És már meg is érkezett az új Haikyuu!! CD, méghozzá az első évad első ending kislemeze.

Ez is kizárólag animés kiadásban érdekelt, a Haikyuu!! gyűjteményem bővítése céljából. Amúgy nagyon jó dal, jól megírta a NICO Touches the Walls, de szerintem túl komoly az animéhez. Legalábbis biztos, hogy nem az első évadhoz illik, amikor a Karasuno erőtől és önbizalomtól duzzadva indul első nagy röplabdás kalandjaihoz. Inkább egy későbbi részhez illik, mondjuk a második évadhoz, amikor komplexebb a történet, de ettől még fantasztikus dal.

A kislemez azért is inkább a gyűjteménybe megy, mert csak két dalt tartalmaz, még a karaoke verziót is leghagyták róla. Amúgy a hátsó kép karakterdizájnja meglehetősen furcsa, főleg Hinata néz ki úgy, mintha általános iskolás lenne. Az mindenesetre ötletes volt, hogy a dalok címeit Haikyuu!! betűtípusban írták.

A belső borító viszont teljesen az együttesé. Ők is demonstrálják a maguk módján, hogy teljes értékű tagjai lehetnének egy sportklubnak. Aztán elesnek, és jót nevetnek magukon. Sajnálom, hogy ezt az életérzést tükrözik vissza a dalukkal is, jobban illene egy sportanime kiindulópontjának.

Egyébként szerencsére ebből a rendelésből most olcsóbban jöttem ki. Egyrészt licitről nyertem a CD-t a Buyee-n, másrészt az extra költségeket is csökkentettem, hiszen a Buyee szolgáltatásaiból a "Lite Plan"-t választottam, ami az 500 jenes szolgáltatási díjon belül semmilyen extra költséget nem tartalmaz. Ez azzal jár, hogy nincs biztosítás, és nem vállalnak felelőségget, ha elvész a csomag, de ha a termék nem nagy értékű, akkor érdemes ezt választani, hogy amennyire csak lehet, csökkentsünk az értékén. Szállításként az International Air Packetet választottam, ez a legolcsóbb alternatívája annak, hogy kövessük a csomagot. EMS-t, meg egyéb extrákat azért sem érdemes választani, mert az utóbbi időkben a postai szállítás nagyon meggyorsult. Szinte ott tartunk, hogy olcsóbban kapjuk meg szinte ugyanannyiért, mintha valami full extrás szállítási módot választanánk. Illetve azzal is segíthetünk magunkon, ha a weboldalon a szállításnál figyeljük az eladó fizesse a szállítást. Az is költségcsökkentő tényező. Ha nekünk kell, azt utólag számítja fel a Buyee a nemzetközi szállítási költséggel együtt. Lehet ilyet találni szép számmal, mivel Japánban ezeknek a CD-knek szinte semmilyen eszmei értékük nincs, az se számít nekik ha szinte ingyen adják el, csak ne foglalja a helyet. Aztán meg az olyan rajongó, mint én, csak örül neki, hogy még olcsóbban jut a kiszemelt termékhez.

Az egyéb szállítócégeket illetően ki lehet jelenteni, hogy azért a DHL és társai sem hibátlanok, a posta meg jobb annál, mint amilyennek gúnyolják a nagyátlagban. Bár nem tagadom, néha én is harcolok velük, mert újabban szokás lett, hogy a tárgyakat tartalmazó küldeményeket, nem kézbesíti a postás, hanem otthagyják a postahivatalban. Na most egyszer meguntam a várakozást, és amikor a mobilos alkalmazás azt írta, hogy "küldemény továbbítása kézbesítésre" aznap elmentem érte a postára, és kiderült, hogy már ott van a többi csomag között, kiadták a küldeményt. Többször volt, hogy kedvesen megkérdeztem, hogy miért írja az alkalmazás, hogy "küldemény továbbítása kézbesítésre", amikor nem volt a postásnál, de nem tudtak értelmes választ adni. Csak azt, hogy régóta az van, hogy nem viszik ki azokat a küldeményeket, amik nem férnek a postaládába. "De eddig nekem mindig kihozták!" Mondtam én. Erre már kezdtek ingerültek lenni. Mindegy, nem egységes a dolog, elengedtem, most már tudom, mi a teendő. Érdemes letölteni a Magyar Posta alkalmazást, és amint megkaptuk az azonosítót, beírni, hogy tudjuk követni a küldeményt. Ez azért is hasznos, mert olyan is előfordult már, hogy megjött az értesítés, hogy "online fizetés elérhető" a vámfizetés esetében, de én nem kaptam semmilyen értesítést. Ilyenkor be kell telefonálni a VÁM ügyfélszolgálatához (általában gyorsan kapcsolnak), és megadják a hozzáférési kódot. És amikor rákérdeztem, hogy miért nem jött meg, kiderült, hogy az előző telefonszámom volt megadva. És amikor megjött a küldemény, a szállítólevélen tényleg az előző telefonszám volt megadva. Gyorsan javítottam a weboldalon, ahol csak tudtam. Tehát érdemes átgondolni, mielőtt szidjuk a Magyar Postát, utánajárni a dolgoknak, mert könnyen kiderülhet, hogy máshonnan fúj a szél. Nekem sem felhőtlen a kapcsolatom velük, de az általános tapasztalatom az, hogy jóval kevesebbszer hibásak, mint ahányszor az internet népe rájuk húzza a vizes lepedőt.

A lemez is és a borító is kiváló állapotban van, úgyhogy a lehetőségekhez mérten olcsón sikerült jó albumhoz hozzájutni. Haikyuu!! forever! Lehet, hogy nicknevet váltok.

Így a semmiből megláttam, hogy a BURNOUT SYNDROMES egy Haikyuu!! feldolgozásalbumot adott ki. Az igazat megvallva, eleinte annyira nem érdekelt, mert egyrészt úgy voltam vele, hogy plusz egy Haikyuu!! CD ez már, a másik meg, hogy annyira nem szeretem a BURNOUT SYNDROMES stílusát, hogy egy általuk kiadott feldolgozásalbumnak hitelt adjak. Ezen albumon az eredetileg mások által felénekelt Haikyuu!! betétdalokat énekelték fel, és a feldolgozások jó esetben arról szólnak, hogy a csapat a saját képére, stílusára alakítja a már létező dalt. De úgy voltam vele, hogy a Haikyuu!!-gyűjteménybe megveszem ezt a CD-t. Ma megérkezett.

Kis matrica járt mellé, ott látható jobb oldalt. Ez a csalódás része a dolognak, nem számítottam arra, hogy ilyen kicsit mellékelnek. De majd találok neki megfelelő helyet.

Ez az album is olyan, hogy két különböző kiadás jelent meg belőle. Egy CD only Regular Edition (¥3.500), valamint egy CD+Blu-ray Limited Edition (¥7.500). Nemcsak a nagy árkülönbség miatt döntöttem a CD only kiadás mellett, hanem azért is, mert a Blu-rayen egy BURNOUT SYNDROMES koncert nézhető. Ha mondjuk Haikyuu!! tartalom lenne, vagy egy making of videó az albumról, akkor megfontoltam volna a limitált változat megrendelését. Ez tulajdonképpen arról szól, hogy a Haikyuu!! miatt vettem meg ezt a CD-t, nem a BURNOUT SYNDROMES miatt.

Különböző okai vannak hogy miért találták ki kb. 20 éve a több kiadások megjelentetését Japánban, az egyik üdvözítő hozománya, hogy személyre szabják a különböző kiadásokat (például "artist edition", "anime edition"), így a vásárló saját preferenciája szerint választhatja ki, hogy melyiket veszi meg.

A fentebb elemzett okok mellett azért döntöttem a CD only kiadás mellett, mert jobban tetszik a sárga alapon kék háttérszín a betűknek. A limitált kiadáson kék alapon sárga az írás, tehát pepitája a CD-s váltoatnak.

Alaposan körbenéztem, mielőtt döntöttem, hogy melyiket rendelem meg, hogy amennyit csak lehet, lássak a belső tartalomból is. De még így sem lehet elég körültekintőnek lenni. Gyakorlatilag egy papírtokról van szó, amiből hanglemez módjára lehet kivenni a füzetet és a CD-t.

Még a CD is lemezhez hasonló műanyag tasakban van. A füzetben meg semmi extra kép, csak a dalszöveg, és az adatok az egyes dalokról. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy jobb CD-n hallgatni, mint Spotify-on (még mindig jó érzésem van attól, hogy beteszem a CD-t a lejátszóba), de a kiadványt legfeljebb közepesre tudom értékelni, főleg a szegényes tartalom miatt. Az se tetszik, hogy a BURNOUT SYNDROMES saját Haikyuu!! dalait is tartalmazza ez a CD, ráadásul eredeti formájukban. Tehát még a "feldolgozás"album sem teljesen helytálló. Sok jó Haikyuu!!-dalt hagytak ki, kerülhetett volna a korongra. A saját Haikyuu!! dalaik is egyébként lépten-nyomon felkerül valamilyen formában a csapat valamelyik albumára. Több animének is énekeltek azóta dalt (pl.: Dr. Stone, Mashiro no Oto), de mivel egyrészt a Haikyuu!!-val robbantak be a köztudatba, másrészt az anime rajongóinak többsége a FLY HIGH!!-t tartja a Haikyuu!! himnuszának, ezért mindig visszatérnek ehhez az animéhez. Leginkább ennek a hozománya lehet ez az album, hacsak nem az, hogy a 2027-re movie-nak egyfajta beharangozása. Mindenesetre nem rossz album, szó nincs róla, csak egy átlag japán kiadványhoz képest gyengébb minőségű.

Meg azért is rendeltem meg ezt a CD-t, mert ahogy egy korábbi posztban írtam, megjártam azzal a csomaggal, mert a CDJapannek fizettem a vámot, és lényegesen magasabb volt, mint vártam. És hát igen... Most a postán fizettem, és lényegesen olcsóbb volt! Egyrészt, mert a postaköltség alacsonyabb, ami szintén csökkenti a vámot, és a posta kezelési költsége is olcsóbb. Tehát maradok a postánál. Magasak a költségek, okosan kell csinálni, és akkor lehet egy kicsit jóárasítani a csomagot.

Aki viszont örömét leli a digitális streamingelésnek, annak itt van az album.

Ahogy nézek műsorokat, olvasok cikkeket, és kezdek magam is megtapasztalni dolgokat, egyre inkább az világlik meg, hogy lassú folyamat lesz az, hogy elérjem a célomat. Ez egy városi, panelben felnőtt gyerek számára sok részes folyamat lesz. Ezért mentem félve ebbe a sorozatba, mert volt olyan gondolatom, hogy visszalépek. De aztán kitaláltam, hogy ez teljesen saját lesz. Saját ötletek, saját ritmusomban csinálom, és egyszer majd célba érek.

Két ok miatt lesz nehéz. Egyrészt bizonyos ingerek intenzívebben érnek az átlaghoz képest. Amiken más fel se kapná a fejét, velejárónak tartja, nekem az túl erős, ezért kellemetlen. Ahogy utánaolvastam, saját diagnózisom szerint szuperérzékeny vagyok. Olvasok erről egy könyvet, és elég sok mindenben magamra ismerek. Gyerekkoromban az egyik rémálmom a disznóvágás volt. Ott amilyen szagok terjengtek, nagyon nehezen tudtam megmaradni. Besegíteni... esélytelen! Egyébként is a rokonságban egyfajta fekete bárány voltam (inkább az idősebbeknél), mert nem értették, hogy miért vagyok ennyire érzékeny, de ott ez hatványozottan kijött. És ennek a mai napig van utóhatása. Részint Borbás Marcsi: Gasztroangyal című műsorából pallérozódok, az első résztől megnézek minden elérhető epizódot. A napokban láttam a disznóvágásról szóló adást, és ott volt egy jelenet, amikor már felperzselték a disznót, majd Marcsi levágta a farkát, és odaadta az ott résztvevő énekescsapat egyik tagjának, hogy ezt így meg lehet enni. Ez érthető, hiszen a perzselés során lényegében megsült, de mivel közvetlen a disznóról vágta le, ezért az volt az agyamban, hogy nyersen adta oda, ezért napokig hányingerem volt a látványtól.

Másrészt, és erről még mindig kevés szó esik, hogy evés sokak számára (ahogy nálam is) biztonságot, és megnyugvást ad, főleg azok számára, akik a gyerekkorában megélt nehézségei elől keres menedéket. Ezért van az nálam is, hogy válogatós vagyok, még mindig kevesebb mindent eszek, mint egy átlagember. És ez nem olyan, hogy ha a veszély elmúlik, akkor azon nyomban az akkor biztonságot adó (pót)cselekvés is megszűnik. Pont azért, mert biztonságot adott. Az agy még segítséggel is lassan és fokozatosan áll át, de ez nem megy támogató közeg nélkül. Szintén Borbás Marcsi: Gasztroangyal műsorában láttam, amikor a burgonyáról volt szó, hogy bár jól megkomponált műsor volt, mégis el tudom képzelni Marcsiról, hogy ha valakinél McDonald's-os sült krumplit, vagy zacskós chipset lát, tényleg odamenne megkérdezni, hogy "Te ezt a szart megeszed?" Ez engem igencsak kellemetlenül érintene, mert arról van szó, hogy vagyok valamilyen, vagyok egy állapotban, és az nem elfogadott. Aztán, ha észbe kapnék, tüntetőleg válaszolnám, hogy "Igen, sőt kérek még repetát!" Nagyon tisztelem, amit Borbás Marcsi csinál, motiváló, hogy küldetéseként éli meg a magyar hagyományok őrzését, "visszahozatalát" a köztudatba, de nála jut eszembe az, hogy aki falun nőtt fel, a nagyapja mészáros volt, tehát kiskora óta közvetlen közelről látta a természetet, nehezebben fogja megérteni, hogy működik a városi gyerek, főleg, ha sérülésekkel a szívében nő fel. Ezért fontos a támogató közeg. Mert tényleg csodákba illő változást lehet elérni, de csak akkor, ha teljes mértékig megértjük a másik felet is, elfogadjuk a jelenlegi állapotát, és hogy bizonyos változások nála lassan, nehezen mennek végbe.

Ezért döntöttem úgy, hogy mindenképp a saját utamat fogom járni, és tudom, hogy meglesz az eredménye. Ennek egyik folyamata, amit bevállaltam, hogy magam csinálom a pizzát, de még a tésztát is! Van itthon egy Panasonic SD-R2530 márkájú kenyérsütő, annak a leírásában a pizzatészta receptje is olvasható:

• 1 kis tasak száraz élesztő
• 450 g kenyérliszt
• 4 ek. étolaj
• 2 tk. só
• 240 ml víz

Ezeket elvileg ebben a sorrendben kell a sütőbe tenni, és a 23-as programon 45 perc alatt megdagasztja és megkeleszti. A pozitív eredmény leginkább abban látszik, hogy egyáltalán nem ragadt az oldalához a tészta, amikor elkészült.

Eközben megcsináltam a pizzaszószt. Ez még úgy is saját, hogy anyám nyáron vett paradicsomot, és az abból készített paradicsomléből csináltam a szószt. Lisztből és étolajból megcsináltam a rántást, majd rá a paradicsomlevet, só, bors, cukor, majd a különböző fűszerek: Majoranna, Oregánó, plusz még vettem Kotányi olaszos fűszersót, ezek aztán megadják a módját!

Feltétként pedig sonkát, kukoricát és sajtot tettem. Itt bukik a pizza természetes mivolta, mivel a sonka előre szeletelt volt, a sajt is előre szeletelt, de ebben szándékosan döntöttem így. Azért, mert light sajtot akartam venni, a kalóriatartalom csökkentése végett, és jelenleg egy érvényes, relatív olcsó megoldást tudok rá, a SPAR-ban kapható S-BUDGET 200 g előre csomagolt sajt, 664 Forintért. A végeredmény így nézett ki.

És ízletes volt. Nem lett teljesen kerek, mert magam nyújtottam ki, és nincs kör alakú formám, ezért ez a "legkörkörösebb", amit meg tudtam csinálni. Mérleg segítségével 150 g-os tésztákat nyújtottam ki, majd megsütöttem. Végül be a mélyhűtőbe, és amikor megkívánom, akkor csak elő kell venni.

Ma végre megérkezett a legújabb CDJapanes rendelésem, ami a legújabb Nintendo Dream magazint, és egy Kushida Akira CD-t tartalmazott.

A Nintendo Dream volt az, amit ahogy megláttam Twitteren, hogy mellékelnek egy Nintendo Game Encylopedia könyvet, egyből tudtam, hogy ez nekem kelleni fog! Önmagában, mint Nintendo relikvia, de inkább azért, mert az utóbbi időkben elkezdett nagyon érdekelni a japán gaming kultúra, és biztos voltam abban, hogy ez a könyv remek lehetőség arra, hogy átfogó képet adjon adjon a Nintendo történelméről. Úgy tűnik, tényleg így lesz.

És ha már adódik a lehetőség, akkor úgy döntöttem, hogy választok mellé még valamit a CDJapanes kívánságlistámról. Némi tanakodás után a Kushida Akira 50. évfordulós válogatásalbumára esett a választásom. És ezzel végre tokusatsu előadótól is van CD-m! Azért Kushida Akirára esett a választásom, mert ő az egyedüli, akitől nincs olyan válogatásalbumom digitális formában, mely a dalokat teljes változatában tartalmazza. Ezen tarthatatlan állapotnak vetettem most véget. Végre az ő karrierjéről is lesz egy átfogó képem.

A rendelés ugyanakkor nem volt problémamentes. Nem néztem eléggé szét, ezért kicsit ráfizettem. Az a lényeg, hogy a CDJapan megújította a fizetési rendszerét, ezentúl bizonyos szállítási mód esetében náluk is ki lehet a teljes vámot fizetni. És bíztam bennük, mert korábban olyan jófejek voltak, hogy a számlán csak az áru összege látszott, a szállításé nem, ezért a Magyar Posta kedvezőbb összeget állapított meg végül. És mintha bezárták volna ezt a kiskaput, ugyanis utólag, ahogy számoltam, a szállításra is fizettem végül. Sőt, náluk is volt kezelési költség, ami talán még a Postánál is drágább, az ÁFA is olyan, hogy mintha a szállításra is fizettem volna, plusz a vám, tehát ez a rendelés mindennel együtt most ráfizetéses volt nekem. Legközelebb körültekintőbb leszek, és okosabban fogom csinálni.

Szerencsére a Nintendo Dream magazint önmagában is megérte megvenni, hiszen a Nintendo nagy játékokat tartogat a jövőre: The Legend of Zelda: Ocarina of Time a legnagyobb dobás, de most jelent meg Japánban a The Super Mario Galaxy movie Blu-ray is, erről is cikkeztek. Illetve ahogy gyűjtöm az információkat a Fire Emblem: Fortune's Weave-ről, úgy érdekel egyre inkább ez a játék is. Bár a személyes történetem nagyon soványka a Fire Emblem sorozatot illetően. Megvolt az egyik Game Boy Advance játék, a Sacred Stones, de annyira untatott a lassú játékmenet, hogy kockáról kockára haladok, és szinte semmi nem történik, hogy pár perc múlva végleg le is tettem a játékot, és el is adtam. Ma már bánom, talán másképp néznék arra a játékra. De a magazinban lesz mit olvasni.

És valóban azt kaptam az enciklopédiától, amit vártam. Összefoglalja az egyes Nintendo konzolokról a fő tudnivalókat, illetve a legjelentősebb játékokat. Ezek egy részéről még nem is hallottam, tehát bővülni fog az ismeretem. Egyedül azt sajnálom, hogy a Color TV-Game-et és a Game & Watchot teljesen kihagyták. Pedig egy teljes Game & Watch galéria feldobta volna a magazint. De ezt leszámítva nagyon fontos, és örülök neki, mert útmutatóul szolgál, hogy milyen japán játékokat érdemes kipróbálni. Nem utolsósorban az információk.

És végre van CD-m, ami átfogóan összefoglalja Kushida Akira teljes munkásságát. Fogom venni a nagy klasszikus anime és tokusatsu előadók válogatásalbumait is, ahogy lehetőségem lesz, és belőlük is lesz akkor egy kisebb gyűjteményem. Innen-onnan vannak Kushida Akira dalok, sőt, igazából van válogatásalbum, de azok a dalok TV Size változatát, illetve új verziókat, remixeket tartalmaznak. Ez az a nagy válogatásalbum, mely a dalokat eredeti változatában tartalmazza. Több olyan dal van, amit itt hallok először a maga teljességében. Egyébként szeretem Kushida Akira a stílusát, a dörmögő, rekedt hangjával különleges erőt ad a dalainak, és így egyszerre lesznek azok szerethetően játékosak, és ténylegesen erőteljesek is. Azt olvastam róla, hogy gimnazista korában nagyon sokat énekelt hangosan, ettől lett rekedtes a hangja. Ahogy mondani szokás, "úgy maradt".

Meglepett, hogy már 1969-ben is volt dala, és fúú, de régies a hangzása, te jó ég! Ezt is most hallottam először. Kushida Akira karrierje a '80-as években lendült fel igazán, amikor egyre-másra kapta az anime és tokusatsu felkéréseket. És mivel nem nagyon találtam korábbi dalt tőle, úgy voltam vele, hogy későn kezdődött a karrierje, de akkor nagyot robbant. Az előbbi tényt ezen album cáfolja, de utóbbi talán így is igaz.

Egyébként nem indult könnyen az anime, tokusatsu zenei karrierje. Az első nagyobb felkérése a Taiyou Sentai Sun Vulcan tokusatsu sorozat openingje és két endingje volt, és úgy hírlik, hogy nagyon nehezen készült el a felvétel. Arról van szó, hogy annyira nem érezte, hogy kell egy tokusatsu betétdalt felénekelni, hogy sokszor kellett újra felvenni a dalokat. Az anime és tokusatsu dalok szerkezete a '90-es évekig erősen kötött volt. Meg volt szabva, hogy a zenének és a hangszerelésnek egyszerűnek kell lenni, ahogy a szövegnek is, a dallamnak pedig emlékezetesnek, könnyen megjegyezhetőnek kell lenni. És hát igen... Hányszor kapom magam azon, hogy az utcán valami anime vagy tokusatsu dalt éneklek hangosan...

Egyébként pont most nézem a Taiyou Sentai Sun Vulcant, és élek a gyanúperrel, hogy nem is feltétlen arról van szó, hogy ő nem érzett rá a dalra, hanem annyira egyszerű és gyerekes, hogy nem illett a stílusához. Méghozzá azért, mert maga a tokusatsu is ennyire gyerekes. A Super Sentai sorozatokat ugyanis egy idő után nagyon gyerekessé tették (még az akkori Kamen Rider és Ultraman standardhez képest is), így a Taiyou Sentai Sun Vulcan egy ilyen egyszerű dalt kívánt meg. De hogy azért volt valami mozgástér az anime dalok keretében, jól jelzi, hogy az Uchuu Keiji Gavan dalok viszont zseniálisak! Egyszerűen azért, mert a sorozat is valamivel komolyabb, ezért ahhoz karakteresebb dalt írtak, ami kihangsúlyozza a sorozat vibe-ját, mondanivalóját. Olvastam is, hogy azok a felvétele már gördülékenyen folyt. Azt gondolom, hogy jelzésértékű az, hogy ezen az albumon a Taiyou Sentai Sun Vulcannak csak az openingje hallható, az endingeket lehagyták, míg a Metal Heroes franchise-nak énekelt valamennyi dala felkerült az albumra. Uchuu Keiji trilógia, a Kyojuu Tokusou Juspion inner dala, de a Sekai Ninja Sen Jiraiya és a Kidou Keiji Jivan is helyet kapott az albumon. Ó, de szeretem a Jivan betétdalokat!

Maga a kiadvány nem rossz. A DVD-t is megnézem később. Kíváncsi leszek, koncertfilmet nem láttam még Kushida Akirától. A borítóval azonban nem vagyok teljes mértékig elégedett. Túl kevés kép van az énekesről, és az is feldobta volna a borítót, ha a dalszövegekhez beszúrták volna a kislemezek borítóját, ahogy az egyébként szokás a japán válogatásalbumoknál. Így lett volna egy kis galéria a munkásságából.

De így is elégedett vagyok vele, és örülök annak, hogy van válogatásalbumom Kushida Akirától. Nem tudom, hogy van-e más válogatásalbum, amin a Kushida Akira dalok teljes változata hallhatók, ez megvan. És örülök neki.

Gyorsan jött a második a rész. Tulajdonképpen csak egy döntés kérdése volt, aztán jött is egy új esemény. Az a helyzet, hogy mivel elég sokat dolgozok gép előtt, ezért keveset vagyok a szabadban, ezért el szoktam járni, hogy laptoppal máshol is dolgozhassak. Azért is, mert régóta ott van a fejemben, hogy J.K. Rowling is kévézóban írta a Harry Potter történetet, és ez eszembe juttatta a kávéházi lét kultúráját, és hogy érdemes lehet ezt a mindennapokban megvalósítani.

Ugyanakkor mivel nagyon keveset járok kávézóba (sőt, magamtól soha, mindig csak akkor megyek, amikor a nővéremmel vagyok, hiszen ő szinte minden nap jár), ezért nem volt fantáziám arra, hogy hova mehetnék. Ezért mindig a Csaba Center kajáldás részében oldottam meg a "szabadban való létet". Megvan annak is a hangulata, nem elvetendő, elvagyok ott is, de azért volt fogalmam arról, hogy össze nem vethető egy kávézó légkörével. De hogy mennyire kell nekem is idő ahhoz, hogy rászánjam magam valamire, csak évek után jutottam el oda, ahova ma. De akkor viszont azonnal, és rapid sebességgel. Egyszerűen csak megnyitottam a Google térképet, és mondhatni egy új világ tárul elém, ha beírom, hogy "kávézó Békéscsaba". Kiadta a Wake Cup kávézót, erre esett a választásom. Vittem magammal a laptopot, és a holland szótárt, és itt fordítottam holland szöveget magyarra. És egy Matchás Lattét kértem, 1.150 Forint volt, teljesen vállalható ár.

Főleg, ha számba vesszük, hogy mennyire ízletes volt! A hely ugyan kicsi, de nagyon kellemes hangulatú. Kellemes zene szól, nyugtató volt a légkör. Talán ennek is volt köszönhető, hogy jól ment a fordítás? Főleg annak fényében voltam lelkes, mert most egy igen nehéz szöveget fordítok magyarra. Az első rész legalábbis nagyon nyögvenyelős volt, a második ehhez képest gördülékenyen ment. Később írok majd erről a projektről is.

Biztos, hogy vissza fogok ide járni, mert minden olyan volt, amilyennek egy kávézónak lennie kell. Itt állt össze a fejemben, hogy nemcsak azért érdemes természetes alapanyagokat vásárolni, és magamnak megcsinálni, ahogy az előző blogpostomban írtam, mert olcsóbban jövök ki, hanem azért is, mert akkor jobban megengedhetek magamnak ilyen extrákat. Ez is a tudatos vásárlás egy formája. Erre érdemes költeni, hiszen egy ilyen kávézónak kulturális értéke is van. Ráadásul kellemes helyen a munka is jobban megy. Kicsi, szerény, nem hivalkodó, és talán pont ez a titka. Ahogy annak is, hogy az árak is vállalhatók.

Nem figyeltem, hogy mennyire van világos, így az árak elég rosszul láthatók. Azért is fényképeztem, mert a Google Térképen évekkel korábbi árlista látható, és ott is aktualizálni akartam. Először meg is lepődtem, hogy milyen jó árak vannak, de amikor láttam, hogy az 3-4 évvel korábbi árlista, akkor tudtam, hogy valószűleg azóta módosultak. Szerencsére nem vészesen.

Nos, nem vagyok szakértője a kulturális helyeknek, ezért itt tisztelettel be is fejezném. Az biztos, hogy érdemes ide ellátogatni. Egyáltalán a kávézó, mint kulturális helyiség olyan, ahova érdemes járni. Alkalmanként megengedem magamnak.

Félve indítok el egy új sorozatot, mert többször volt már példa arra, hogy elindítok egyet, aztán félbemarad. Ennek is meglenne az oka annak, hogy félbeszakadjon, de végül úgy döntöttem, hogy alcímnek adom meg a sorozat nevét, így megadva az esélyt, hogy végül célba érek.

Bár ez egy több éves személyes projekt lenne, de a lényeg az, hogy az utóbbi időkben sokkal nagyobb igényem lett arra, hogy közelebb legyek a természethez. Ebben alapvetően nincs újdonság, hiszen azt már régóta tudom, hogy ha lesz lehetőségem visszatérni Budapestre, mindenképp legalább a külvárosba mennék, ahol csend és nyugalom van. Ami újdonság, hogy nagyon szívesen laknék kertes házban, és gondoznám is. Fát ültetnénk, gyümölcs, zöldség, virágot gondoznék. Jószágot nem merem mondani, mert annak ellátásáról végképp nincs információm, de az biztos, hogy sokkal nagyobb nyugalommal tartanék macskát, mert tudom, hogy valamennyire megmarad a természetes közegében, így az állati ösztöneit is kiélheti.

Két okból indítottam félve ezt a projektet. Egyrészt attól tartok, hogy az ok, ami miatt így tennék, hosszú távon érvényét veszti. Arról van szó, hogy az utóbbi időkben lényegesen kevesebbet használom az okostelefonomat, mert ahogy kiszakít a külvilágtól, és elszakít önmagamtól, félelemmel tölt el. Meg mások telefonhasználata is elszakít az emberektől. Bár ezt nincs igazán alapom felhánytorgatni másoknak, hiszen velem is gyakran előfordul, hogy amikor vonaton utazok, viszem a táblagépet, rajta az aktuálisan nézett anime, tokusatsu epizóddal, és legalább annyira zárom ki én is a külvilágot, mint bárki más mellettem. Másrészt valójában kevés kapcsolódásom van a kerthez. Sőt, bevallom őszintén, olyannyira, hogy gyerekkoromban, amikor nagymamám megkért, hogy segítsek neki a kertben, nagyon nem csináltam szívesen. Csak arra tudtam gondolni, hogy mikor végzünk már, mikor megyünk végre be TV-zni, zenét hallgatni, vagy játszani. Gyerekkoromban egyáltalán nem becsültem a kert értékét.

Ennek is megvan az oka. Az a helyzet ugyanis, hogy a rokonságomban az én szüleim az egyetlenek, akik a belvárosban laktak panelházban, míg a testvéreinek családja maradtak a kertvárosban. Ugyanakkor a '90-es években Békéscsabán a kertvárosban (Jamina) többségében régies házak voltak, ezért gyerekkoromban Jamina az én szememben úgymond szegénynegyed volt. Nekem a rokonlátogatás kettős élmény volt. Szerettem és szeretem a rokonaimat, ezért látogatóba szívesen jártam, de mindig örültem, amikor hazajöttünk, mert úgy éreztem, hogy mi élünk a legmodernebben, és ezt gyerekként nagyon szerettem.

Azóta rengeteget változott Jamina képe. Legfőképp azért, mert az akkor idősek meghaltak, és vagy az örökösök újítják fel a házat, vagy, ha eladják, az új tulajdonosok. Így a kertváros nagyon sokat fiatalodott az idők során. Néha, amikor arra járok, gyakran elmerengek azon, hogy azért gyerekkori emlékek mégis kötnek ide, és most már inkább hiányzik, hogy nem olyan a kertváros, mint akkoriban volt. Az évek során megtanultam becsülni a természetes közeget, meg egyáltalán sok mindent, amit gyerekként nem. És azt hiszem, hogy ennek a legfőbb oka az, hogy magam is tapasztalom, hogy az okoseszközök elszakítanak magamtól, és a környezetemtől, és vissza akarok térni. Gyerekkoromban azért tartottam vonzónak mindent, ami új és modern, mert nagyon tetszett akkor, amilyen irányba fejlődött a technológia, és azt akartam, hogy minden új és modern legyen körülöttem. És ez elég sokáig így is volt; még ha a magam útját is jártam, még azt is biztatónak tartottam sokáig, ahogy az internet fejlődik. Az utóbbi években viszont nagyon ijesztőnek tartom a fejlődés irányát, és erre válaszként azt gondolom, hogy érdemes visszatérni a gyökereinkhez, és ismét szoros kapcsolatban lenni a természettel.

Ez persze nem jelent teljes elszakadást az okoseszközöktől. Egyrészt, mert nem is lehet, másrészt a tudatos használat lesz az üdvözítő megoldás. Ennek koncepciója, rendszere még nem alakult ki a fejemben teljesen. De talán azért nem, mert már kialakult. Mert azt régóta csinálom már, hogy éjszakára kikapcsolom a telefont, illetve az is szokásom, hogy ha gépnél dolgozok, akkor a telefont a hátam mögött lévő éjjeli szekrényre teszem. Bennem is megvan ugyanis az, hogy ha az asztalon van, akkor öntudatlanul is utána nyúlok, hátha van valami információ. És ha nincs, akkor magam keresem, mert hiányzik az az érzés, amit az új információ élménye ad. És mivel azt tapasztalom, hogy ez az érzés jellemzően akkor támad rám, amikor meglátom a telefont, ezért az esetemben egyszerű a megoldás: Elzárom a látószögemből, így nincs meg az információ igénye sem.

Tehát apró trükkök nekem is régóta vannak, amik kordában tartják az okoseszközök iránti igényemet. A vonaton is, miután megnéztem minden animét vagy sorozatot, amit akartam, már teszem is el a táblagépet. Én is érzem, hogy túl sok inger rám is rossz hatással van, többször tapasztaltam, hogy megfájdul a fejem, vagy nem érzem jól magam, ha túl sok információ áraszt el. Nagyrésze ennek ráadásul teljességgel irreleváns, sőt frusztráló számomra. Ezért van az, hogy a közösségi oldalak használatát minimalizálom. És azt hiszem, leginkább azért vágyok a természetbe, hogy az ingereket arra összpontosítsam, ami ténylegesen értéket képvisel.

Ezt kezdem el szépen lassan. Azért is szépen lassan, mert tipikus városi, bérlakásos gyerekként nem fog az menni, hogy mindent elvágjak, ami a múltamhoz köt. Hanem szépen, fokozatosan megtenni a lépéseket. Így fokozatosan látom, hogy mi az, amit meg tudok már tenni, és miben kell elfogadjam, hogy nehezemre esik még megcsinálni, és dolgozni rajta, hogy legközelebb könnyebben menjen. Kezdetnek olyan dolgokat csinálok meg, amiket bérlakásban meg lehet csinálni. Az egyik ilyen az, hogy fokozatosan állok át a természetes étkezésre. Ezen igen hosszú bevezető után szeretnék erre egy példát mutatni.

Szerencsére ezt nem nehéz megvalósítani, mert soha nem volt problémám a nyers zöldségekkel, ezért ezt csak csiszolni kellett. Ugyanis korábban jellemzően műanyag csomagolásban, előre összeállított zöldségeket vettem, és abból csináltam meg a salátát magamnak. Ezen annyit módosítottam, hogy magát a zöldséget veszem meg, magam szeletelem fel, és állítom össze.

Öntetként ezersziget salátaöntetet csinálok. A receptet a Street Kitchen weboldaláról néztem ki. Bár azt töredelmesen bevallom, hogy még nem tökéletes, ugyanis a fokhagymát és a vöröshagymát porral pótolom ki, ugyanis gyűlölök hagymával dolgozni. Nemcsak azt utálom, amilyen szagú lesz tőle a kezem, hanem, hogy nehezen tudok utána megszabadulni tőle. Ilyen dolgok vannak, amik hátráltatnak az átállásban, de bízok abban, hogy idővel ezt is le fogom tudni vetkőzni. Ez az, amire azt mondom, hogy legjobb most elfogadni, hogy még nem megy teljesen, de ha elérkezettnek látom az időt, akkor minden hezitálás nélkül nekiveselkedni.

Mindenesetre a végeredmény nálam így néz ki.

A saját zöldségösszeállítás azért is jó ötlet, mert így magam választom ki, hogy milyen zöldségeket szeretnék. Ráadásul ezt évszakok szerint lehet variálni is, előnyben részesítve az idényzöldségeket, így a zöldségsalátának az ízével is megadja az adott évszak hangulatát. Most még nem gondolom túl: első körben fejeskáposzta, fejessaláta, sárgarépa és kígyóuborka kerül bele, de elmentettem egy táblázatot az idénynövényekről, ezt fogom majd útravaló gyanánt használni.

Aztán ezt összekeverve lehet fogyasztani. Azt figyeltem még meg, hogy ha magam vásárolom külön-külön a zöldségeket, és állítom össze, akkor sokkal jobban érzem az ízeket, így sokkal jobban is esik. Hogy ez most placebo (jobban esik, ha magam vásárolom meg, állítom össze), vagy tényleg az van, hogy a műanyag zacskódban árult előre elkészített zöldségeket tényleg veszítenek ízükből, nem tudom, de bőven megéri a plusz munkát. Főleg, ha szeretem is csinálni.

Ha lesz még ilyen személyes élményem, mindenképp megosztom itt is, így lesz belőle sorozat.

Múlt héten hazahoztam a régi Samsung TV-met, ami az első HDTV-m volt. Még 2011 szeptemberében vettem, amikor a CRT TV-m (ami szintén Samsung volt) egyszer csak végleg megadta magát, ezért kellett annak idején hirtelen venni, ahogy írtam róla annak idején. És a mai napig hibátlanul működik!

Azért hoztam haza, mert Vinteden megtaláltam a hozzá való eredeti távirányítót. Ezalatt a 15 év alatt, mióta megvan, több helyen is megfordult már ez a TV, és emlékeim szerint a bátyám volt az, aki elvesztette a távirányítót. Annyira nem voltam azon, hogy meglegyen, mert időközben rám jött a Sony mánia, meg már mindent Full HD-ban akartam (ez a TV HD Ready), ezért nem is akartam nagyon kvázi megmenteni ezt a TV-t. De most mégis, méghozzá a régi idők emlékére. A távirányító ma megérkezett, így ez a TV ismét 100%-os nálam.

Emellett használni akartam a Wii komponens kábelt, amit nemrég vettem annyira kedvező áron. Kedvező... Majdhogynem az eladó fizetett azért, hogy csak vigyem végre el! Szóval a lényeg, hogy használni akartam, meg úgy válogattam ki az egyes konzolokat, hogy a TV valamennyi bemenete foglalt legyen. Szerencsére ennek a TV-nek elég sok bemenete van még (2×HDMI, SCART, RCA/Komponens, Koax, USB), ezért bőven lehet rá konzolt kötni. Mondhatni, ki is maxoltam a bemenetek lehetőségét, aminek eredményeként egy nem teljesen retro sarkot alakítottam ki.

Van itt Famicom Classic Mini, Super Nintendo, Nintendo 64, Wii, Wii U. Azt sajnáltam, hogy a Famicomot nem tudtam a TV-hez kötni. Ad képet ezen a TV-n, de a sistergő hangot sehogy nem tudtam megszüntetni, pedig alaposan körülnéztem a menüben. Se az nem segített, hogy NTSC-re állítottam a TV-t, se a hangrendszer beállítása. Úgyhogy ez egyelőre marad, biztos megtalálom idővel a megfelelő felhasználási módot.

Mindenesetre most így vagyok. A négy darab Nintendo 64 controller csak kvázi "dísznek" van kint, nagyon hiányzik egyébként a négyjátékos offline játék. 18-20 éves online játék után azt tudom mondani, hogy semmi nem pótolja az élő közös játékot. Látva mások reakcióját, főleg azokkal élmény együtt játszani, akikkel igazi jóbarátok vagyunk. Ezért nem "keresek" játszótársakat, csak azokkal igazán jó együtt játszani, akikkel egyéb dolgot is jó csinálni. (Persze nem a 18+ tevékenységekre gondolok most) De erről nagyon sokat lehetne beszélni, lehet, hogy írok majd erről egy cikket a gamer blogomba.

A lényeg most, hogy így vagyok. Így a retro szobát most inkább raktárnak használom, ezért áramtalanítottam. Elképzelhető, hogy egyszer visszatérek majd oda. Most jó nekem így, szívesen használom ezt a TV-t. Érdekes belegondolni abba, hogy túlélte már az elődjét, a szintén Samsung CRT TV-t. Az 1999 decemberében vettük, és 2011 szeptemberében adta meg magát. Ez a kis Samsung TV meg 2011 óta köszöni szépen, jól van. Főleg azért hoztam vissza, mert akkor vettem, amikor nagyon jó időszakomban voltam (ha fogalmazhatok így, az életem konjunktúrában volt), és azt az időszakot "visszahozva", abból inspirálódva, hozzam vissza azt, aki akkor voltam. Csak nemrég jöttem rá, hogy hol romlott el végleg a dolog, de azt visszacsinálni... Nos, az nem lesz könnyű. Lehet, hogy majd később kiírom magamból.

Nemrégiben egy nagy projektbe vágtam a fejszémet: Lefordítom magyarra a teljes Iwata Asks interjúsorozatot. Tekintve, hogy több mint 100 részes, és egy rész kb. 15-20 Word oldal, ezért ez több éves projekt lesz. Úgy csinálom, hogy egyszer egy régi Iwata Asks interjút fordítok, utána pedig egy Ask the Developer interjút, hogy aktuális is legyek. Körülbelül másfél-két hete fordítottam a Nintendo Switch 2 utáni GameChat interjút. Ahhoz képest, hogy a Nintendo Switch 2 interjú mennyire unalmas volt, hiszen a nyilvánvalót emelték ki, mint különlegesség, a GameChat már valamivel motiválóbb volt. Több olyan ötletet is olvastam, amik ugyan lehet, hogy evidencia a mai informatikában, mégis annyira felvillanyozott, hogy lehet, hogy leszek annyira megáltalkodott, hogy veszek egy Nintendo Switch 2 kamerát.

Konkrétan az interjú hatására döntöttem úgy, hogy kipróbálom a GameChatet, méghozzá Sparrow barátommal. Ma volt a második alkalom. Először akkor, amikor Nintendo Switch 2-re frissítették a Mario Kart 8 Deluxe-ot, és kipróbáltuk. Hát tényleg sokkal jobban néz ki, ráadásul gördülékeny volt a játék, ráadásul, ha úgy alakul, helyileg akár 8-an is lehet játszani. Nagyon szimpatikus a Nintendótól, hogy egy eredetileg 2014-ben Wii U-ra megjelent játékot 2026-ban aktualizálnak. Persze ebbe benne van a játék őrületes népszerűsége is, de hogy akkor sem lépnek a Sony útjára, akik nemhogy befejezik a lemezes játékok gyártását, hanem még azoktól is elveszik a filmeket, akik digitálisan megvették. Nehéz erről jó és józan véleménnyel lenni... Ehhez képest a Nintendo folyamatosan frissíti a régi játékait. Sőt, a Wii-re, Wii U-ra, Nintendo 3DS-re letöltött digitális játékokkal a mai napig vígan játszhatok. Vannak játékok, amiket 18 éve vettem meg, és bármikor elővehetem. Ha valamit, ezt nagyon jól csinálja a Nintendo.

De visszatérve a fő témára, a mai második alkalommal a The Legend of Zelda: Breath of the Wildot vettem elő, immár másfél éves kihagyás után. Olyannyira elfeledkeztem a játékról, hogy az sem volt a tudatomban, hogy a bővített Nintendo Switch Online-nal jár a Nintendo Switch 2 edition mind a Breath of the Wildból, mind a Tears of the Kingdomból. Gyorsan befrissítettem mind a két játékot. Kicsit röstellem, de jobb később, mint soha. Mivel Sparrow már kétszer is végigjátszotta a BotW-t, ezért úgy gondoltam, hogy hathatós segítség lehet a továbbjutást illetően. Ő maga is igencsak meglepődött, hogy mennyire az elején akadtam el... A legelején. Az van ugyanis, hogy a kezdő képességek, fegyverek közül sem szereztem meg mindent, ugyanis hiába mentem oda, ahova a térkép mutatta, egyszerűen semmit nem találtam ott. Még azt is megtettem, hogy alaposan átfésültem a terepet. Hosszú órákat töltöttem azzal, hogy körülnézve rájöjjek, hogy mi a baj, miért nem tudok továbbmenni. Ezt untam meg, és tettem le a Breath of the Wildot.

Részint, mert a Nintendo megünnepli a The Legend of Zelda 40. évfordulóját, és érkezik egy kiválónak tűnő Ocarina of Time remake, annyira fellelkesített, hogy úgy döntöttem, hogy ismét jobban nekifeszülök a Zelda játékoknak, és végigjátszom a Nintendo Switches Zelda játékokat. Ennek jegyében kipróbáltuk Sparrowval a képernyőmegosztást. Mutattam neki, hogy épp mit csinálok a játékban, ő pedig instruált, hogy hol, merre van a következő feladat. Hát, mit is mondhatnék? Másfél órát játszottam, és komolyan meglepett, hogy úgy jutottam alig előrébb, hogy most lényegesen gördülékenyebben ment a játék. De ami még ennél is jobban megdöbbentett, hogy Sparrow felhívta a figyelmemet, hogy úgy játszok, mint az Ocarina of Time-mal. Tehát 2017-es játékkal játszok 1998-as szintjén, így értette. Nem használtam a jobb oldali analóg kart a kameraálláshoz például, és folyton belezavarodtam az irányításba.

És azt kell mondjam, hogy igaza volt. Az a helyzet ugyanis, hogy az Ocarina of Time-ot többször végigjátszottam, utána a Wind Wakert elkezdtem, vittem valameddig, ahogy a Twilight Princesst is, de egyikben sem merültem el annyira, mint az OoT-ben. Ehhez képest hatalmas ugrás a Breath of the Wild. De nemcsak irányítás terén is, hanem nekem az is baromira szokatlan, hogy a BotW mennyivel hatalmasabb, tartalmasabb játék. Hiszen kb. 5 órát játszottam eddig a BotW-vel, és még az alapvető dolgok sincsenek meg, míg az OoT-ben szerintem 5 óra játék után már megvan mind a három ékkő, és Child Linkből Adult Link lett. Tehát amíg a régi Zeldák sokkal inkább a főtörténetre fókuszálnak, addig a BotW-ben olyan érzésem volt, mintha Link mindennapi kalandjait játszanám.

Ezért úgy döntöttünk, hogy ha legközelebb képernyőmegosztással GameChatelünk, akkor a Wind Wakert játszom végig. Így a fokozatosság elvét alkalmazva, szépen lassan megszokom, hogy mennek a dolgok, hogy újult meg a játék, és utána jobban fog menni a Breath of the Wild. Egyébként is érdekes kontraszt van a Wind Waker és a Twilight Princess között, hiszen a Wind Waker sokkal mesebelibb, játékosabb, amúgy a japánok is ezt preferálják, míg a Twilight Princess realisztikusabb, sötétebb hangulatú, ahogy a történet mondanivalója is, ezt inkább a nyugati Zelda rajongók szeretik. Tehát ezt is érdekesebb lesz jobban megtapasztalni, de egyébként is a 40. évforduló örömére Zeldázzunk, ahogy érjük!

Néha előfordul, hogy hosszú ideig nem hallgatok egy egyébként általam nagyon szeretett előadót, aztán egyszer csak rám jön, és aztán ez lesz belőle.

Annyira, de annyira hiányzott már ez az album, hogy szavakba nem tudom önteni! Igazából nagyon régen, még 2010-ben összeállt bennem, hogy mely ALI PROJECT albumokat akarom beszerezni. A Soubikakei mindig is kiemelt volt a listán, de valahogy mindig elmaradt. Egészen eddig.

Ugyanis most, hogy ismét hallgattam az együttest, elhatároztam, hogy eljött az ideje még több albumot venni tőlük. Nem is volt kérdés, hogy ez az album kiemelt helyen szerepel a kívánságlistámon. Nemcsak azért, mert ez az ALI PROJECT legnépszerűbb, legismertebb albuma, hanem a legfontosabb is, hiszen ezen szerepelnek az ismert Rozen Maiden dalok. A japán wikipédia tanúsága szerint az énekesnő, Takarano Arika weboldalán "Rozen Maiden témájú válogatásalbum"-ként mutatták de nincs megjelölve forrással, és nem is találtam meg. De logikus, hiszen valamennyi korabeli Rozen Maiden dalt tartalmazza.

És bizony, nagyon népszerű volt, ugyanis a 3. helyen nyitott a napi eladási listán, de a heti eladási listán is az 5. helyen nyitott. A 14 hét alatt az Oricon 63.117 példányt számoltak össze, de az eladások tovább folytatódtak, ugyanis 2014. májusára pedig aranylemez lett! Tehát elérte végül a 100.000-es eladást.

Ha csak egy szóval jellemezhetném az albumot, a "mestermű" jelzővel illetném. Ez az album ugyanis tökéletesen egységes koncepciót alkot. Nemcsak a dalok alkotnak egy egységet, ezáltal önálló témát kap az album, hanem a borító is illeszkedik hozzá. A limitált kiadás egy dobozban tartalmaz egy digipackot.

Amikor a neten láttam képeket erről a kiadásról, nem akartam elhinni, hogy ha kibontjuk, kereszt alakot ad. De tényleg!

És a hozzá járó füzet nemcsak további képeket, dalszövegeket tartalmaz, hanem azon kislemezekből is tartalmaz képeket, melyek dalai ezen albumon hallhatók. A különböző kislemezek képei is hűen bizonyítják, hogy az énekesnő egy igazi átváltozóművész. De az énekesnő nem abban az értelemben akarja a sokszínűségét szimbolizálni, ahogy néhány nyugati előadónál szokás. Takarano Arika esetében minden egyes ruházatnak és hajviseletnek megvan a maga koncepciója, jelentése. Nagyban kötődik az album témájához, a helyszínhez, és a borító témájához.

Ráadásul a dalok különböző részleteket tartalmaznak, elsősorban európai klasszikus zeneszerzőktől, az énekesnő szövegírói kvalitása nemcsak műveltségéről árulkodik, hiszen a szöveg különböző általa nagyra tartott, elsősorban japán irodalmi személyiségektől tartalmaz utalást, valamint előfordul, hogy egy szó kanjijának a ritka olvasatát alkalmazza. Takarano Arika rengeteget olvas, nemcsak japán szerzőktől, de kínai irodalmat is szívesen olvas, valamint nagyon szereti az európai kultúrát.

Tehát egy ALI PROJECT albumot nem lehet csak úgy hallgatni. El kell merülni a dalaikban, közben nézegetni, olvasgatni a borítót, mert olyan szintű mélysége van a dalaiknak, hogy magam is azt tapasztalom, hogy csak akkor tudom igazán élvezni az albumaikat, ha semmi mást nem csinálok a hallgatása közben, csak elmerülök a gondolataimban. Azok a pillanatok semmihez nem hasonlíthatók! Az album címe magyarul valami ilyesmit jelent: "Rózsakeresztre feszítés", és az énekesnő is úgy nyilatkozott, hogy a rózsákról alkotott költői gondolatait, érzelmeit akarta kiírni magából. Az biztos, hogy valósággal keresztre feszíti a hallgatót az album hallgatása közben!

Egy fantasztikus kincssel lettem gazdagabb, méghozzá egy eredeti Famicommal, a később kiadott Disk Systemmel együtt.

Régóta tervben van a Famicom, de önmagában az, hogy japán konzolt vegyek, arra sokáig nem gondoltam komolyan. Bár a Famicom azért volt mindig kiemelt helyen, mert jelentősen eltér az európai NES-től, és sok érdekes és különleges játék jelent meg rá. Ennek most jött el az ideje, hogy szorosabbra fűztem a japánokkal a kapcsolatot.

Meg hogy igazán átérzem a japán életérzés a '70-es évektől egészen mostanáig, köszönhetően a tokusatsuknak, régi animéknek, játékoknak, stb., és a további információk gyűjtése a Famicomról csak még jobban inspirált. Szerencsémre ez a konzol Magyarországon volt, így nemcsak a vámot úsztam meg, hanem olcsóbb is volt a szállítás, plusz gyorsan megjött.

És az a legcsodálatosabb az egészben, hogy annyira érzem ennek a gépnek a csodáját, mintha én magam is a '80-as években Japánban nőttem volna fel, és személyes kötődésem lenne hozzá. De talán ez a Famicom egyik nagy csodája, egyben titka, hogy mindenkit magával ragad. Ez egyébként nagyban köszönhető a régi tokusatsu sorozatoknak is, amiknek köszönhetően teljesen beleélem magam a korabeli japán mindennapokba. Az ilyen eszközök csak megerősítik ezt az érzést. Igazából az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy egy japán retro szobát is berendezek magamnak, de ahhoz már vagyonosnak kellene lennem.

Inkább vessünk egy közelebbi pillantást a Famicomra. Sajnos a használata nem lesz annyira könnyű, mint vártam, a Sony TV-m ugyanis nem tudja venni az adást.

Teljesen nyilvánvaló, hogy az NTSC adásokat nem tudja venni. Nem tudom, hogy létezik-e NTSC konverter, de lehet, hogy az lesz a megoldás, hogy egy CRT TV-t kell nézni, amelyik az NTSC jelet is tudja venni.

Mondjuk eleve az érdekes, hogy milyen hosszan tértek ki a Famicom leírásában a TV-hez való csatlakoztatás lehetőségével. Mivel 1983-ban jelent meg a konzol, ezért akkorban az AV csatlakozás talán még csak tervben volt, de az biztos, hogy sokáig nem terjedt el, ezért a Famicom csak RF modulátorral rendelkezik. És hogy még cifrább legyen a történet, a Famicom olyan csatlakozással is rendelkezik, amit már én sem ismertem egyáltalán. Valamilyen villásszerű csatlakozó, valahol nemrég láttam, hogy csatlakozik, de annyira furcsa volt nekem, hogy nem is maradt meg a lényege, Szerencsére Koax kábel van a Famicomhoz csatlakoztatva, így mehet az újabb képcsöves TV-khez is... Már amelyek boldogulnak az NTSC-vel.

Azt mindenesetre kitaláltam, hogy a a HDTV valószínűleg megbirkózik vele, hiszen az új készülékek már rendszerint régiófüggetlenek, hiszen a globális piacra készültek, míg a régiek a helyi piacot kívánták erősíteni. Nos, a Sony BRAVIA TV-mmel valóban sikerrel jártam.

Bár az eredményt csak 90%-osnak mondanám, mert egyrészt az a szerencsém, hogy ez a TV még veszi analóg adásokat. Másfelől, ahogy az európai analóg TV-k, úgy ez is csak váltottsorosan (interlace) veszi az adást, míg a NTSC (amerikai és japán) csak progresszíven, ebből kifolyólag a Famicom is progresszíven adja a jelet. Na most ez azzal jár, hogy a Mario igencsak becsíkozódik (és minden, ami mozog), ha szaladok vele, mert a TV váltottsorosan közvetíti a progresszív jelet.

Mindenesetre a Super Mario Bros. 3-mal még a besárgult Famicom is aranyat ér.

Kipróbáltam a Famicom Disk Systemet, az is rendben működik.

Ezen a képen jól látszik, hogy Koopa Paratroopa hogy becsíkozódik repülés közben. A gép jobb oldalt látható. A Famicom alá tettem (mert így szokás). Ha lemezes játékkal szeretnénk játszani, akkor az adaptert be kell csatlakoztatni a cartridge bemenetbe, és így tudunk FDS játékokkal játszani. Csak úgy süvített a japán Super Mario Bros. 2... Bele a szakadékba. Még mindig nagyon nehéz játék. De végig fogom vinni.

Több szempontból is szerencse, hogy itt van Krisi barátom Twin Famicomja, a Sharp által licenszelt konzol, mert ahhoz egyrészt van transzformátor, ami átalakítja a feszültséget 220V-ról 110V-ra. Tegnap egyébként bementem az alkatrészboltba, és nagy elánnal vettem egy egyszerű átalakítót, de mint megtudtam, az nem lesz elég, mert attól még 220V áramot továbbít, és az végzetes lenne az amerikai vagy a japán gépeknek, ezért önmagukban használhatatlanok. Később gondoskodok egy saját transzformátorról is.

És még néhány kép a végére.

Hogy milyen régóta akartam ezt a két gépet. De talán soha nem örültem volna neki annyira, mint most. És mivel Famicom Classic Minijeim is vannak, ezért azok a képek is.

Aranyos, hogy a Famicom Classic Minire aktualizálták a szöveget.

A Nintendónak tudnia kell, hogy a legenda, amit létrehoztak, nyugaton is érződik! Azon meg majd még gondolkodok, hogyan tudnűm bővíteni a Famicom gyűjteményemet. Tényleg legendás lehetett ez a kis gépezet.