Waka barátommal megejtettünk egy újabb közös rendelést Japánból, mely tegnap érkezett meg. Soron kívül el is mentem értünk.

A Haikyuu!! mangát hosszú idők után folytatom végre angolul! A Prospoero könyvektől nagyon olcsón lehet beszerezni, ez a példány konkrétan 3068 forint volt. Olcsóbb, mint egy magyar manga, meg sem állok a 45. kötetig!
A Battery meg Hayashi Kento első filmje, leginkább ezért érdekelt. Kétszer megnéztem az animét, és egyébként nagyon jó lenne, de olyannyira befejezetlen, hogy nemcsak hogy kiált a folytatásért, hanem rázza is a ketrecet. Mert elindul egy alaptörténet, és még csak elképzelésem sincs, hogy mi a cél, hogy akarja a mangaka kifuttatni a történetet. És mivel a manga sehol nem érhető el, ezért legfeljebb találgatni tudok.
A filmet megnézve kettős benyomásom volt. Egyrészt úgy éreztem, hogy film formájában jobban működik a dolog, ugyanis annyira valóságos a történet és a vezetése, hogy a film átélhetőbben adja át a történetet. Falusi közeghez mérten nagyon lassú a film. Animében jobban működnek a dinamikus sportmangák. Másrészt viszont annyira látszik, hogy a főszereplő, Harada Takumi labdadobását trükkökkel tették gyorssá, hogy ellensúlyozza a film valóságos mivoltát. A színészek nagyon jól játszották a szerepüket, jó film lett.
Érdemes volt megnézni, csak sajnos a kiadvány "rental", vagyis jó eséllyel könyvtári példány volt. Ennek megfelelően van ellátva matricákkal, amiket elég nehéz volt leszedni. Ráadásul a hátulján lévőt nagy matricát nem is lehet leszedni, hogy ne sérüljön a borító, úgyhogy az ott marad. És ha ez még nem lenne elég, a borítóra gyárilag írták rá, hogy kölcsönzői példány. Sajnos látszik a kiadványon, mennyire vették komolyan a filmet és a történetet (a legigénytelenebb japán kiadvány a gyűjteményemben), de legalább végre láthattam a filmet. Kerestem már többször is, sehol nem érhető el online.
És ezzel megvan mind a három sportfilm, aminek Hayashi Kento a főszereplője.

Abban is egyedi ez a három film, mindegyikből jóval később készült anime, mint ahogy a manga befejeződött. Összességében mind a három jó, de a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru emelkedik ki közülük nálam magasan.
A Muchuu sa, Kimi ni. meg 2025 egyik nagy felfedezése nálam a Hikaru ga Shinda Natsu mellett. Volt szerencsém az élőszereplős doramához is, de nem valami jó minőségben. De most itt a nagy lehetőség újra megnézni, immár kifogástalan minőségben.

22 órakor értem haza, de úgy voltam vele, hogy addig nem alszok el, amíg meg nem nézem. És így is lett. Most is nagyon jó volt újra megnézni. Két lemezen van rajta az 5 rész, plusz az extrák. Azokat majd később.
Érdekes egyébként, hogy a fotókönyvet a manga borítójával adták ki. De ami még ennél is jobban meglepett, hogy azt hittem, hogy a külön hozzáadott Blu-ray borítóképről azt hittem, hogy egy fénykép, de nem. Egy kis méretű mappa. Életemben nem láttam még ilyet. Kis jegyzetek tárolására alkalmas. Direkt olyan eladó példányt kerestünk wakával, amiben a benne van az is. Ez ugyanis így a teljes első kiadás a bónuszokkal. Nemcsak a mappa járt hozzá ajándékba, hanem a fotókönyv is, így aki hozzám hasonlóan az anime hatására szerette meg ezt a remekművet, az már csak a Blu-rayt veheti meg újonnan. Aukcióban is elég nehéz volt a bónuszokkal együtt megtalálni. Szerencsém volt ezzel, mert ez egyszer eltűnt az aukciós oldalról, majd visszakerült. Ez a legjobb állapotú kiadvány, mondhatjuk, hogy újonnan vettem meg. A japánok nagyon vigyáznak a gyűjteményükre.
Azért szerettem meg nagyon ezt a művet, mert a főszereplők úgy villogtatják meg az egyéniségüket, hogy közben a kapcsolódnak a világhoz. Én nagyon kevés jó példát látok erre. Hayashi Miyoshi naiv srác, aki első látásra ridegnek tűnik, de hamar kiderül, hogy neki is megvan az eszköze, hogy kifejezze a szeretetét mások felé. Aki akarja akár meg is címkézheti autistának, de hát soha nem volt ennyire menő autistának lenni. Mert az a lazaság, ahogy megéli az egyéniségét egyszerűen inspiráló. Tényleg azt lehet róla mondani, hogy egyáltalán nem számít neki, hogy mit gondolnak róla mások. Nikaido Akira meg felvett egy komor álarcot, hogy a traumája után távol tartsa magától az embereket. Na de nem úgy van az! Ha megjelenik egy jóbarát, aki meglátja benned az értékeidet, bizony mindent meg fog tenni azért, hogy kihozza belőled a legjobbat. Így Nikaido sem kerülheti el a sorsát. Bár szemmel láthatóan ezt ő sem bánja. Mondjuk Nikaido ijesztő személyisége nem jött át annyira a doramában, mert egy annyira jóképű színész alakítja őt, hogy akármennyire is akart, nem tudott ijesztő lenni.
Szóval a két főszereplővel nagyon jó példát mutat a mangaka, Wayama Yama a barátság szakralitására. Az igazi, tiszta, feltétel nélküli bizalmon alapuló barátságra. Ami igazán értékessé teszi az emberi kapcsolatot és a legnagyobb kincs az életben. Át is gondoltam, hogy kik azok a férfiak, akár a való életben, akár a kultúrában, akiktől inspirálódhatnék az önazonosságot illetően. Oda jutottam magamban, hogy nagyon-nagyon kevés igazi jó példa van előttem. Nőből több van. Ha maradunk Japánnál régóta szeretem, amit Hayashibara Megumi, Okui Masami vagy Suara csinál. Hasonlóképp az ALI PROJECT-et is művészetnek tartom. Magyarokat illetően a mai napig nagyon szeretem azt a szabadságot, amit a Pa-Dö-Dő közvetített felénk. Ők mind motiválnak, és kifejezik az egyéniségem egy részét, de végsősoron azért nem követendő példák számomra, mert nemcsak biológiailag vagyok férfi, hanem önazonos is vagyok a nememmel. Ezért keresek férfi példát számomra, ezért van az, hogy animében is olyanokat nézek döntő többségében, amelyben többségében srácok a szereplők. Animében is alig van lánykarakter, akire komolyabban felfigyelek.
A nyugati kulturális élettel nem feltétlen volt szerencsém, mert gyerekkoromban, a '90-es években terjedtek a nyálasabbnál nyálasabb fiúcsapatok (lásd még: Backstreet Boys, 'NSYNC, Magyarországon Kozsó kreálmányai), akik csak még inkább rombolták a már egyébként is megtépázott önbecsülésemet, hiszen azt láttam, hogy olyan fiúkat szeretnek a lányok, akiknek a közelébe nem értem. Ezen egyébként sokat segített amikor ráébredtem szexualitásomra, mert úgy éreztem, hogy egy tehertől szabadulok meg, hiszen nem kell megfelelnem a lányoknak.
Persze az élet ettől egy cseppet se lett könnyebb, mert az LMBTQ+ közösség által kikiáltott önazonosság-pózerek mint például Madonna, Lady Gaga és a LMBTQ+ himnuszok döntő többségével szintén nem tudtam mit kezdeni. Ezért nem vagyok semmilyen LMBTQ+ közösség tagja, mert akármerre néztem szét, nem találtam meg azt, ahol igazán otthon vagyok.
Az animék ebben sokat segítettek, de az az érdekes, hogy sokáig isten igazából ott sem tudtam igazán nagy kedvencet mondani. Sokáig a Kaleido Start mondtam, mert az volt az első igazi nagy hatás 2006 augusztusában, meg kellemes emlékek kötnek hozzá, de isten igazából még az sem. Konkrétan 2018 szeptemberéig kellett várni az első olyan animére, ami tényleg megszólított. Ez volt a Haikyuu!!, amiről ma már úgy gondolkodok, hogy új időszámítást nyitott az animék iránti rajongásomban. Volt a Haikyuu!! előtti időszak a jobb és rosszabb animékkel, majd 2018. szeptember 19-én jött az első olyan anime, amit igazán éreztem. Sokat segített az orientációban, ezután kezdtem el célzottabban animét keresni.
Igazából olyan dolog ez nálam, mint ahogy a sportban jobban érdekelt srácok különböző sportolók képeit teszik ki a falra, mint követendő példa. Nálam ez anime formájában jelent meg most. Én ezeket a követendő példákat a kulturális életben elsősorban Japánban találtam meg. Azóta nézek sportaniméket, illetve olyan slice of life animéket, ahol idealizált közegben találok követendő példákat. Kitartásból, állhatatosságból, önazonosságból, és társai. És nagyon fontos számomra, hogy kapcsolódjanak a világhoz, mert ez nyújt számomra arra példát, hogy az általuk közvetített viselkedés, stílus alkalmazható a való életben is. Ezért nem szeretem az olyan animéket, ahol lenézik az embereket (pl.: Suzumiya Haruhi no Yuuutsu, No Game No Life), mert azt látom, hogy a frusztráció vezeti a szereplőket, akár bizonyos szempontból izolált életet élnek. Hiszek abban, hogy az ember alapvetően jó, és azért (is) él, hogy a világot a maga erejével jobbá tegye. És hiszek abban, hogy az általam követendő példának viselkedést magamévá teszem, és úgy viszonyulok az emberekhez, azt vissza is kapom.
Csak azért nehéz így viselkedni, mert ha belém égett egy rossz emlék vagy példa, akkor attól nagyon nehéz szabadulni, mert akkor az adott krízishelyzetben az szolgálta a túlélést. Manapság is tapasztalom magamon, hogy nagyon nehéz számomra ideális módon viselkedni. A mai napig vannak szorongásaim, amik néha gátolják, hogy előre haladjak, és nem mindig van rá ellenszerem, nem mindig jön azonnal a megoldás. És előfordul manapság is, hogy ezt az átmeneti időszakot nehéz kezelni.
De a Muchuu sa, Kimi ni. azért adott egy löketet, mert azt láttam, hogy teljesen higgadtan viselkednek a karakterek úgy, ahogy az ideálisnak gondolják. És ez arra inspirál engem, hogy minden szorongást félretéve gondoljam végig, hogy viselkednék teljesen ideális, nyugodt körülmények között. Mert azt én is egyre inkább érzem, hogy a szorongást előidéző gondolatokat többségében magam kreálom. És ha ezektől eltekintek, egy kicsit más megvilágításba kerülnek az események, aminek fényében én is másképp döntök, ami kétségtelenül kihozza belőle a jobbik énemet. Ilyen az, amikor egy kulturális mű terápiaként szolgál.