető számomra a dal, ha a stílussal nem tudok azonosulni. De mindent egybevetve, nagyon fontos animének tartom a BL-műfajban, mert azt látom, hogy ennek hatására kezdtek el teret adni a mélyebb témákat is feldolgozó fiúszerelmes történeteknek.

A sportanimék terén még az Ookiku Furikabutte volt nagy találkozás, főleg a főszereplő srác, Mihashi Ren szuperérzékenysége okán, de Higuchi Asa, a mangaka több szempontból is megtörte a sportanimékre vonatkozó műfaji sablonokat, aminek köszönget egy egyedi és ígéretes sportanimét kaptunk.

2020-tól azonban megszakadt a lendület. Nem is feltétlen a COVID-19 járvány miatt. A fentebb említett nagyszerű animék olyan magasra tették a lécet, hogy az ezt követő animék már inkább alulról ugrották át. Ekkor néztem meg ugyanis a Suzumiya Haruhi no Yuuutsut, ami akkor sikerrel feliratkozott a leggyűlöltebb animéim közé. Mert akkor csak azt láttam, hogy van egy szemmel láthatóan "Jó dolgába' azt se tudja, mit akar" jellegű csaj, aki utál mindent, és mindenkit, egyetlen vágya, hogy földönkívüliekkel találkozzon, vagy már nem is tudom, hogy volt a bemutatkozása, a lényeg, hogy a pökhendi és arrogáns viselkedése kimondhatatlanul ellenszenvessé tette számomra Suzumiya Haruhi személyét. Egyébként 2006-os animéről van szó, és tisztán emlékszem, hogy akkor lettem anime rajongó, amikor bejött a Suzumiya Haruhi, és akkor akkor rengeteget beszéltek róla, még itthon, Magyarországon is. Tehát annyira népszerű anime volt, hogy szerintem az akkori USTeames letöltéseknek, ha lett volna statisztikája, bőven az élen lett volna ez az anime. És értem is, hogy miért. Suzumiya Haruhi azt az átlag anime rajongót testesítette meg, aki nem találja a helyét a közösségében (ez egyébként nagyon jellemző a japán otakukra, ezért annyira lenézett ott az otaku kultúra), ezért a japán animációk jelentik számára a menekülőutat a valóság elől. Ezt már akkor, 2020-ban is megfejtettem, de azért nem adnék az animének még ma sem 1 pontnál többet, mert megítélésem szerint szörnyű választ ad egy egyébként létező problémára. Vagyis, ha nem is válasznak értelmezzük, de Suzumiya Haruhi oly módon áll ki magáért, amit egyáltalán nem tartok példaértékűnek. Szerintem sok esetben azt jelenítette meg, ahogy az otakuk ösztönösen viselkednének, ezért lett akkoriban annyira népszerű. Csakhogy én azt gondolom, hogy az ember attól ember, hogy képes felülkerekedni az ösztönénjén, ha a helyzet úgy kívánja. Ezért azokat az animéket szeretem, amik ugyan ábrázolják a főhős számkivetettségét, de tippet, tanácsot ad arra, hogyan illeszkedjünk be a többségi társadalomba úgy, hogy megőrizzük az egyéniségünket. A Suzumiya Haruhi no Yuuutsu ennek a 180°-os ellentéte.

Mivel a fejemben párhuzamot vontam a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu és a Lucky Star között, ezért hasonló elánnal vetettem bele magam az utóbbiba, amint az előbbivel nem kis viszontagságok árán végeztem. És meglepetésemre, egész korrektnek tartottam. A Lucky Star nem lázadt semmi ellen, csak ezt a cuki kiscsaj formulát nyomta, szerintem egész jól. Még nekem is bejött, pedig én aztán nem rajongok az aranyos lányokért. De a Lucky Star sem volt elég ahhoz, hogy visszatérjen belém a lélek. És mivel a menő srácokért annál inkább rajongok, úgy döntöttem, hogy visszatérek a sportanimékhez, és megnézem a Diamond no Ace-t. Van egy hangulata, vibe-ja, meg szépen fejlődik Sawamura Eijun, de egyáltalán nem éreztem az anime stílusát. És mivel eléggé hosszú, ezért igencsak nyögvenyelősen néztem végig. Volt néhány idegesítő karakter, akik szintén nem segítettek a helyzeten.

Azt még el kell mondanom, hogy azért kezdtem el nézni a Suzumiya Haruhi no Yuuutsut, mert 2019 végén ismét felfedeztem magamnak Chihara Minorit. Ő is az az anime énekesnő, akit Okui Masami vonzáskörzetéből ismertem meg, és szerettem meg a stílusát. A lényeg, hogy volt néhány kislemeze az elmúlt évekből, amik nagyon jók lettem, ezért ismét rákaptam a dalaira. 2020-ban jelent meg a SANCTUARY II válogatásalbuma, ami a 2014-ben megjelent első SANCTUARY album óta megjelent új dalokat foglalja össze. Ezt is nagy érdeklődéssel hallgattam, de nem sokkal utána jött egy nagy törés, az ő karrierjében. Lebuktatták ugyanis, hogy egy házas férfival volt viszonya. És mivel a japán- és a nyugati populáris kultúra között az egyik lényeges különbség, hogy a japánok nem tapsolnak a botrányoknak, ezért Chihara Minorinak súlyos bocsánatkérések kíséretében visszavonulót kellett fújnia. Azóta ugyan visszatért, de ahogy a botrány miatt visszavonulni kényszerült énekesek, úgy Chihara Minori is nagyon nem a régi. Egy új anime dalt sem adtak neki, legjobb tudomásom szerint. És bár koncertezget, de ahogy elnézem, nagyon komoly tevékenysége nincs. És én sajnálom, mert szerettem, amit csinált, és sajnos a '10-es években nagyon visszavettek azok az anime előadók a lendületből, akiket szerettem. Ennek egyszerű oka van: Nagyon visszaesett az érdeklődés irántuk, jóval kevesebb példányt adtak el az újabb albumaikból, kislemezeikből, ezért értelemszerűen a kiadónak sem éri meg foglalkoztatni őket. Ez is komoly változást idézett elő az anime zenék porondján, de a lényeg, hogy ezért hiányzik annyira Chihara Minori, mert úgy gondolom, hogy ő talán még most is aktív lenne, ha a magánélete feddhetetlen lenne (vagy nem buktatták volna le). Hiányzik a hangja és az egyénisége.

Szóval Chihara Minori szinkronizál a Suzumiya Haruhi no Yuuutsuban, és miatta szántam rá magam, hogy megnézzem. De azért sem szerettem az animét, mert egy csendes és visszafogott lány személyében egyáltalán nem tudott érvényesülni a jellegzetes hangja. Ahogy a Lucky Starban is, és emlékeim szerint ott jobban megmutatta a hangi kvalitásait, de végsősoron ott sem maradt meg bennem. Egyébként ez a kirakós jellegű Chihara Minori borító eszembe juttatta az egyik később látott animét, amit viszont nagyon megszerettem. Egyből bevillant, és kellemes érzések jártak át, majd szóvá teszem, ha eljutok oda.

Aztán a 2021-es év bizonyos szempontból megint csendesebb év volt. Ami egyből beugrik, hogy folytattam a Pokémon nézését. Elhatároztam ugyanis, hogy végignézem az összes létező Pokémon epizódot. Ez nemcsak azért hatalmas vállalkozás, mert hány részből áll az egész együtt, hanem mert a minőségét jobb esetben is hullámzónak lehet nevezni. Abból a szempontból érdekes, hogy minden újabb generációnál azt éreztem, hogy végre haladunk, és ettől jobbnak gondoltam mindig az aktuális évadot, de aztán... Amire emlékszem, hogy kiemelkedő minőségű volt az 1. generáció mellett a 6., és a 8. generáció. Amúgy mivel végigmegy a játékon, ezért olyan volt nézni az animéket, mintha minden egyes Pokémon játékot végigjátszanék.

Mert az furcsa, hogy akkor ugrott be, hogy végignéztem a Hajime no Ippót, ahogy végignéztem, hogy mit néztem 2021-ben, pedig az legendásan zseniális sportanime. Ahogy az Oniisama he... is szívbemarkolóan fájdalmas tud lenni.

Zenében a JAM Projectnél éreztem egyfajta megújulást. Ekkor fedeztem fel még 2020-ban kiadott Versus Road ~Higenjitsuki Survival~ című dalt, ami hamar nagy kedvenc lett. A JAM Project sem lett kivétel abban, hogy jóval kevesebb példányt adnak el az albumaikból, így kevesebb új dalt adnak ki, azt is igyekeznek inkább digitális formában kiadni. Hasonlóképp járt a GARO -Versus Road- tokusatsu betétdala is, de az összhatás kiváló. Furcsának hatott annak idején az elektronikus zene, de úgy voltam vele, hogy biztos a sorozat kívánta meg ezt a hangzást. A dal attól még fantasztikus, ahogy ének és a dallam is kiváló lett. Nagyon szeretem az optimista dalokat, és mivel ez a dal jól meg van írva, ezért nem is volt kérdés, hogy egyből megszólít.

2022-ben ismét megújult az anime iránti rajongásom, ugyanis ekkortól kezdtem el szezonos animéket nézni. Amit nem bántam meg, mert igen érdekes sportaniméket találtam ekkor. A Ryman's Club szintén egy olyan sportanime, amelyben felnőtt csapat játszik, méghozzá egy cég irodai alkalmazottai alkotnak egy csapatot. És ez azért tetszett annyira, mert Japánban szokás az, hogy egy cég alkalmazottai munka után jellemzően valami bárban összegyűlnek, és egy ivászat keretében "csapatépítőt" tartanak. Hát nem sokkal értelmesebb sporttal összetartani egy csapatot? Ha lenne választási lehetőségem, biztos, hogy ezt választanám, minthogy esténként holtrészegen hazatántorogjak... Az anime nagyszerűen lavíroz a munkahelyi mindennapok és a sportesemények között, a srácok pedig mind a kettőben helytállnak.

Ami szintén 2022-es felfedezés volt, és bár nem volt nagy szám, de nekem tetszett, a Love All Play. Ez is hasonlóképpen tollaslabdás sportanime, mint a Ryman's Club. Tényleg, nem tudok róla érdemlegeset nyilatkozni, csak hogy szerettem, tetszett a közeg. Vele párhuzamosan, szintén tavasszal ment az Ao Ashi, na az már igen! Az már komolyabb volt, kidolgozottabb, látszott, hogy minden szépségével és árnyoldalával akarják bemutatni a labdarúgást. A kidolgozottság meg azért is jön jól, mert a mangája rendkívül hosszú, több, mint 400 fejezetes, és ha jól emlékszem, kötetek terén is annyira hosszú, mint a Haikyuu!!, ezért is sajnálom, hogy nem megy akkora lendülettel az anime adaptáció a röplabdás sportanime esetében, mert amúgy a nívója alapján megérdemelné.

De a 2022-es év a focis sportaniméké, hiszen az őszi szezon nagy durranása volt nálam is a BLUE LOCK, amit már első végignézésre hatalmas élmény volt. Tulajdonképpen a holland barátom, Humbby ajánlotta, mert őt nagyon megfogta a manga. Kicsit vitatkoztunk az animén, mert szerinte nem volt annyira jó az adaptáció, de én kiálltam mellette, mert nagyszerűen adja vissza azt a dinamikát, és azt a feszültséget, amiben jeleskedik a manga. Az animében más módon közvetítik azt, amit a manga átad. Mondjuk azt be kell valljam, hogy az Aoashi VS BLUE LOCK megmérettetésben hajlamos vagyok az Aoashi mellett dönteni, méghozzá azért, mert azt gondolom, hogy a BLUE LOCK túl sokat vállalt magára. Alapötlet, szabályok, koncepció tekintetében, egyáltalán az, hogy miért van az, hogy egy csapatsportban egyetlen egy embert nevelnek ki a világ legjobbjának. De a mangát olvasva (a 330. fejezet környékén tartok) viszont azt kell mondjam, hogy olyan fantasztikusan elmagyaráztak néhány mögöttes jelenséget, ami a focit és az emberi természetet jellemzi, hogy ha még jobban meggondolom, akkor lehet, hogy mégiscsak a BLUE LOCK felé hajlanék. Ebben az animében láthatjuk Isagi Yoichinél, hogy ha valamin nagyon gondolkodik, akkor ő maga áll össze kirakós formájában, csak hogy visszautaljak arra, amit a Chihara Minori albumnál írtam.

Illetve 2022-ben fedeztem a Bakuten!!-t, amit egy igazi rejtett kincsnek tartok. Mert nem az a nagyon hangos és harsány anime, de annyi szív és szeretet van az animében, ami szívet melengetővé teszi a karaktereket. Ez egy férfi ritmikus sportgimnasztikát bemutató sportanime, aminek a zenéjét szintén Hayashi Yuuki írta, aki fantasztikusan kihozta az anime érzelmi vonalát. A dinamikusabb zenékben felfedezhetők érzelmek, de a lassú zenék adják meg az, ami miatt igazán érdemes nézni az animét. Az animáció gyönyörű és részletgazdag, a srácok meg fokozatosan fejlődnek.

Zenében még fontosnak tartom kiemelni a JAM Project 2022-ben megjelent mini-albumát, a THE JUDGEMENTet, ami egy egész történetet elmesélő koncepciós mini-album. Tulajdonképpen arról szól, hogy a halál után mi vár ránk, miként adunk számot a földi létünkről, hogyan juthatunk el a megváltás felé. Az ítélettel kezd, majd számot adunk a bűneinkről, majd a megtisztuláson végigmenve jutunk el a mennyországig. A mini-album csupán hét dalt tartalmaz, de azok hihetetlenül erősek. Főleg a pokolbéli jelenetek szólnak nagyot, de az egész album együtt fantasztikus összhatást ad. Rengeteget hallgattam megjelenésekor, azóta is az egyik legfontosabb JAM Project albumnak tartom.

De ugorjunk is 2023-ra, ami leginkább az őszi szezonjáról marad emlékezetes, mert az nagyon erős volt. Illetve elöljáróban annyit, hogy a Pokémonban időközben annyira előre haladtam, hogy erre az évre utolértem az animét. Ember ne sírjon úgy, ahogy én, hogy Ash végre képes volt megnyerni egy Pokémon liga bajnokságot, igazán lekötelez. Az őszi szezon meg kifejezetten erős volt. Az egyik, ami nagy hatással volt rám annak idején, a Paradox Live THE ANIMATION, ami főleg a zenéjével fogott meg. Mondjuk, újra meg kéne néznem az animét, de a dalokat sokáig nagyon szívesen hallgattam. Nagyon jónak tartottam a dalokat rajta, és a rap párbaj ötlete is tetszett, ahogy a dalok és a csapatok mögött álló történettel is tudtam azonosulni. A másik anime, amit szintén nagyon szerettem, a Yuzuki-san Chi no Yon Kyoudai. Ez az az anime, ahol négy árva testvér nő fel, és együtt mennek át az élet nehézségein. Ez komolyan megérintett, mert pont attól volt dramaturgiailag kiváló anime, mert nem dramatizálta túl a fiúk árvaságát, tehát folyamatosan cselekedtem magukért, de azért érzékeltette az anime, hogy nekik nem ugyanolyanok a mindennapok, mint egy átlagember számára, pont ettől volt megható a történet.

2023 zeneileg is hozott némi újdonságot. Ekkor jelent meg a fentebb említett Okui Masami válogatásalbum, aminek az interjúját belinkeltem, de amit igazán sokat hallgattam ekkor az új FLOW és a BURNOUT SYNDROMES albumok. Mindkét csapat albumai kivételesen nívósra sikeredett. A BURNOUT SYNDROMES: The WORLD is MINE albuma tulajdonképpen az addig megjelent anime dalokat tartalmazza, a Haikyuu!! dalok is sokadjára helyet kaptak rajta. Leginkább az új dalok érdekesek igazán rajta. A FLOW viszont két albummal jelentkezett. Az egyik a FLOW THE COVER ~NARUTO Shibari~, tehát Naruto dalokat dolgoztak fel rajta, és nem is akárhogy! Az album nemcsak azért volt fantasztikus, mert a srácok bizonyították, hogy hatalmas erő van bennük, hanem még olyan dalokat is a maguk képére tudtak formálni, amikről az eredeti alapján nem gondolnánk, hogy illeszkedik az egyéniségükhöz. De képesek voltam úgy átalakítani a dalt, hogy tetten érhető bennük az eredeti dal hangulata, és a csapat a saját stílusához tudta igazítani azokat. Ezért hatalmas élmény volt hallgatni ezt az albumot. A másik album, a Voy☆☆☆, ami 20 új dalt tartalmaz. Ez is tele van erővel, energiával, életigenléssel, amit igencsak motiváló volt 2023-ban hallgatni.

Amit még mindenképp kiemelnék erre az évre, az a találkozásom Umeda Shuuichiróval a Zom100: Zombie ni Naru made ni 100 Koto Shitai anime által. Elképesztően beteg anime, de teljesen jó értelemben, a seiyuu felhozatal meg egyszerűen kiváló. Tendou Akira szerepét meg mintha Umeda Shuuichiro hangjára "öntötték" volna. Rákerestem a seiyuu-ra, és egyből megállapítottam róla, hogy sokat fogjuk még őt hallani. Egyrészt a hangja is olyan, hogy felhívja magára a figyelmet, kiválóan alkalmas egy ilyen szerethető "rosszfiú" hangjának. De nem ez a kedvenc szerepem tőle, az majd később jön.

2024 egyértelműen a Haikyuu!!-tól volt hangos ismét, merthogy kijött Japánból, és világkörüli turnéra indult. Az igazat megvallva, egyáltalán nem bíztam abban, hogy eljut Magyarországra is, mert az volt a személyes gondolatom, hogy a Haikyuu!! szerzői jogait különös szigorral kezelik, ezért ha tényleg kikerül Japánból a Gomisuteba no Kessen movie, kizárólag a nagyobb piacokra jut el, ahol meg is éri vetíteni. Sokáig nem is volt tisztázott, hogy eljut-e Magyarországra is, de megtörtént a csoda! Ekkor ugye már nagyon terjedtek az animék a mozikban, és ennek egyik oka szerintem az, hogy úgy tudom, hogy a Sony 2030-ra meg akarja duplázni az animékből származó bevételét. Nos, számíthatnak rám, főleg, ha animéket hoznak ki, mint a Haikyuu!! El sem tudom mondani, milyen élmény volt moziban látni. Emlékszem, még az is felmerült, hogy 4DX-ben vetítik a Cinema City WestEndben, direkt oda is mentem, hogy úgymond "fullextrásan" nézzem meg a filmet. Ez ugyan elmaradt (egyáltalán nem volt 4DX-es vetítés), de önmagában attól megkönnyeztem a végét, hogy magyar moziban láthattam Haikyuu!!-t. A másik film, amit nem sokkal ezután néztem meg moziban, a BLUE LOCK: Episode Nagi volt. Ez a movie nem gyakorolt rám akkora hatást, mint a Haikyuu!!, mondjuk eleve nem is terveztem "fullextrásan" megnézni, ha lett volna. Inkább később értékeltem a filmet, ahogy haladtam előre a mangában, nem utolsósorban egyre többet hallgattam BLUE LOCK OST-t. Akkor éreztem át jobban a movie jelentősségét, és emiatt volt számomra igazán fájdalmas a második évad CGI-orgiája.

És aztán jött 2025, ami teljesen váratlanul, a valóságban hozott egy csodát. A MondoConosok ugyanis valahogy elintézték, hogy a Centimillimental Magyarországra jöjjön koncertezni. Maga a koncert is felejthetetlen élmény volt, kiválóán énekelt az énekes. Nekem a dedikálás miatt marad emlékezetes a vele való találkozás. Ugyanis szinte mindenkit, akit láttam, Given mangát vitt az énekeshez aláíratni. Én voltam az egyedüli, aki Bakuten!! CD-ket vitt neki. Annyira meglepődött, mert ugye a Bakuten!! egy mellékvágányra sorolt anime az énekes karrierjében, így szerintem már megszokás neki, hogy sorban írja alá a Given mangákat. Erre jövök én, aki megszakítja az addigi menetet, és odavisz neki Magyarországról teljesen eredeti, Bakuten!! CD-ket. Talán túlzásba megyek már ezzel a kijelentéssel, de látva a mosolyt az ő- és a segítői arcán, volt olyan érzésem, hogy ez neki legalább annyira különleges volt, mint nekem. Az emlékét örökké őrizni fogja ez a két CD.

De animék terén is van mire emlékezni. Két animét is tudok mondani, ami valószínűleg életem végéig el fog kísérni. Az egyik a Hikaru ga Shinda Natsu, aminek a magam részéről "Még a halál sem választ el" alcímet adnám. Egy csodálatos anime az elengedés nehézségéről, de az egészet leginkább a légköre erősíti meg. Nehéz röviden összefoglalni az anime lényegét, mert annyira komplex a világ, amit ábrázol, ráadásul minden egyes újranézéssel felfedezek benne valami újat, amitől csak még többé válik számomra. Itt teljesedett ki számomra Umeda Shuuichiro seiyuui munkássága, és itt figyeltem fel komolyabban Kobayashi Chiakira

A másik anime, amiről mindenképp érdemes szót ejteni a, a Muchuu sa, Kimi ni., ami tulajdonképpen a doushinji-gyűjtemény. Ennek a "furcsa fiúk furcsa barátsága" alcímet adnám, de nem is feltétlen a barátságra helyezném a hangsúlyt, egymás kölcsönös elfogadására, hiszen ezzel lehet a másik félből kihozni az erényeit, aminek köszönhetően gyorsan kiderül számunkra, hogy ő is értékes ember. Az anime ezekre ad érvényes példát, és azt kell mondjam, hogy ezért mindenképp érdemes megnézni, mert csodálatos anime lett.

Illetve az év utolsó napján néztem meg a Hyakuemu. movie-t, amit röviden úgy tudnék összefoglalni, hogy ami a hosszútávú futásnak a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru, az a rövidtávú futásnak a Hyakuemu. Hihetetlen különleges anime, ami nemcsak attól fantasztikus, hogy két srác gyerekkora óta tartó barátságát meséli el, és hogy azt hogyan élik meg felnőttkorukra, hanem különböző módokon közvetíti a jelenetek érzelmi mondanivalóját, valamint, hogy a karakterek hogyan élik meg azt. Mindenképp érdemes megnézni.

És az idei év, vagyis 2026. Merthogy már idénre is tudok mondani egy különleges animét, a Ganbare! Nakamura-kun!!-t. Ez az anime tele szívvel és szeretettel készült! Nagyon kevés az ennyire szerethetően esetlen srác, aki teljesen mindegy, hogy mit talál ki, biztos, hogy el fog bukni benne. És mégis szeretjük, mert úgy generál vicces jeleneteket, hogy egyáltalán nem hozza a főhőst kellemetlen helyzetbe! A jellemzően '80-as évekbeli ending dalok sokat dobnak a hangulaton, hogy a rajzstílus is. Itt teljesedett ki számomra Kobayashi Chiaki seiyuu-i munkássága, aki egyszerűen zseniálisan érzékeltette a hangjával a Nakamura-kun esetlen komikus, mégis szerethető mivoltát.

És hogy zenében itt helyben legyünk, a most nyáron kiadott JAM Project: Diverging futures dal nemcsak arra emlékeztet, hogy a JAM Project még most is nagyon tud, hanem emlékeztet minket arra, hogy érdemes a jelenben élni, mert 2026-ra is várnak minket csodák!

Nos, hát ennyi volt a második 10 éves emlékezés. És tekintve, hogy idén is találkoztam fantasztikussággal, így semmi kétség afelől, hogy érdemes előrenézni, hiszen 10 év múlva, 2036-ra is érdemes lesz majd visszatekinteni. Biztos vagyok abban, hogy bőven lesz mire, az akkori blogpost is ilyen hosszú lesz majd. Várlak benneteket 10 év múlva újabb nagy összegzésre az akkori 30. évforduló alkalmából!

Újabb játékkal lettem gazdagabb, méghozzá ismét a 2006-os év emlékére. Bár régóta megvan a Wii Play, tekintve, hogy régóta annyira olcsó, hogy nem tétel a megvásárlása. Sőt, újabb kiadású dobozával is sikerült megvenni, de most sikerült végre eredeti dobozában, extra Wiimote-tal megvenni, ahogy 2006. december 8-án megjelent.

Annyira nem kerestem komolyan, de mindig is ott volt a fejemben, hogy van egy ilyen kiadás, és igazából örülnék, ha meglenne ez is. Hát, mikor legyen meg, ha nem a Wii megjelenésének 20. évfordulójának küszöbén? EBayen vettem, egy Gebrauchtwieneu nevű osztrák eladótól. Teljesen hiánytalan, maximálisan elégedett vagyok az eladóval. Az amúgy megvan, hogy a nevében megtalálható az osztrák főváros, "Wien" neve?

A játék maga €19 volt, a szállítási költség nyomta fel nagyon az árat. Egy kicsit szívtam a fogam a €20-s ártól, de úgy voltam vele, hogy ebben az állapotban megér €39-et a gyűjteményembe. Amúgy a játék Obersutzban van, az eladó által küldött számla szerint Erdpressben. Meg is néztem, nincs is annyira messze a magyar határtól (bár a szlovák határhoz közelebb van). Meg is fordult a fejemben, hogy ha az osztrák határnál laknék: Mosonmagyaróvár, Sopron, Hegyeshalom, akkor talán még biciklivel is elmennék a játékért. De ahogy megnéztem a Google térképen, kb. 100 kilométerre van Mosonmagyaróvártól, tehát 6-7 óra lenne biciklivel. Na annyit még Hollandiában sem bicikliztem...

A dobozt kibontva, mindent megtaláltam benne. A Wiimote látható, benne van a játék, és aminek még szintén örültem, az a régi csuklópánt, amit már szintén nehéz megtalálni. Így lesz a Wiimote igazán autentikusan 2006-os. Kifejezetten a régi, Motion Plus nélküli Wiimote-ot kerestem, ugyanis Wiihez négy Motion Plus nélküli Wiimote-ot szeretnék, két fehéret és két feketét. A két fehér ezennel megvan, már csak a két fekete hiányzik.

Tulajdonképpen a Wii Play is az a játék, amit megjelenésekor is láttam, és éreztem, hogy különleges lesz. Bejött az egyedi hangulata, csak megerősítette azt, hogy a Wii nemcsak az egyedisége miatt lesz emlékezetes konzol, hanem a játékok ötletes kivitelezése okán is. Ez persze, nagyon megosztotta annak idején a játékosokat, mi is emlékezhetünk, hogy mennyien nem értették és átkozták a Wii sikerét. Akkoriban nem sokat tudtam arról, hogyan lett összerakva a Wii, egyszerűen csak éreztem benne azt az egyediséget, ami ugyan nem tényleg nem hasonlítható a Mario, Zelda, stb. játékokhoz, de úgy ad új értelmet a Nintendo életérzésnek, hogy ott szunnyad benne az a lélek, ami miatt annyira szeretjük a Nintendót. Én a Wii után csak még büszkébb voltam arra, hogy Nintendós vagyok, hiszen ez az új életérzés újfajta identitást adott a Nintendo rajongásnak, amit a Wii csak megerősített.

Talán kivehető a képből, hogy maga a Wii Play játék újabb kiadás, tehát ez egyfajta egyveleg. De ez egy cseppet sem zavart, mert a lényeg rendben van. Hiszen a játékból megvan az első kiadás, íme itt is van. Ezzel lett teljes a Wii Play játék nálam... Közel 20 évvel a megjelenése után. A Wiimote is szerencsére rendben csatlakozott a Wiihez, így most már két Wiimote-tal lehet játszani Wii-n. Maximálisan elégedett vagyok ezzel a vásárlással.

A régi és az új doboz egymás mellett. Igazából jól is jött a "vérfrissítés", hiszen az újabb kiadás borítója már igencsak megfakult. Most két példány van a Wii Playből, gondolkodok azon, hogy eladjam az új dobozzal a német borítós játékot, aztán a befolyt pénzből bővítem tovább a Wii gyűjteményemet. A két fekete Wiimote mellett egy fehér Nunchuk, két fekete Nunchuk, két fekete Classic Controller hiányzik, plusz egy fehér és két fekete Motion Plus kiegészítő. És akkor teljes lesz a Wii.

A legújabb játék, amit beszereztem, a Pokémon Mystery Dungeon: Blue Rescue Team.

Annak ellenére, hogy csak rövid ideig tartott a nagy Pokémon rajongásom, fontosnak tartottam beszerezni. Főleg a hozzá fűződő emlékek miatt. Nem játszottam vele megjelenéskor, arról van szó, hogy 2006-ban, amikor elkezdtem Budapestre járni, az első utam rendszeresen a Keleti Pályaudvarnál lévő Arzenál Üzletházban lévő Game Parkba vezetett. És élénken emlékszem arra, hogy ezt a játékot szinte mindig láttam a Nintendo DS játékok között, az eladó mögött. És minthogy ez volt az a játék, amit annak idején sokszor láttam, ezért erősen kötődnek hozzá azok az érzések, emlékek, amiket akkor éltem meg. Amikor annyira beleszerettem Budapestbe, hogy nem is volt kérdés, hogy oda képzeltem el a jövőmet, és annak a reménye fűződik hozzá, hogy ott végre kiteljesedhettek abban, ami vagyok. Ezt az érzést erősen visszahozza ez a játék a borítójával, ezért is akartam annyira megvenni. És mikor máskor, ha nem most, a 20 éves emlék örömére?

A játékot kipróbáltam, volt lehetőségem elmerülni benne. Az eleje, a bemutató feladat nagyon adja magát, hangulatosan vezet be a játék lényegébe, a játékmenete. Utána viszont nem is feltétlen a repetitív játékmenet érződik, hanem sokkal inkább az, hogy nincs jól kitalálva a rendszer. Azért szeretek felfedezni egy terepet, körbejárni, hátha találok valamit. Aztán van az a küldetés, amikor Diglettet kell megmenteni egy 9 emeletből álló hegy tetejéről, de ha bejárom a terepet, akkor többször előfordult, hogy a karakterem elájul az éhségtől. Egyszer pont a 7. emeleten, amikor pont almát találtam, és az segített volna. Tehát, jelen tudásom szerint ez csak úgy küszöbölhetem ki, ha felhagyok a terep felfedezésével, és a mentőakcióra összpontosítok, és arra, teli hassal fejezzem be azt. Tehát a játékot inkább a hozzá kötődő érzések szépítik meg, semmint a minősége.

Érdekes módon jutottam hozzá. Vinteden vettem meg, de valamilyen furcsa okból kifolyólag amerikai tokban volt a játék. Mivel az vékonyabb, ezért tartottam attól, hogy a hajlás látszani fog a vastagabb európai tokon. Sajnos látszik, de annyira nem vészes. És amibe bekerült, az szintén a Vinteden vásárolt játék német borítója. Az eladó csak a tokot és a leírást adta, tehát tudtam, hogy mit veszek. És mivel akkor már megtaláltam az angol változatot, ezért úgy voltam vele, hogy akkor a kettőt egyesítem. Tehát a borító és a leírás két nyelven van meg, angolul és németül. Őrzöm mind a kettőt, hiszen miért is ne.

Az emlékeket illetően sok minden változott 20 év alatt, a göröngyös utat járt be az is, hogy merre kívántam épp lakni, de Budapest valahol mindig különleges helyként marad meg a szívemben. És most is szívesen laknék ott.

Bizony múlik az idő. Egészen pontosan ma 20 éve voltam úgy először Budapesten, hogy onnantól rendszeresen kezdtem el járni, és laktam is ott egy párszor albérletbe. Ennek örömére ma felutaztam Budapestre, és megkerestem azokat a helyeket, ahol annak idején jártam. Hogy a megemlékezés autentikusabb legyen, a hajnali vonattal mentem Pestre. Mert az ma is jár még. 2006-ban Békéscsabáról indult 5:25-kor, most Lőkösházáról, és 5:30-kor indul Békéscsabáról a fővárosba.

Így nézett ki 20 éve Békéscsaba vasútállomás. Most pedig így néz ki.

Átesett egy teljes felújításon, mindezt úgy, hogy maga az állomás megőrizte a műemlék jellegét. Amennyire én tudom, Békéscsaba vasútállomást tartják az egyik legszebbnek az országban, az épület műemlék jelentőségű, ezt igyekeztek a felújítás során megőrizni.

És mivel Budapesten az Örs Vezér Terén voltam, ezért az Árkádot fényképeztem le annak idején.

A bevásárlóközpont ma így néz ki.

Vannak új logók, modernizáltak, de a legnagyobb felújítás a pláza kibővítése volt, egyébként annak idején is menőül nézett ki, meg ma is.

A bejáratról is készült egy fotópáros.

Ahogy így gyorsan végigfutom, a logón kívül nincs érdemleges változás.

Illetve, ami még nekem nagyon fontos, az az 576 KByte Shop volt. Mivel az nem volt nem volt Békéscsabán (ekkoriban), nekem kuriózumszámba ment. Benézni egy 576 Shopba, akár vásárolni is.

Arra emlékeztem, hogy az alagsorban volt, csak arra nem, hogy annyira közel a bejárathoz, hogy a Libri mellett. Tudomásom szerint az alagsori Libri ugyanott áll most is.

Nekem ez nagyon fontos nap volt, mert gyerekkoromban nagyon ritkán jutottam ki Budapestre, és azon néhány alkalommal is világossá vált számomra, hogy nemcsak terjedelemben sokkal nagyobb, mint Békéscsaba, hanem sokkal színesebb, szabadabb város, ami nagyon vonzott már annak idején is, így minden budapesti különleges élmény volt számomra. Hasonlóképp az első olyan alkalom, amikortól rendszeresen kezdtem el járni a fővárosba. Aznap Krisi barátommal beszéltünk meg egy találkozót, ekkor találkoztunk személyesen először. És erről írtam is - az akkori sajátságos stílusomban - annak idején.  Azért kezdtem el aztán járni rendszeresen Budapestre, mert ekkor alakult ki az a Nintendós közösség (lásd még: BigN), így gyakoriak lettek a személyes találkozók. Sok minden történt azóta, a tagokkal is, sok mindent megéltünk együtt, és mindent egybevetve azt gondolom, hogy ez egy jó közösség volt. Minden felmerült problémával együtt is jó érzéssel gondolok mindenkire abból a csapatból.

Azért is lett fontos számomra ez a nap, mert csak ma gondoltam bele, ahogy sétáltam egy külvárosi részen, hogy annak idején azt gondoltam, hogy egész Budapest (a legkülvárosibb részt is beleszámítva) borzasztóan zajos, de a lakosok annyira megszokták már, hogy állandó zajban alszanak. Ehhez képest egy olyan csendes és nyugodt környéken jártam annak idején, hogy teljesen megihletett. Csiripeltek a madarak, autók, emberek alig jártak, és ez annyira megtetszett, hogy innentől lett az az álmom, hogy Budapesten éljek. Mert amúgy ez vagyok én. Azt szeretem, ha a közvetlen környezetem csendes és nyugodt, amilyen én is vagyok, de ha arról van szó, könnyen ki tudjak jutni a belvárosba. Nagyon szeretem azt a sokszínűséget, ami Budapestet jellemzi. Szeretem, hogy az emberek sokkal szabadabban lehetnek olyanok, amilyennek lenni akarnak. Ezt most is így gondolom.

Ez az álom az idők során változó intenzitással, de ma is megvan. Illetve volt időszak, amikor meg is valósítottam, hiszen sokat laktam albérletben Budapesten, és ezt nagyon szerettem. Ebben komolyabb szünet akkor volt, amikor minden szerelmem a hollandoké és Hollandiáé volt, és akkor ott akartam élni. Végül eljutottam oda is, és ott is nagyon szerettem lenni. De most, hogy sokkal jobb a helyzet Magyarországon, és a céljaim is ide kötnek, ezért visszatértem ide. Továbbra is nagyon szeretem Budapestet. És ott lakni még úgy is jó volt, hogy egyébként én is láttam veszélyes embereket, helyzeteket. De azt tapasztalom, hogy ha vigyáz magára az ember, tudja, hogy kell viselkedni, akkor semmi baja nem lehet. Én egyszer sem kerültem bajba. Sőt, lehet, hogy furcsán hangzik, de én, aki voltam Hollandiában, azt mondom, hogy Amszterdam számomra sokkal kellemetlenebb, ijesztőbb volt, mint a magyar főváros. Ott aztán tényleg mindenféle ember van, és borzasztóan zsúfolt, szűkös volt. Ott sokkal inkább éreztem, hogy egyedül vagyok a sok ember között, mint Budapesten. Fővárosunkat elviszi a sajátságos, kellemes hangulata, ami a belvárost is megszépíti.

Persze siránkozhatnék, hogy eltelt 20 év, és hogy repül az idő, de igyekszem ezt kezelni magamban, és nem foglalkozni vele. Felemésztene, hiszen 20 év rengeteg idő, és akkor nem tudnék arra koncentrálni, hogy a hibáimat javítva ismét tartósan visszatérjek oda. Mert ma már sokkal tisztábban látom, hogy miben hibáztam, és miért feneklett meg a budapesti életem. Történt, ami történt, most azért dolgozok egy ideje keményen, hogy ezt a hibát ne kövessem el ismét. Szeretnék visszatérni Budapestre, és akkor úgy alakítani a dolgaimat, hogy végleg ott maradhassak.

Múlt héten úgy gondoltam, hogy itt az ideje pótolni a régóta zsanérján eltört Nintendo DS-emet.

Bizony, nem néz ki jól, de annyira nem foglalkoztam vele, hiszen annyi más konzolom van, amin játszhatok DS játékokkal: Nintendo DS Lite, Nintendo DSi, New Nintendo 3DS. Ezt a dobozában tartottam, ott pihent.

De úgy éreztem, hogy most ért meg az idő a váltásra. Egyrészt a Kincsvadászok műsornak köszönhetően is átértékelődött szemléletem a gyűjteményemről, másrészt, meg hogy annyit járunk kiállítani, egyre több helyre hívnak minket, talán meg tudjuk oldani, hogy kézikonzolokkal is lehessen játszani. Oda is jól fog jönni, hiszen ma már sokkal inkább hat érdekességként a klasszikus Nintendo DS, hogy egy dupla kijelzős Game & Watch szerint tervezték meg.

Egyébként 2006-ban volt karácsonyi ajándék ez a Nintendo DS, még a blogpost is megvan róla. Ez volt az első kép, amit blogba feltöltöttem. Aztán leesett, és így megjárta. Visszakerestem, hogy mikor történt a baleset, mert annak idején írtam a Game Parknak az esetleges javítás lehetőségéről, és totál meglepett, hogy 2014 novemberi volt az E-mail. Tehát idén lesz 12 éve, hogy a klasszikus Nintendo DS-em törött zsanérral él, nem hittem volna, hogy ennyire régen történt már a baleset. Ahogy olvastam az E-mailt, azért nem javíttattam meg, mert a Game Park nem tudta garantálni a gyári házcserét. És hogy a DS-em (meg egyáltalán Nintendo konzolom) ne legyen gyári, azt nem fogadom el...

És 12 évig kellett várni, mire egy új Nintendo DS tiszteletét tette nálam. Az volt a szerencsém, hogy mivel a doboz és a papírok megvannak, ezért elég volt csak magát a konzolt cserélni. A Vinteden találtam egy cserepéldányt. Ugyanúgy ezüst színű, úgyhogy bevállaltam. És ami meglepett, hogy nagyon gyorsan megérkezett! Múlt vasárnap rendeltem meg, és pénteken érkezett meg. Ez azért számít kisebb csodának, mert a konzol Görögországból származik, és úgy hírlik, hogy onnan három hét, mire megérkezik a csomag. Ehhez képest egy hét sem kellett, hogy megérkezzen.

Már csak azért is megérte, mert rég láttam Nintendo DS-t bekapcsolva. Szépséges, csak sajnos ez sem tökéletes, két hibája is van.

1. A felső kijelzőn van néhány pixelhiba.
2. A Stylus nem gyári.

Az első problémát talán könnyen tudjuk javítani, mert ha a törött DS kijelzője jó, akkor azt lehet cserélni. Ráadásul a cseregép is megvan. Egyedül annyi, hogy próbáltam tölteni és bekapcsolni, és a ugyan töltést veszi, de nem kapcsol be. Így nem tudtam megnézni, hogy a kijelző rendben van-e. A pixelhibás kijelzőt megreklamáltam, kaptam részleges visszatérítést.

A második probléma már nagyobb, mert a saját gyári Stylusom elveszett, és ahogy szétnéztem, gyári Nintendo DS Stylust külön nem árulnak. Első körben csak eBayen néztem szét, de nézek még más helyen is, mert emlékszem, hogy lehetett külön gyári Nintendo DS Stylust kapni. Hátha találok valahol. Ha minden kötél szakad, akkor azt csinálom, hogy beszerzek egy olyan Nintendo DS-t, ahol meg vagyok győződve, hogy a Stylusa gyári, és majd eladom a nem gyárival.

Az nem zavar, hogy a töltő, amit kaptam a konzolhoz, szintén nem gyári, mert a gyári töltő is megvan. A töltőkre is nagyon vigyázok, a Game Boy Advance SP és a Nintendo DS töltő bemenete ugyanaz, és mind a két gyári töltő megvan. Tehát ennyire számít nekem, hogy eredeti legyen minden kiegészítő, ennyire vigyázok rájuk.

Ha gond nélkül meglesz a kijelzőcsere és lesz végre gyári Nintendo DS Stylus, akkor lesz majd 100%-os állapotú a Nintendo DS-em. Aztán lehet, hogy majd bűvészkedek valamit eladással is, így annyira drága nem lesz végül a pótlás. Ez a konzol is, visszatérítéssel mondhatjuk, hogy egy sérült konzol áráért vettem, amivel van még munka. És ezt a munkát és időt örömmel elvállalom.

Lám, hiába vagyok 7 éve Haikyuu!! rajongó, még mindig lehet nekem újat mutatni. Úgy gondoltam, hogy bővítem a Haikyuu!! CD-gyűjteményemet, ezért szétnéztem a Buyee-n, hogy mennyiért találok kislemezeket, jobb esetben csomagban. Erre olyan kiadvány jött velem szembe, amivel soha nem találkoztam még.

Eddig abban a hitben éltem a NICO Touches the Walls: Mashi Mashi kislemez az egyedüli olyan Haikyuu!! kislemez, aminek nincs anime edition kiadása. Erre meglátom ezt. Nem kicsit lepett meg. Eleinte a kedvencek közé tettem, de úgy voltam vele, hogy ha 7 év után most találkozok vele először, talán újabb 7 év kell, mire még egy példányt találok belőle. És mivel a ¥810 vállalható ár volt érte, ezért úgy döntöttem, hogy terven felül megveszem.

Mondjuk úgy, hogy az én szemszögemből egy ritkasággal lettem gazdagabb. Mert amúgy nem terveztem ezt a kiadást megvenni, de ha már így alakult, akkor legyen.

De akkor ez is megvan. A Haikyuu!! külső papír pedig igencsak megnöveli számomra a kiadvány eszmei értékét.

Mert amúgy még 2019-ben megvettem a CDJapantől a CD+DVD kiadást, mert biztos voltam abban, hogy nincs ebből anime kiadás. De most úgy alakult, hogy megvan mind a kettő.

És amúgy azért nem bántam, hogy nincs ebből animés kiadás, mert a CD+DVD-hez is járt obi, méghozzá Haikyuu!!-s matricával.

Így hirtelen nem ugrik be, hogy lenne más CD, amiből meglenne mindegyik kiadás. Azért annyira elvetemült rajongó nem vagyok. Ha egy CD-ből kiadás van, akkor mindig kiválasztom azt, amelyik a jobban érdekel, és azt veszem meg. De ebből megvan mind a kettő, de nem bánom, mert a DVD-n is nagyon jó tartalom van.

Mindenesetre a két lemez is ugyanúgy néz ki.

És így anime kiadású Haikyuu!! CD-ből 8 van.

És ha jól osztok-szorzok, akkor a fele meg is van, mert összesen 15 Haikyuu!! kislemez van. Mindenképp belehúzok.

Nagyon hosszú, hét éves munkám érik be hamarosan, amikor megjelenik az első könyvem. Sok munkám volt vele, de nagyon szerettem vele dolgozni, ezért nem is éltem meg igazán tehernek, hogy ilyen sokáig készült.

Még a pontos dátum is megvan: 2018. október 17-én 1 óra 37 perckor fejeztem be az első fejezetet. De hát ez akkor olyan volt, amilyen. Aki nem tanult kreatív írást, nem írt korábban komolyabb történetet, nem jelentkezett soha novellaíró pályázatra, az jellemzően egyedül tanulja meg a szakma minden csínját-bínját. Annyi történt, hogy 2018. szeptember 19-én, amikor elkezdtem nézni a Haikyuu!!-t, és teljesen a hatása alá kerültem, csak azt éreztem, hogy valamit írni akarok. A Haikyuu!!-iránti imádatomat akartam magamból alkotás formájában kiadni. Szeretem kifejezni magam írásban (nem véletlen írok 2006 óta blogot), de komolyan soha nem gondolkodtam azon, hogy esetleg történetet is írhatnék. De akkor annyira rabul ejtett az az anime, hogy egyszerűen alkotásra késztetett.

Az alapkoncepció már az elejétől megvolt a fejemben. Azt tudtam, hogy a '90-es éveket akarok megjeleníteni, és hogy ennek fényében 26 kötetesre terveztem az első kötetet (hiszen a '90-es években az animék jellemzően 26 részesek voltak), tudtam, hogy Japánban fog játszódni, és egy hikikomori srác lesz a főszereplő. Nem ismerek olyan konkrét esetet, amikor egy hikikomori úgy döntött, hogy új életet kezd, de ha öntudatlanul is, de úgy döntöttem, hogy ennek az általános tézisnek állítom fel az ellentézisét. És aztán elkezdtem írni. Ami csak jött, úgy írtam ki magamból. Az első változatot... nevezzük jóindulattal egy igen részletes vázlatnak. Hiszen ahhoz képest elég hamar, 2019. június 20-án 8 óra 40-kor fejeztem be a 26. fejezetet. Ezt még olyan sok embernek nem mutattam meg. Nem is gondoltam volna, hogy ebből bármikor lehet bármi komoly. Gyakori, hogy álmodozok valamiről, amiről igazából tudtam, hogy nem fog megvalósulni, magamat sem vettem komolyan, de annyira jó volt benne lenni abban az álomvilágban, hogy hagytam, hadd vigyen a képzeletem, és az érzelmeim. Ezen álomképek közé tettem gondolatban ezt a könyvet is.

Persze, elképzeltem, hogy de jó lenne a kezembe venni a kész könyvet, és talán ezért is kezdtem meg mutogatni embereknek (privát blogba tettem ki, pár olvasónak hozzáféréssel, amit egy idő után töröltem). Kaptam hozzájuk észrevételeket, voltak közöttük kifejezetten kedvesek, megmosolyogtatók, meg egy-két fordulatot nem értettek, de az, hogy az észrevételek nem voltak úgymond "szakmaiak", innen tudtam, hogy ez vagy így marad, és senki nem fogja látni, vagy ha mégis, akkor még rengeteget kell dolgozzak rajta. Szerettem igazából, egyébként is jó korszaka volt az életemnek.

Az első nagyobb törés 2019 végén jött, amikor egy akkori ismerősöm bevett egy csoportba, ahol szintén megmutathattam a kéziratomat. Ez volt az első teljesen idegen közösségem. És hát, mit is mondhatnék? Olyan kritikákat kaptam, amik nem is csak hogy rosszul estek, de nem tudtam velük mit kezdeni. Egy ideig maradtam ott, de amikor beláttam, hogy inkább károm keletkezik abból, ha tovább maradok ott, leléptem onnan. Félre is tettem egy néhány hónapra a történetet, mert ekkora annyira lehetetlen gondolatnak tartottam, hogy valaha is nyilvánosság elé kerüljön ez a történet, hogy úgy voltam vele, hogy soha nem fogom folytatni. Egyébként is, amilyen jól indult a 2019-es évem, annyira tragikusan zárult, ez csak rátett még egy lapáttal az önbecsülésemre.

De az, hogy letöröljem a gépemről, az soha nem fordult meg a fejemben. Valami legbelül hajtott, és egy idő után mégis folytattam. Csak ekkor nem a történetet folytattam, hanem a karaktereket kezdtem el kidolgozni. 2020-ra jött az, hogy részletes leírást írtam a karaktereimről. Általános infók, külső megjelenés, személyiség, múltjuk, kapcsolat egymással. Csak ekkorra alakult ki a valódi kapcsolat a karakterek között. Néhány karakternek, ahogy formálódott a személyes múltja, akkor határoztam el, hogy novella formájában kiírom azokat a történeteket, amikről azt gondolom, hogy meghatározó volt a főtörténet szempontjából, ami a leginkább formálta a személyiségüket.

Ezeket nagyon szerettem írni, új lendületet adott az írásra. És talán ezek voltak az első komolyabban vehető írásaim. Megmutattam néhány barátomnak, és ezekre már olyan dicséretet, itt-ott kritikát kaptam, amiből levettem, hogy komolyan kapcsolódtak a történethez. A legerősebbnek a vietnami srác történetét találták, aminek érdekessége, hogy azt egy holland ismerősöm személyes története inspirálta. Annyira megérintett, ami vele történt, hogy úgy döntöttem, hogy némileg átalakítva megkapja az egyik karakterem a történetét.

A novellákat jellemzően 2021-ben írtam, eközben folyamatosan toldoztam-foltoztam a főtörténetet is. Végül néhány hónapos munka után, 2022-ben jutottam el oda, hogy ez talán már vállalható. Ez mehet nagyobb közönség elé. Valószínűleg furcsán fog hangzani, de az első komolyabb segítség Nepálból érkezett. My Anime List-en barátkoztam össze egy sráccal, aki a fentebb említett ázsiai országból származik, és megmutattam neki a történetet. Angolra lefordította magának, és ő adott olyan részletes visszajelzést, kritikát, amiből világosan lejött, hogy komolyan kapcsolódott a történetemhez. Ő nagyon sokat segített, és ami még ennél is fontosabb, hogy a kritikái ténylegesen építő jellegűek voltak. Sok hibára, logikátlanságra felhívta a figyelmet, aminek köszönhetően sokat tudtam alakítani a történetemen.

Az, hogy ő volt az első, nem feltétlen minősíti negatívan azokat, akik korábban olvasták (az első időszakra gondolok), egyszerűen 2022-re jutott el a történet abba a stádiumba, hogy komolyan vehető visszajelzéseket kapjak róla. De hogy milyen hosszú vezetett a "vállalható" állapotból a "végleges" állapotba, azt nem gondoltam volna. Mondjuk, sejthettem volna, mert a végleges cím csak 2023-ra lett meg. Addig "Sora wo Miagete" munkacímen írtam a történetet. Csak el akartam valahogy nevezni, és eszembe jutott az a kifejezés, amit oly sokat hallok japán dalokban. Aki egy kicsit is tud japánul, sejtheti, hogy milyen dalokat hallgatok jellemzően. Amúgy a 17. fejezet címe őrzi a munkacímet.

Ez volt az az időszak, amikor oly módon is alakítottam a történetet, hogy kevésbé legyen szélsőséges. Egyáltalán a kezdetek nagyon nehezen lettek meg. Azt többen is kritizálták, hogy túlzásosan erős érzelmileg az 1. fejezet. Ezen is alakítanom kellett, többek között azzal, hogy a főszereplőm múltját átírtam, hogy ne legyen annyira tragikus. Ez nemcsak azért volt fontos lépés, hogy ne legyen érzelmileg túl erős a történet, hanem hogy reálisabb, hihetőbb legyen az a fejlődés, amin keresztül megy. Azon is ekkor módosítottam, hogy ne kövér legyen, hanem vékony. Mert az eredeti ötlet egy kövér japán fiú volt, aki teljesen elhanyagolta magát. Azért döntöttem úgy, hogy vékony legyen (50 kg. alatti), mert úgy gondolom, hogy abból hihetőbb, hogy pár hónap alatt látványos változást ér el. Az, hogy ne éljen teljesen bezárt életet a hikikomori évei alatt, abban a Mr. Mallow Blue manga volt nagy segítségemre. Az egy olyan hikikomori srácról szól, aki eljár ugyan helyekre, de érdemben nem tart kapcsolatot senkivel. Nagyon komoly pszichológiai történet, mellbe vágott.

2024-ben kezdtem el komolyabban elküldeni béta-olvasásra. Az ekkor kapott visszajelzések is sokat segítettek abban, hogy a történet alakuljon, formálódjon. Több logikátlanságra hívták fel a figyelmemet, ahogy az is javaslat volt, hogy a csapat ne 12 fős legyen, hanem csak 8, és azok karakterét, a köztük lévő kapcsolatot dolgozzam ki jobban. Igaza volt, mert így eléggé Haikyuu!!-feeling volt, nemcsak a 12 tagú csapat miatt, hanem mert ott is voltak páran, akik háttérben maradtak. Ez nálam is így lett volna. Írásban is nagyon nehéz egy csapatot egyben tartani, nemhogy a való életben...

És lényegében innen, ha nem is feltétlen egyenes út vezetett, de már közel voltam a végstádium felé (mármint a könyv elkészültének végstádiuma felé), amikortól már lehetett komolyan számolni a megjelenéssel. Eredetileg 2025-re akartam megjelentetni a könyvet, mert a történeten 1995-ben játszódik, és szép lenne annak 30. évfordulójára kiadni, de ez végül elmaradt. Mert kaptam ekkor is egy komolyabb negatív kritikát, ami szintén megérintett, ugyanakkor tudtam, hogy jogos. Néhány megszívlelendő tanács szintén segített formálni a történetet. Mindent egybevetve végül 2026. június 10. lett a végső megjelenési dátum. Magának a dátumnak nincs különösebb jelentőssége. Inkább annak, hogy szerdán jelenik meg. Hiszen Japánban is jellemzően szerdán jelennek meg az új zenei kiadványok, az Oricon is ekkorra teszi közzé a múlt heti eladási adatokat. De ezen felül is sok elrejtett utalás van animékből, játékokból, zenékből is. És nem feltétlen csak a '90-es évekből. De arra természetesen ügyeltem, hogy az említett dalok, animék, játékok kifejezetten a '90-es évekből származzanak.

Szóval ilyen hosszú út vezetett a megjelenésig. Nemcsak a kreatív írás alapjait tanultam meg Egri Lajos könyveiből, hanem mentálisan is értem közben, ahogy velem együtt a könyv is érett folyamatosan. És eljött ez a nap is. Mindennel együtt nagyon szerettem dolgozni rajta, még a nehéz időszakokban is. Főleg akkor, amikor valami komolyan foglalkoztatott, és nem tudtam aludni éjjel. Akkor bekapcsoltam a gépet, nekiültem egy-egy fejezetnek, és ahogy foglalkoztam vele, már tudtam aludni utána. Egyrészt azért, mert úgy éreztem, hogy tettem magamért, másrészt meg annyira megszerettem ezt a kis világot, meg a karaktereimet, amit, akiket megalkottam, hogy nagyon jó volt köztük lenni, kicsit alakítani a sorsukat. És őszintén remélem, hogy az olvasóknak is annyira fog tetszeni, mint amennyire én szerettem dolgozni rajta.

• Moly.hu profil
• Weboldal

Váratlan meglepetésre tegnap sikerült venni egy Nintendo Switch 2 konzolt!

Méghozzá a digitális Mario Kart World kiadást, amit kerestem. A Super Mario All-Stars kiadású Super Nintendo óta a pakkos konzol kiadások előnyt élveznek nálam a doboz dizájnja miatt miatt. Az más kérdés, hogy Nintendo Switch 2-re igencsak leadtak a doboz dizájnjának ötletes mivoltából, de amíg van ilyen, addig ilyet veszek.

És ezt kinyitni... Egyszerűen fantasztikus érzés volt!

És ez itt mind egy helyen.

Istenemre nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok neki örülni. Arról van szó ugyanis, hogy nemhogy hidegen hagyott a Nintendo Switch 2, de kifejezetten idegesített, hogy láthatóan alig van fejlődés (minden szempontól), hogy konkrétan előbb akartam egy PlayStation 5-öt venni, mint Nintendo Switch 2-t. És ha egy tősgyökeres Nintendós ilyet mond, az azért árulkodó. Mert a Wii U és hasonlít külsőre a Wiire, de megvolt az a technikai fejlődés, aminek köszönhetően irigykedve néztem a Wii U tulajokra, és nagyon örültem az új konzolnak.

A Nintendo Switch 2-nél még a nagy technikai fejlődés sincs meg. Persze, tudom, hogy több szempontból is más világot élünk, A Sony sem annyira bevállalós a PlayStation fejlesztését illetően, mai napig nincs érdemi infó a PlayStation 6-ról, és ez némileg megmagyarázza, hogy miért nincs akkora technikai fejlődés Nintendo Switch és Nintendo Switch 2 között.

Miután átvittem az adataimat Nintendo Switchről, beüzemeltem az új konzolt. Aminek nagyon örültem, hogy nem átvitte az adatokat, hanem átmásolta. Tehát megmaradtak az adatok az első Switchben is. Ami azért nagyon jó, mert azt a konzolt elsősorban kézikonzolként fogom használni utazáshoz. És mivel egy profil több konzolhoz is köthető, ezért folytathatom a játékot a régi konzolon is, hiszen a mentés a felhőben történik.

Ahogy próbálom a konzolt, jövök arra rá, hogy azért nem elhanyagolható a technikai fejlődés a Nintendo Switch 2-t illetően. Eleve sokkal gyorsabban töltődnek be az adatok. Arról nem is beszélve, hogy a játékok is nagyobbak. Ha csak a nyílt világú Mario Kart Worldre gondolok. Az az igazság, hogy bár olvastam, hogy milyen meglepetéseket tartogattak a fejlesztők, de nem számítottam arra, hogy ennyire ötletesen használják ki a nyílt világ adta lehetőségeket. Például egymás mellé tették a Super Mario Kart Mario Circuit pályáit, a zenéket is jól áthangszerelték. Később részletesen is írom majd róla a Gaming Haven blogban. Szóval az első benyomások jobbak, mint vártam.

A doboznak is meglett a helye. Tehát nagy öröm van. Leginkább azért lett véve, mert a jövőben várhatóan japán témájú rendezvényeken is kint leszünk, és oda jól fog jönni. A Mario Kart Worldben meg zseni leszek.

Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy ismét lehet Budapesten JLPT nyelvvizsgát tenni. Ezért úgy döntöttem, hogy decemberben harmadjára is megpróbálom az N5-ös szintű nyelvvizsgát. Ha sikeres lesz, úgy megyek egyre feljebb.

Sajnos évekig nem lehetett nyelvvizsgázni Magyarországon japán nyelvből, mert a Károli Gáspár Református Egyetemnél súlyos adatszivárgás történt. Részleteket ezek után természetesen nem tudni, de ma már tudható, hogy szerződésbontás történt, és új helyet kerestek Budapesten belül. Ez idén év elején lett meg, méghozzá a Xántus János Két Tanítási Nyelvű Gimnáziumban lesznek ezentúl megtartva a japán nyelvvizsgák. Ez nekem abból a szempontból érdekes, hogy amikor a BGE-re jártam egyetemre, akkor a Markó utcai épületbe jártam japán nyelvtanfolyamra. (A gimnázium szintén a Markó utcában van.)

A japán nyelvhez mindig is ambivalens volt a hozzáállásom. Volt időszak, amikor minden gondolatom a japán nyelv körül forgott, és megfogadtam, hogy anyanyelvi szinten fogok beszélgetni japánokkal, máskor meg teljesen hidegen hagyott a japán nyelvtanulás. Leginkább akkor, amikor a hollandra voltam nagyon rákattanva, mert akkor az volt a fixa-ideám, hogy Hollandiában fogok élni. Nemcsak azért akartam ott élni, mert európai országként lényegesen közelebb van Magyarországhoz, meg emberibb munkamorál van ott, hanem mert sokkal inkább jellemez engem az a szabadság, ami jellemző Hollandiára. És mivel Hollandia sokkal közelebb áll mentálisan az identitásomhoz, lényegében ezért jártam Néderlandisztika szakra a KRE-BTK-n, és ezért akartam Hollandiában élni. Na most elárulok egy titkot: Most, hogy megtörtént Magyarországon a csoda és a kormányváltás, azóta ezen vágyam legalább takaréklángon van, ha nem zártam el a gázt alatta. Mert úgy érzem, hogy Magyarországon is lehetek az, aki vagyok, és ez hatalmas ajándék és megkönnyebbülés.

De vissza a japán nyelvre. Szóval több tízezer japán dal után és célegyenesben az ezredik végignézett anime felé illendő lenne, ha dokumentuma is lenne ennek a húsz évnek. Mert hát igen, 2006 augusztusa óta, azaz idén 20 éve nézek animéket, vagyok benne a japán kultúrában. És hogy rendszerezett legyen a nyelvtudásom a Dekiru nyelvkönyv után, betankoltam PONS japán nyelvkönyvekből.

Gyakorlatilag megjelenése óta meg akarom venni ezeket a könyveket. A PONS nyelvkönyvek jók. 2020-ban úgy mentem a KRE-BTK Néderlandisztika szakára, hogy előtte végigvettem a Megszólalni 1 hónap alatt Holland könyvet. Az első félévben úgy vizsgáztam jelesre holland nyelvből, hogy minden tanulásom az volt, hogy a házi feladatokat megírtam.

Az pedig teljes mértékig indokolt, hogy több könyv legyen japánból, hiszen külön kell tanítani az írást, a nyelvtant, a beszédet és a mondatalkotást. Két könyv korábban megvolt már, ezt egészítettem ki, és lett teljes a japán nyelvkönyv-gyűjteményem. Már amennyiben nyelvkönyvet lehet gyűjteni... Szóval a lényeg, hogy külön-külön kell tanulni mindet. Ki is találtam, hogy a hét egy-egy napján mással fogok foglalkozni:

• Hétfő: Nyelvtan
• Kedd: Írás
• Szerda: Szavakból mondatok
• Csütörtök: Beszéd
• Péntek-vasárnap: Ismétlés

Ezzel kényelmes tempóban megleszek a decemberi nyelvvizsgáig. Bár az nem derül ki számomra, hogy a könyv amúgy meddig visz el nyelvtudás tekintetében, de az N5-ös nyelvvizsga szintjét csak lefedi teljes mértékig. Utána meglátjuk, mivel megyek tovább. Lehet, hogy előveszem megint a Dekiru-t, és azzal megyek majd el szépen sorban egészen az N3-as szintig, de nem sértődnék meg, ha elérném akár az N2-es szintet is.

Nagyon várom, hogy végre bátran meg merjek szólalni egy japán előtt. Mert amúgy az a tragédiám, hogy hiába tudok így is valamicskét japánul, nem merek megszólalni előttük. Egyszerűen azért, mert tisztába vagyok azzal, hogy a japán nyelv teljesen más elven épül fel. Japánul nem lehet csak úgy megtanulni: Ismerni kell a japán kultúrát, a japán észjárást, ismerni kell a szavak mögötti valódi jelentést. Tehát ez egy komplex tanulás lesz, ha ténylegesen használni is akarom a japán nyelvet. Mostanra érzem rá késznek magam.

Még egy korábbi posztban írtam, hogy ahhoz képest, amennyire szeretem a JAM Projectet, túl kevés CD-m van tőlük. Ezt most egy kicsit megtoltam. Ezzel együtt ki akartam próbálni, hogy csomagban árult CD-ket mennyire költséges rendelni. Szokás ugyanis olyat Japánban, hogy egy előadótól, vagy animéből több CD-t egy aukcióban adnak el, egy ilyenre vadásztam. És íme az eredmény. Négy darab CD.

És hogy minden költséget beleszámítva, megéri-e? Számoljunk utána:

• Négy CD ára együtt: 1000 jen
• Belföldi szállítási díj: 500 jen
• Kezelési költség: 500 jen
• Nemzetközi szállítási díj: 2349 jen

Tehát összesen 4349 jen volt, ami jelen árfolyamon 8480 forint (éljen az erős forint!). Tehát egy CD-re 2120 forint jön ki mindennel együtt. Tehát bőven megéri csomagban venni CD-ket. És hogy miért kell kezelési költséget, meg belföldi szállítási díjat fizetni? Mert az aukciós oldalak (Buyee, Suruga-ya, stb.) üzemeltetőinek van egy központi raktáruk, és először oda mennek a küldemények. A szállítást külföldre már a raktár végzi. És ebben a kezelési költségben benne van az is, hogy 30 napig tárolják a terméket, ha esetleg valami miatt nem tudnánk azonnal kifizetni a nemzetközi szállítási díjat, plusz terméknek megfelelően bánnak vele.

Tehát az árat, amit látunk, erősen hozzávetőlegesnek kell venni. De hát ilyen CD-kért isten bizony, megérte! Röviden bemutatnám.

• JAM FIRST PROCESS: Ez az első olyan JAM Project album, mely csak saját dalokat tartalmaz, tehát egyik sem anime betétdal. Egyben az egyetlen album, melyet nem a Lantis, hanem a Victor Entertainment adott ki. Jó eséllyel azért készült el ez az album, mert náluk jelent meg a SOULTAKER című kislemez, és leszerződtették a csapatot egy albumra is. Na most, ez azért is volt nagyon jó döntés, mert lehetőséget kaptak arra, hogy az animéken túl olyan dalokat énekeltek fel, amik teljesen a sajátok. Saját stílus, saját gondolatok, és hallatszik a különbség. Nem annyira könnyen fogyasztható album, inkább azoknak ajánlom, akik már jobban ismerik a JAM Project-et és szeretik is, amit csinálnak. Hogy mást ne mondjak, ezen az albumon hallható Mizuki Ichiro karrierjének legszomorúbb, legfájdalmasabb dala, a Mizu ni Utsuru Tsuki ~my heart, amit valahányszor meghallok, mindig összeszorul a szívem. Most sem volt másképp.
• FREEDOM: Ez az anime dalokat tartalmazó BEST COLLECTION sorozatuk második albuma. Nem mondanám kedvencemnek, mert nincs rajta kifejezetten olyan nagy hatású dal, amire azonnal felkapnám a fejem, de nagyon szeretem egybe meghallgatni az albumot, mert nagyon átjön belőlük az az életérzés és hangulat, ami miatt annyira szeretem az együttest. Tehát az összhatás az, ami nagyon jó, és ezért fogom hallgatni ezt a CD-t.
• THUMB RISE AGAIN: Ennek az albumnak a sajátosságát az adja, hogy néhány dalt nagyzenekarral vettek fel. Teljesen más ezeknek a daloknak a hangzása, tisztán hallatszik a különbség. De az az érdekes, hogy a szokásos néhány zenésszel felvett dalaik nagyon jól alkalmazkodnak a nagyzenekari dalokhoz, ettől lesz ez az album annyira különlegesen magas színvonalú. A cím érdekessége, hogy nemcsak angolul értelmes, hanem japánul is. A japán kiejtés ugyanis akár "Samurais again" is lehet. Ezért van a borító egy szamuráj sziluettje, aki feltartja a hüvelykujját. Zseniális.
• TOKYO DIVE: Rövid időn belül ez volt a második csak saját dalt tartalmazó album. Az előző, AREA Z album, a közepesnél erősebb, de annyira nem kiemelkedő. Ehhez képest a TOKYO DIVE sokkal fontosabb helyet foglal el a JAM Project diszkográfiában. Egységesebbek a dalok, sokkal hangsúlyosabbak, a zene és a dallamvilág is kiemeli a dalok fontosságát. Ezért is van az, hogy a Last.fm profilomban a JAM Project albumok között a TOKYO DIVE áll a 2. helyen. Nemcsak a borító futurisztikus, hanem a címadó dal is. Ha már borító: Azt külön vártam, hogy az Alexandria dalnál legyen kép Fukuyama Yoshikiról, ez bejött. Fantasztikus dal az tőle, talán az egyik legjobb az egész karrierjében.

Fogom vadászni a CD csomagokat, mert megéri többet egyben venni. És így jelentősen fog majd bővülni a Hayashibara Megumi, Yonekura Chihiro, JAM Project és ALI PROJECT CD-gyűjteményem. Csak majd az lesz a veszély, ha majd szépen gyűlik, és sok lesz, hogy akkor nehéz lesz olyan pakkot találni, amiben csak olyan CD lesz, amik nincsenek meg. Na majd meglátjuk a sorsukat. Ez a négy CD kiváló vásár volt.