Szóval, ahogy az előző posztomban írtam, az utóbbi hónapokban rákaptam a tokusatsu sorozatokra. Olyannyira, hogy a legújabb vállalásom az, hogy valamennyi nagy tokusatsu sorozatokat az évek során megnézem. Ezek az alábbiak:

• Ultraman
• Kamen Rider
• Super Sentai
• GARO

Aztán ahogy kutatgattam, a szemembe ötlött a Metal Heroes sorozat is. Hát persze! Ide tartoznak azok a sorozatok, amiknek jellemzően Kushida Akira énekelte az openingjét: Kidou Keiji Jivan, Uchuu Keiji Gavan, Uchuu Keiji Sharivan, viszont ötöt egy nap már sok lenne nézni, hiszen másra nem maradna idő. Ezért azt találtam ki, hogy előbb megnézem a GARO sorozatokat, és utána megyek neki a Metal Heroes szériának.

Így se kezdtem még el az Ultramant. Azt majd akkor, ha befejezem az Akumazier 3 / Choujin Bibyun párost. Amúgy érdekes, mert előbb kezdtem el nézni a Choujin Bibyunt, sőt, az volt a legelső tokusatsu, amit valamikor augusztusban kezdtem el nézni. Méghozzá azért, mert Sasaki Isao megjelentette debütálásának 65. évfordulójára megjelentetett válogatásalbumát, ezen hallottam a Choujin Bibyun openingjét, és teljesen odavoltam, mert bár tízezres nagységrendben ismerek japán dalokat, de ilyet még nem hallottam.

Volt már szó korábban ebben a blogban is erről az albumról, és valószínűleg fogok is írni még róla, mert egyrészt nagyon szeretem Sasaki Isao szeretettel teli énekhangját, másrészt ez az album örökké arról lesz emlékezetes nálam, hogy ez indított el a tokusatsuk útján. Mindennek eljön a maga ideje... 2006 óta vagyok anime és japán rajongó, egészen 2025-ig kellett várni, hogy komolyabban belevessem magam a tokusatsu sorozatokba. És milyen érdekes, hogy régóta vagyok JAM Project rajongó, mégis egy olyan énekes vitt el a Tokusatsuk irányába, akiről korábban nem sokat hallottam. Valószínűleg azért, mert az ő stílusa sokkal közelebb áll a klasszikus tokusatsukhoz, ezért a hangulatát is jobban át tudtam érezni. Mizuki Ichiro régi dalait is csak nagyon elvétve hallgattam. Sasaki Isao kellett. Neem, nincs a kívánságlistámon ez a válogatásalbum, és nem tervezem megvenni... Ugyaaaan!

Az igazsághoz egyébként az is hozzátartozik, hogy sokáig következetesen kerültem a shouwa-kori japán kultúrát. Ennek egyik oka az, hogy néhány kivételtől eltekintve egyébként is túl réginek találok mindent, ami a születésem előttről származik, másrészt ahogy elnéztem a '70-es, '80-as évek japán lemezek borítóit, annyira "egyenborítónak" tűntek, ráadásul a stílus sem tetszik. Mondjuk ezen nincs mit csodálkozni. Akkoriban is megvoltak az idolok, akiket a producerek egy meghatározott koncepció alapján megcsináltak, Japánban ez sokkal régebb óta megy, mint bárhol máshol. Szóval nem tetszett a stílusuk. Aztán végül Okui Masami: Masami Kobushi ~Kayokyoku-hen~ válogatásalbum lökött az 1989 előtti japán könnyűzene felé, ahogy megnéztem egy pár THE BEST TEN adást, meghallgattam a THE BEST TEN válogatásalbumokat, és most itt vagyok.

És most így nézve néhány '70-es évekbeli tokusatsu sorozatot, kicsit sajnálom, mert ezekben megjelennek a japán mindennapok, ami azt jelenti, hogy ezek a sorozatok egyben kordokumentumok is az akkori japán életről. Mi a zenéket, mind a sorozatokat nézve az az érzésem támad, hogy Japánban külön életstílus volt a '70-es, '80-as években. A távol-keleten már akkor is színes volt a világ, ráadásul ezek a színek kifejezetten szerethetők. Nekem legalábbis tetszik az, amit eddig látok a Shouwa-kori Japánból.

Ilyen hosszú bevezető után végre lássuk a sorozatokat.

Akumaizer 3 / Choujin Bibyun

Szóval, előbb a Choujin Bibyunt kezdtem el nézni. Mert eleve csak ezt akartam. De aztán annyira berántott a gyermekien bájos hangulata, hogy most már nézem az Akumaizer 3-t is. És egyáltalán nem bánom. Látszik a hasonlóság a két sorozat között. Más a közeg, a színészek, a szereplők, de a hangulatvilág nagyon hasonló. Ezért érdemes kisebb tokusatsukat nézni, mert sokkal inkább szólnak gyerekeknek, ezért kevésbé komolyak, de annyira szerethetők, hogy melengetik a szívet. Meg azért is szeretem ezeket a sorozatokat, mert mivel gyerekeknek íródtak, ezért bár egyszerűek az openingek, endingek, könnyen megjegyezhetők, ugyanakkor mégis érezni, hogy komolyan dolgoztak a dalokon. Az énekesek szíve-lelke benne van a dalokban. Már pár rész után már Mizuki Ichiróval együtt énekeltem, hogy "Akumaizeeeeer! Akumaizeeeeer! A-ku-ma-i-zer THREE!!" ÁÁ, ezt mindenkinek hallani kell!

Egyszerűen melegség önti el a szívemet, amikor meghallom ezt a dalt! A sorozat sajnos csak felirat nélkül érhető el, de két okból sem bánom! Egyrészt azzal is bőven elégedett vagyok, hogy "érzem" a sorozatot, másrészt az alap japán nyelvtudásommal, amit értek, bőven elegendő kiegészítés ahhoz, hogy teljes mértékig élvezzem a sorozatot. Érdemes megnézni.

Kamen Rider Revice

A Kamen Rider is egy nagyon régi sorozat, még 1971-ben indult útjára. Sajnos nem találom az eredeti openinget Shimon Masatótól, amit azért sajnálok, mert az egyik legeszelősebb japán dal, amit valaha hallottam. Igen, a Let's Go Rider Kick!-ről beszélek. Nagyot néztem, amikor először meghallottam, hogy Shimon Masato énekli a maga békés, barátságos hangján, hogy "Rider", majd egy nagy kórus: "JUMP!" De mint a tengerészgyalogság, akkora erővel és lendülettel! Ugyanígy folytatva Shimon Masato: "Rider" majd a kódus: "KICK!"

Szóval, bár sorban lenne jó nézni a Kamen Ridert is, de azért a 2021-es sorozatot kezdtem el nézni, mert Maeda Kentaro személye előbbre való volt nálam minthogy a legelső sorozattól kezdjem el nézni. Merthogy miatta vágtam bele a sorozatba, ahogy az előző posztomban írtam. És azt is írtam, hogy az eddigiek alapján bár megosztó a vélemény a sorozatról, nekem eddig bejön. A kritikák leginkább arról szólnak, hogy mivel egy egész család kapta meg az átváltozás képességét (Maeda Kentaro ebben a családban alakítja a legidősebb fiú, Igarashi Ikki szerepét), ezért sokkal inkább tűnik úgy, hogy "a család megmentése" a sorozat fő témája, nem pedig "a világ megmentése", ahogy a tokusatsukban szokás. Egyrészt mert családtagok kapták a képességet, ezért ők kerülnek veszélybe, másrészt jobban előtérbe kerülnek a családokra jellemző problémák (kisebb gyerekek kisebbségi komplexusai, erősebbek akarnak lenni, szülők aggodalmai, stb.), kevésbé domborodik ki a tokusatsukra jellemző, "gonoszok emberiséget támadják meg" jelleg. Ettől a Revice kétségtelenül egyedi színezetet kap, de az eddigi 14 rész alapján azt látom, hogy ez inkább a sorozat sajátja, egyénisége, semmint a gyengesége. De a későbbiekre minden kiderül. Az biztos, hogy a sorozat dalait tartalmazó válogatásalbumot már most annyit hallgattam, hogy már élből felismerem a számokat! Jók a dalok szerintem.

Egyébként, ha végzek ezzel a sorozattal, sem az első Kamen Ridert fogom nézni, hanem a 2002-es Kamen Rider Ryukit. A franchise érdekes helyzetben van abból a szempontból, hogy az 1988-1989-es Kamen Rider RX után sokáig nem volt folytatás. Milyen érdekes, hogy pont a Shouwa kor legvégére zárták le a sorozatot. Ha tudtam volna a sorozatról a '90-es években, biztos, hogy a Kamen Riderről, mint "Shouwa-tokusatsu" gondolnék. De ez nemcsak azért nem lehetséges, mert a '90-es években japánnak kellett volna lennem, hogy ismerjem a Kamen Ridert, de mivel gyerek voltam még akkor, ezért aligha jutottam volna ilyen összefüggésre. De 1989 után a 2002-es Kamen Rider Ryuki volt a nagy visszatérő sorozat. Most csak a sorozatokról beszélek, movie-k voltak 1992-1994 között. És állítólag akkora durranás volt a Ryuki, hogy bárhol olvasok róla, mindenhol imádják! Úgyhogy már csak ezért is. Meg nem utolsósorban a dalokat régről ismerem, hiszen a JAM Project szóló tagoknak a zenei munkáit is gyűjtöttem, és hát ott volt benne Kitadani Hiroshi és Matsumoto Rica, aki akkoriban szintén JAM Project tag volt. És bár sajátságosak a dalok (furcsán vannak megírva), mégis imádom őket! Ők énekelték az openingeket és az endingeket, Van egy közös dalok reborn címmel azt is szeretem. És nekem van egy olyan tézisem (bár hozzáteszem, sehol nem olvastam ezt hivatalosan), hogy annyira jól sikerült a kettejük közös munkája, hogy Matsumoto Rica protezsálta be Kitadani Hiroshit a JAM Projectbe. Kitadani-san ugyanis ekkoriban csatlakozott a csapathoz. Szóval ezek bőven elég indokok arra hogy a Ryuki legyen a következő sorozat. Ha majd megnéztem ezt is, akkor térek vissza a gyökerekhez.

A Kamen Rider Ryukiból is hallgatok válogatásalbumot, egészen pontosan ezt:

Isten bizony, mondom, hogy megéri hallgatni!

GARO

És ha már ennyit beszéltem a JAM Projectről, akkor folytassuk a GARO-val. Ezt most kezdtem el, ma a 6. részt néztem meg. Ez egy 2005 óta futó sorozat, külön érdekességnek tartom, hogy ennek az első szériának az előzménytörténete, a TAIGA a 2025-ös legújabb sorozat. Konkrétan említették is Taigát a 2005-ös sorozatban, ő a főszereplő apja. Kis időzavarban voltam, időutaztak a 2005-ös karakterek, hogy így tudják, hogy melyik lesz a 2025-ös sorozat? Összeállt a kép, de nagyon érdekes volt.

A sorozatról: Ha létezik dark tokusatsu, ami szigorúan felnőtteknek ajánlott, az a GARO. Sokkal inkább horror elemekkel dolgozik (a gonoszok is horrornak hívják magukat), nem utolsósorban a téma is sokkal felnőttesebb, komolyabb. De pont ezért érdemes megnézni, mert kiválóan reflektál a jelenkorunkra. Ugyanis a horrorok jellemzően olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amiket mi negatívnak, jellemgyengeségnek tartunk. Ezekkel szemben meg elég keményen megy a harc. A főszerpelő, Saejima Kouga, aki Makai Kishi. Mogorva, kellemetlen természet, kifejezetten magányos harcos, kizárólag egyedül dolgozik. Persze idővel kiderül, hogy miért ilyen (ha csak 6 részt láttam, kikövetkeztethető, hogy elég hamar fény derül rá), de az ő átváltozása egy két lábon járó farkasszerű lény, amely minimum aranyozottnak tűnik. A lényeg az, hogy ebben az alakban méri a végső csapást az ellenségre. Sajnos szabály az, hogy akiknek a lelkét elragadta a horror, azokat nem lehet megmenteni. De muszáj legyőzni őket, mert másképp nem lehet megmenteni a világot. Ugyanakkor, ha legyőzte őket a Makai Kishi, onnan csak a halál vár az áldozatra, hiszen a lelke nem tér vissza.

Szinte az egész franchise-nak az openingjét a JAM Project énekli. Azért kiváló választás ez a csapat, mert már korábban is bizonyították a komolyabb hangvételű dalaikkal, hogy őket érdemes komolyan venni, mert a szövegük, énekük, zenéjük sokkal felnőttesebb, mint az átlag tipikus anime és tokusatsu előadók stílusa, dalai. Így nemcsak hogy testhezálló a JAM Project számára a GARO, hanem valamennyi, a sorozathoz írt daluk kiválóra sikeredett! Tudásuk legjavát adták a dalokba, Kageyama Hironobu meg maga is adja az egyik karakter hangját. Nem jutottam még el oda, hogy halljam, de egy-két dalban hallgató, amit mond a sorozatban és nagyon kemény! Okui Masami is szerepelt az egyik sorozat egyik epizódjában, ha jól tudom a Yami wo Terasu Monóban. Arra is kíváncsi leszek.

Szóval a JAM Project és a sötét hangulatvilág is tesz róla, hogy komolyan vegyük a GARO-t. Ugyanis a sorozat színvilága is meglehetősen sötét, fakó. Jellemzően éjszaka veszik fel a jeleneteket.

Super Sentai

Ezt is fordítva kezdtem el, ugyanis az 1977-es második sorozattal, a J.A.K.Q. Dengekitaijal kezdtem el a Super Sentai franchise-t. Ezt is azért, mert Sasaki Isao dala annyira szép volt, hogy mondom, ezt látni kell!

Pont azért meglepő, mert a megszokott tokusatsu sorozatokhoz képest szokatlanul komoly hangvételű a sorozat. Utólag olvastam utána, hogy arról van szó, hogy annyira meg akarták különböztetni az elődtől, a Himitsu Sentai Gorangertől, hogy annak egy antitézise lett végül a J.A.K.Q. Dengekitai. Csak erre valahogy nem rezonáltak a japánok. Amíg a Himitsu Sentai Goranger elképesztően népszerű volt, a '70-es évek egyik legnézettebb tokusatsu sorozata volt a maga 16,1%-os átlagnézettségével, addig a J.A.K.Q. Dengekitai 9,1%-os átlagnézettséget tudhat magáénak. Tehát akkoriban nem igazán voltak vevők a japánok a komoly hangvételű tokusatsukra, mert annyira megmaradt a '60-as évekből, hogy a gyerekek szeretik ezeket a sorozatokat, hogy kifejezetten arra mentek rá, hogy a kisebbekhez szabják ezeket a sorozatokat. Na most erre rájön egy sötét hangvételű sorozat, gyilkosságokkal, utasszállító gép felrobbantásával, üzletek kifosztásával, ez nem jött be az embereknek. A második felére döntöttek végül úgy, hogy visszahozzák a Himitsu Sentai Goranger bizonyos elemeit, amivel végül megmentették a mundér becsületét, ugyanis a nézettség is magasan megugrott utána. Emelkedett is a sorozat színvonala, ugyanis nagyjából a 10. résztől nagyon látszott, hogy pánikba estek a nézettség miatt, és kétségbeesetten keresték a megoldást. Végül meglett. Az új színészek nemcsak hogy visszahozták a tokusatsu eredeti szellemiségét, hanem új színt vittek a sorozatba. Sokkal több lett a vicces jelenet, ami már csak annak is köszönhető, hogy az udvari bolond szerepét betöltő karaktert nem is színész, hanem rakugoka alakítja, aki kiválóan megbolondítja a jeleneteket.

A Himitsu Sentai Gorangert viszont most nézem. Ebből egyelőre hat részt láttam, de már ennyiből is világosan lejön, hogy miért volt annak idején annyira kedvelt. Nemcsak hogy jó történeteket találtak ki az egyes epizódokhoz, hanem a rendezés, kivitelezés is mesteri! Akármennyire is gyerekeknek készült a sorozat, komolyan vették a célközönségét, ezáltal felnőttek számára is bőven nézhető és élvezhető a sorozat. Ez a siker titka. Állítom, hogy ilyen sorozatokkal még a felnőttek is újraélték a maguk gyerekkorát ezekkel a sorozatokkal.

Ami a dalt illeti, az ending kapta meg a Himitsu Sentai Goranger címet, de az egyszerűen mesteri lett! Még a japán wikipédia is úgy emlékszik meg a dalról, hogy a híres japán acapella együttes, a Koorogi '73 ebben a dalban nyújtották a fennállásuk legemlékezetesebb énekét. És hogy milyen is volt az? Tessék meghallgatni!

Tomica Hero: Rescue Fire

És akkor, hogy teljes legyen a kép, álljon itt még az a sorozat, amit szintén most nézek. A Tomica Hero: Rescue Fire sajátságos sorozat, ugyanis sok évvel ezelőtt elkezdtem nézni, de akkor a 13. rész annyira durván megérintett, hogy nem bírtam folytatni. Emlékeztem rá, de úgy voltam vele, hogy most továbbmegyek.

Nem sokan látták ezt a sorozatot, de akik igen, azok valószínűleg kivétel nélkül szerették, ugyanis meglepően magas átlagértékelése van. És látom is, hogy miért. Ebbe a sorozatba ugyanis mindent beleadtak a készítők. A debil jelenetek elképesztően viccesek, a komolyak viszont könnyfakasztóak. És működik az egész együtt. Mindazonáltal elképesztően stílusos a tűzoltók ruházata, az egyik kedvenc Tokusatsu felszerelésem, amit eddig láttam! Az autók is stílusosak, ha gyűjtenék tokusatsu figurákat, a Rescue Fire mindenképp közéjük tartozna.

Arról szól a sorozat röviden, hogy évezredekkel korábban sikerrel felvették a harcot a tűzdémonnal, és bezárták egy Északi Sarkhoz közeli várbörtönbe. Ahol sejthetően borzasztó cudar körülmények között sínylődik. Ám jelenkorunkra megerősödött, és csatlósaival kész bosszút állni az egész emberiségen! És komolyan gondolja a bosszút! Néhány epizód ugyan játékos, látható, hogy nem kell annyira komolyan venni. De van néhány, ami annyira durva lett, mintha a legundorítóbb, legvisszataszítóbb bűnözők rémtetteit látnám. A 13. rész most is borzasztóan kemény volt, nem is bírtam könnyek nélkül, de most már más, és folytatom.

Szóval a lényeg, hogy ez a sorozat, ha vicces, akkor nagyon vicces, de ha komoly, akkor véresen komoly. Ezért van az, aki látta, az kivétel nélkül szereti. És ne feledkezzünk meg a JAM Project openingről sem!

Erről beszélek, hogy amit a JAM Project csinál, abba a legvégsőkig beleteszik magukat. Az ending ugyanakkor sajátságos. Azt egy Rey nevű formáció adta elő. Elég furcsa csapat volt (már feloszlott), ugyanis úgy aposztrofálták magukat, hogy ők az első olyan együttes, mely valódi anison zenét játszik. Most ez olyan kijelentés, ami nézőpont kérdése. Kétségtelen tény, hogy a srácok tudnak zenélni, ugyanis nemcsak hogy énekelnek is, de maguk játsszák fel a dalokat is. Ha így nézzük, tényleg ők voltak az első olyan együttes, melyek teljesen saját maguk játszották fel a dalokat, de ha azt vesszük, hogy a JAM Project is kifejezetten az anime zenék népszerűsítéséért alakult meg, akkor azt kell mondjam, hogy eléggé nagyképű kijelentés volt ez tőlük. Nem is maradtak fenn sokáig, a dalaik meg nincsenek fent Spotifyon. Azért is oszlottak fel néhány év után, mert eladások terén tragikus számokat produkáltak. Márpedig így nincs az a kiadó, amelyik foglalkoztatja őket. Másfelől néha hallgatom a dalaikat, és sehogy nem tudom magamévá tenni. Az egy jó dolog, hogy tud az énekes énekelni, az egy másik jó dolog, hogy a srácok tudnak zenélni, az egy harmadik jó dolog, hogy zenét is tudnak írni, de nem voltak könnyen megjegyezhetők. Egyébként sem árt ha egy előadónak, csapatnak saját stílusa van, de a dalaik nyomokban sem tartalmazott semmilyen egyéniséget, semmi olyat, ami az anime dalok sajátja lenne, vagy amiről azt mondom, hogy "na, ők a Rey"! Másképp nem lehet fennmaradni, mert így is annyira telített a japán zenei paletta, hogy nagyon kell az egyedi hangzásvilág, hogyy kitűnjenek a tömegből, különben elsüllyednek. Ennek köszönhető, hogy nem bírták, és végül feloszlottak. Azóta hírük nincs. Bár a japán wikipédia szerint ez így túlzás, mert 2019-ben tartottak egy 10. évfordulós koncertet. De új daluk 2013 óta nincs. A japán wikipédia szerint ötük közül hárman a feloszlás után megalapították a Fo'xTails nevű bandát. Ez meglepett, mert róluk hallottam már. Ezek szerint az anyag nem veszett el, csak átalakult. Amúgy ahogy olvasom a wikipédiát, az is gond volt, hogy a tagok nem tudták a hangzásukat összeegyeztetni, egy idő után már nem is tudták, hogy merre tovább. Hát, külön utakon. De valószínűleg a muzikalitásból való különbözőség miatt sem találták meg azt a hangzást, ami miatt kitűnhettek volna az egyéniségükkel. Ezért oszlottak fel végül. Így már értek mindent.

Az már eddig is megviláglott, hogy könyvet lehetne írni a tokusatsukról, de hogy ezt a pár sorozatot vázlatosan bemutattam, néhány háttérsztorival és ennyire hosszú lett... Könyvsorozatot lehetne a műfajról írni!

Nem akartam elhinni, mekkora küldeményt nyújtott át a postás! O_O

Igen! Ezek mind benne voltak. Már jó ismerősként üdvözöl a postás, mondta is, hogy a "Tokió Expressz meghozta a küldeményt"! Rendes egyébként, néha beszélgetünk.

De amúgy ez most kicsivel lassabban jött meg. Eleinte arra gondoltam, hogy az ünnepek miatt lassultak most be, de lehet, hogy az is közrejátszik, hogy mivel regisztrált légipostával kértem, ezért több adminisztratív feladat volt a csomaggal. De az a lényeg, hogy megjött, inkább nézzük meg, hogy mit tartalmaz.

• JAM Project: FINAL COUNTDOWN (Limited edition)
• JAM Project THE JUDGEMENT
• Maeda Kentaro fotókönyv
• Muchuu sa, Kimi ni. manga

A nagy JAM Project albumon lepődtem meg a legjobban! Írták a leírásban, hogy nagyméretű, de ott az állt, hogy "mini LP" méretű. De nem! Ez rendes, nagyméretű lemez méretű kiadvány! És ami benne van...

Bal oldalt, egy nagyméretű lemez 1:1-es képe látható. Abban van a CD. 15 kiváló dal, 60 percben! Azért szeretem ugyanis a mai napig a JAM Projectet, mert egyáltalán nem túlzás róluk azt mondani, hogy a megalakulásuk óta magas nívón művelik az anime zenét! Ha én azt mondom, hogy 2006-2012 között voltak a csúcson, az azért van, mert az volt az életemnek egy nagyon jó időszaka volt, és arra emlékeztetnek a dalok. De a dalok minőségéhez semmi köze nincs. Az konstans módon magas a 2000-es megalakulásuk óta.

A jobb oldali papír kinyitva...

JAM Project ÓRIÁSPOSZTER!!! Ez hatalmas! És... El vagyok jelenleg ájulva tőle! Gyönyörűszép! És megérdemlik! Mizuki Ichiro azért alapította meg ezt az együttest 2000-ben, mert a '90-es évek nagy anime-bummjának hatására olyan előadók is elkezdtek anime dalokat énekelni, akiknek semmi közük nincs a műfajhoz, ezért az anime zene (mint "anison") kezdte elveszíteni az eredeti sajátságos zenei világát, hiszen jöttek a populáris anime dalok. Anikinek ez nem tetszett, ezért úgy döntött, hogy alapít egy együttest, mellyel továbbviszi a műfaj eredeti szellemiségét, és ezt kifejezetten magas színvonalon kívánta művelni. Ez minden további nélkül sikerült! A JAM Project a mai napig a legvégsőkig méltó arra, amire Mizuki-san alapította! Sajnos már nincs köztük, de remélem, onnan fentről ő is legalább annyira elégedett, mint amennyire mi rajongók vagyunk a JAM Projecttel!

Egyébként az album az össz-Oricon charton a 21. helyet érte el, de az Anison albumok között AZ ELSŐ HELYET ÉRTE EL!!! Csak a legjobb helyre került az aranyérem!

És akkor a két JAM Project CD egymás mellett.

A THE JUDGEMENT egy mini-album, mely tulajdonképpen egy rövid történetet mesél el hét dalon keresztül. Mi vár ránk a halál után? Többen is feltették már a kérdést, a JAM Project pedig dalok formájában erre választ ad. A cím és a borító utal a vallásos jellegű válaszra. Vár ránk a végítélet! Előbb megbűnhődünk a pokol tüzében a bűnünkért, majd megtisztulás után elnyerjük a megbocsájtást, és eljutunk a mennyek országába. Nemcsak azért szeretem ezt az albumot, mert minden egyes dala külön történetet mesél el, hanem a legjobb dalok a pokolban való bűnhődésről szólnak. Amikor megjelent az album, teljesen odavoltam azért a két dalért! Olyan érzésem volt, mintha a JAM Project is azt üzente volna, hogy teljesen rendben van, hogy olykor hagyjuk, hogy a bennünk élő démonok olykor kitörnek. A dalokat hallgatva gyakran elmerültem a gondolataimban és a múltamban és olyan érzésem volt, hogy történt, ami történt, ezzel vagyok teljes ember. Tehát a JAM Project album segített kicsit oldottabban visszatekinteni a hibáimra, és egy kicsivel teljesebbnek éreztem magam utána.

Hát ezt csinálja ez a JAM Project album. És a borító is hordoz magában egy koncepciót. Hihetetlenül csodálatosan megkomponált képek, egyikből következik a másik, ahogy lapozgatom. Az ábrák, a színárnyalatok! A borító egyszerűen mestermű! Ez minden szempontból egy kiváló album.

Az már csak hozzávetőleges, hogy akkor jelent meg az album, amikor Hollandiában voltam, és rengeteget hallgattam akkor, amikor Ede és Wageningen között bicikliztem. Tehát ez az album is a Hollandiában töltött időszakra emlékeztet. És nagyon szeretem! Minimum a szép emlékek miatt is, meg az az igazság, hogy azért is nyert nálam most, 2025 végén új értelmet a JAM Project zenéje, mert nagyon rákaptam a tokusatsu sorozatokra. Emiatt is hallgatom most többet az együttes dalait, mert az újak is teljes egészében visszahozzák még a régi tokusatsuk hangulatvilágát. Másfelől meg elgondolkodtam azon, hogy ahhoz képest, hogy milyen régóta ismerem és szeretem őket és mekkora rajongójuk vagyok, túl kevés CD-m van tőlük. Ez egyszerűen tarthatatlan. Elképzelhető, hogy a jövőben belendülök JAM Project CD-k ügyében. Főleg, látva ezt a két zenei kiadványt.

A Maeda Kentaro fotókönyv meg abból jött, hogy nemrégiben most néztem meg újra a Kimi ni wa Todokanai. dorama adaptációját. Igazából eddig is kedveltem őt, de most valamiért annyira megszerettem, amit csinál, hogy sorozatban kezdtem el azokat a filmeket, doramákat nézni, amikben játszott. Főleg a tekintete tetszik, megbabonáz. Azt érzem, hogy ő egy mély érzésű srác, aki kifejezetten azt keresi az embertársaiban, hogy mi lakozik a lelkének mélyén. És ez megérintett. Persze a könyv tanúsága alapján is a fotósoknak különböző pózokba kellett vágni magát (a józan ész határain belül), de persze nincs olyan kép, ami miatt ne lenne adható a könyv egy 18 éven aluli kezébe.

Egyébként nagyjából az eddig látott szerepei is azt tanúsítják, hogy igyekeznek nem harsány karaktert adni Maeda Kentarónak. Inkább csendes, hallgatag karaktereket kap, még főszereplőként is! Nagyon jól tudja velük érvényesíteni a háttérből figyeli az embertársait karaktertípust, mégis öntudatlanul magára irányítja a figyelmet. Egyszerűen azért, mert ő az arckifejezésével beszél. Annyira kifejező a tekintete, hogy azzal többet mond, mint szavakkal. Az ilyen személyiségeket nagyon szeretem.

Erről tanúskodik a Personality Database profilja is. Majdnem teljesen egyetértek az INFP személyiségtípussal, bár az ő profilja egyedi abból a szempontból, hogy a "P" rész csak 35%, tehát inkább INFJ lenne. Erre szavaztam egyébként én is. Ez nagyon átjön a szerepeiben. És az a nagyon jó, hogy az ügynöksége is önazonos szerepekre osztja be, így egyszerűen ragyog azokban a filmekben, sorozatokban, amikben szerepel!

No, ezért került hozzám nagyon közel. Egyébként azért akart színész lenni, mert óvodás korában szeretett volna Kamen Rider filmben szerepelni. Ezt megkapta, az 50. évfordulós Kamen Rider Revice főszerepét rá osztották. Eddig 13 részt láttam belőle, és annak ellenére, hogy látom, hogy miért megosztó ez a sorozat a többi Kamen Riderhez képest, nekem eddig bejön. De részletes vélemény majd a teljes sorozat megnézése után.

A Muchuu sa, Kimi ni. mangával meg a műhöz kapcsolódó gyűjteményem vált teljesebbé. Az a sajátságos helyzet állt elő, hogy a japán kiadást a mai napig nyomják, de az angol nyelvű változattal meg már rég leálltak, így az beszerezhetetlen. Japánban viszont kényelmesen beszerezhető, és köszönöm szépen, ezzel is elégedett vagyok. Már csak a képeket látva is széles mosolyra húzódott a szám, ahogy eszembe jutottak az egyes jelenetek. Á, ezt az animét mindenkinek látnia kell! Mi több, mindenkinek imádni! Csak a mai napig nem jöttem rá, hogy kit ábrázol a borító. Nikaido szemüveges, de nem ilyen a haja, ezért nem tudom vele beazonosítani. Mindegy, legyen ő. Ha meg nem, akkor titok marad a kiléte.

A polcomra meg betört a JAM Project és akkora helyet követelt magának, hogy a Haikyuu!! CD-ket szinte teljesen kiszorította. Mivel úgy tudtam, hogy mini LP méretű lesz a kiadvány, azt hittem, hogy pont akkora lesz a JAM CD, mint a Haikyuu!! limitált CD-k, és majd kényelmesen elférnek egymás mellett. Nos, hát nem úgy néz ki.

Ez a kép remekül illusztrálja, hogy miért érdemes még 2025-ben is CD-t venni.

Amit én magam készítettem. Jelentem, sikerült! ^^

Onnan jött a dolog, hogy már jóideje szemeztem azzal a Nutellával, amit a Plus Marketben árulnak, és holland mintás. De azért vonakodtam megvenni, mert soha nem tartottunk itthon Nutellát, és mivel nem vagyok annyira édesszájú, nem is tudtam kitalálni, hogy mire használhatnám.

De tegnap megláttam, hogy már csak egy darab maradt belőle, és már csak ez a holland, na mondom, akkor gyorsan megveszem! Volt is 100 pont a hűségkártyámon, úgyhogy 10% lejött az árából.

Tudtam, hogy vannak Nutellás sütemények is, fel lehet különféle okosságokra használni, nemcsak kenyérre kenni (erről jut eszembe, hogy csak most állt össze bennem, hogy ha mi Nutellát kenünk a kenyérre, akkor miért rökönyödünk meg azon, hogy a hollandok hagelt szórnak a kenyerükre?), de igazán nem mozgatott meg a dolog.

De ha már itt van, akkor kinéztem egy palacsinta receptet, és megcsináltam. Csak néhányat csináltam, egy adagot, és jól sikerült.

Ez pont elég is volt. Most már palacsintát is tudok csinálni, ha édességre vágyom! ^^

Könnyeimmel küszködve mutatom be legújabb szerzeményeimet, a Bakuten!! anime és movie OST CD-ket. Nagyon gyorsan megérkezett ahhoz képest, hogy a CDJapan szerint az anime OST CD-t már csak "Backorder"-ben lehet kapni. Ekkor 2-4 hét az átfutási idő, amíg hozzájuk megérkezik. Én ezt nagyjából úgy képzelem el, hogy a kiadó nem tart már készleten belőle, de ha érkezik rá elég rendelés, akkor gyárt belőle néhányat. Magyar vonatkozásban a régi Hungaroton weboldalán találkoztam ilyennel, amikor még gyártottak CD-t, hogy ha egy adott kiadványból 25 példányt rendelnek, akkor legyártja azokat.

Ehhez képest az a 2-4 hét 2 napra redukálódott. Vagy korábban adtak le igényt ebből a CD-ből, vagy a CDJapan értesülései rosszak, vagy a kiadó döntött úgy, hogy legyártja ezt a példányt, vagy az én elképzelésem rossz. Tág a lehetőségek tárháza.

Mindenesetre nagyon örülök neki. Az előző blogpostomban írtam, hogy milyen emlékek kötnek az anime zenéjéhez. Még most is magam előtt látom azt a bicikliutat Hollandiában, amin biciklizve annyit hallgattam ezt a zenét.

És ezzel teljes lett a Bakuten!! CD gyűjteményem.

Ez az összes album, mely megjelent az animéhez. az animéhez az opening és ending kislemezek felül az OST két oldalán látható, míg a movie betétdalok alul a movie OST CD két oldalán. A kislemezek mind az anime edition kiadások.

És ha ez még nem lenne elég, a Movie gyűjteményem is teljes lett.

A limitált kiadású Blu-rayjel. A film az anime folytatása. A sikeres verseny után szembenéznek azzal a ténnyel, hogy a harmadévesek hamarosan el fognak ballagni, ezért a másodéves Watari Kotaro lesz majd a csapatkapitány. Nos igen, ilyen nagy felelősséggel a vállán messze nem annyira laza srác. De megküzd vele.

Az anime OST CD-t illetően még egy kellemes meglepetés ért. A CDJapan leírásával ellentétben volt a tokban egy hologram kártya.

Elvileg csak az első nyomáshoz adták a hologram kártyákat. De négy évvel a megjelenés után most is adják. Watari Kotaro kártyája lapult az én példányomban. A hat főszereplőről találomra kerül a kártya a füzetbe. Örültem neki. És most már végre CD-lejátszóból hallgatva is velem van ennek a csodálatos animének a zenéje. 

Az utóbbi napokban nagyon hiányzik Hollandia. Minden hiányzik onnan: Az élet, a biciklizés, a környezet, az üzletek, NS vonatozás. És mivel egy hétvégi munkámért jelentősebb összeget kapok, kacérkodok a gondolkolattal, hogy egy hétvégét eltöltsek Hollandiában.

Ez most nagyon jó érzéssel tölt el. Ha megyek, biztos, hogy vonattal megyek. 19-20 óra az út, de az utazás is élmény számomra. Alap Bécsben leszállni és bevásárolni az útra a vasútállomáson lévő InterSparban. Ahogy alap Németországban éjszakázni... Semmi nem ér fel vele, ha utazásról van szó, imádtam Nürnbergben és Frankfurtban is. Ilyenkor a vasútállomáson töltöm az időt, illetve Frankfurt am Main vasútállomáson van McDonald's is. Hogy ne a hidegben várjak, zárásig kvázi fizettem azért, hogy náluk melegedjek (január eleje volt). És még meg is etettek. Erre egyszerűen nem mondhattam nemet! Szóval van lehetőség ott eltölteni az időt, meg ez nekem soha nem volt gond. Könyv, konzol, telefonon anime, és már tartalmasan telik az idő. Arról nem is beszéltünk, hogy a repülővel szemben nincs korlátozás a csomagra a vonaton.

Szóval utazni is élmény. Nagyon szívesen mennék vissza Wageningenbe, ahol annyira jól éreztem magam 2022-ben az első hónapokban. Magában a városban egyébként semmi különös látnivaló nincs, egyszerűen csak az ígéretes jövő szimbóluma lett nálam, mert ott annyira jól alakultak a dolgaim, hogy úgy éreztem, hogy végre egyenesbe jöttem, és nem volt kár a nehéz időszakért cserébe. A dolgok végül megváltoztak, de igazából már akkor, amikor hazajöttem Magyarországra, volt olyan gondolatom, hogy ez nem végleges. Most jelenleg két fronton képzelem el a jövőmet. Megcsinálom az egyéni vállalkozási ambícióimat Magyarországon, vagy ha ez nem jön össze, akkor visszatérek Hollandiába. Ez egy ideje lebeg előttem.

Ami a hétvégét illeti, nem biztos, hogy Wageningenbe megyek. Függ attól is, hogy hol találok olcsón szállást. De ha oda megyek, akkor annak is utánanéznék, hogy lehet-e biciklit bérelni. Mert nekem az is külön élmény volt, hogy Edébe bicikliztem. Ott volt a főiskola, ahova jártam, és mindig biciklivel jártam oda. És újra végigmenni azon az útvonalon, és közben Bakuten!! OST-t hallgatni. Azóta is, ha hallgatom annak az animének a zenéjét, mindig eszembe jut a bicikliút. Szóval, azt is újra megélném Bakuten!! OST-t hallgatva. Biciklibérlést tekintve a vasútállomás biztos, hogy nem jön szóba, mert Ede-Wageningen vasútállomás 10 km-re van Wageningentől, tehát oda is kell gyalogolni. Vasútállomáson tudom, hogy lehet NS biciklit bérelni, de remélhetőleg máshol is.

Leginkább azért mennék ki, hogy megtapasztaljam, hogy érzem magam most Hollandiában. De az ország bármely részére szívesen mennék. Talán pont az lenne a legjobb, ha az ország minél több részéhez tudnék kellemes emléket közni. :) A jövőmet illetően meg az lenne a legjobb, ha Hollandiából tudnám irányítani a magyar vállalkozásomat.

Waka barátommal megejtettünk egy újabb közös rendelést Japánból, mely tegnap érkezett meg. Soron kívül el is mentem értünk.

A Haikyuu!! mangát hosszú idők után folytatom végre angolul! A Prospoero könyvektől nagyon olcsón lehet beszerezni, ez a példány konkrétan 3068 forint volt. Olcsóbb, mint egy magyar manga, meg sem állok a 45. kötetig!

A Battery meg Hayashi Kento első filmje, leginkább ezért érdekelt. Kétszer megnéztem az animét, és egyébként nagyon jó lenne, de olyannyira befejezetlen, hogy nemcsak hogy kiált a folytatásért, hanem rázza is a ketrecet. Mert elindul egy alaptörténet, és még csak elképzelésem sincs, hogy mi a cél, hogy akarja a mangaka kifuttatni a történetet. És mivel a manga sehol nem érhető el, ezért legfeljebb találgatni tudok.

A filmet megnézve kettős benyomásom volt. Egyrészt úgy éreztem, hogy film formájában jobban működik a dolog, ugyanis annyira valóságos a történet és a vezetése, hogy a film átélhetőbben adja át a történetet. Falusi közeghez mérten nagyon lassú a film. Animében jobban működnek a dinamikus sportmangák. Másrészt viszont annyira látszik, hogy a főszereplő, Harada Takumi labdadobását trükkökkel tették gyorssá, hogy ellensúlyozza a film valóságos mivoltát. A színészek nagyon jól játszották a szerepüket, jó film lett.

Érdemes volt megnézni, csak sajnos a kiadvány "rental", vagyis jó eséllyel könyvtári példány volt. Ennek megfelelően van ellátva matricákkal, amiket elég nehéz volt leszedni. Ráadásul a hátulján lévőt nagy matricát nem is lehet leszedni, hogy ne sérüljön a borító, úgyhogy az ott marad. És ha ez még nem lenne elég, a borítóra gyárilag írták rá, hogy kölcsönzői példány. Sajnos látszik a kiadványon, mennyire vették komolyan a filmet és a történetet (a legigénytelenebb japán kiadvány a gyűjteményemben), de legalább végre láthattam a filmet. Kerestem már többször is, sehol nem érhető el online.

És ezzel megvan mind a három sportfilm, aminek Hayashi Kento a főszereplője.

Abban is egyedi ez a három film, mindegyikből jóval később készült anime, mint ahogy a manga befejeződött. Összességében mind a három jó, de a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru emelkedik ki közülük nálam magasan.

A Muchuu sa, Kimi ni. meg 2025 egyik nagy felfedezése nálam a Hikaru ga Shinda Natsu mellett. Volt szerencsém az élőszereplős doramához is, de nem valami jó minőségben. De most itt a nagy lehetőség újra megnézni, immár kifogástalan minőségben.

22 órakor értem haza, de úgy voltam vele, hogy addig nem alszok el, amíg meg nem nézem. És így is lett. Most is nagyon jó volt újra megnézni. Két lemezen van rajta az 5 rész, plusz az extrák. Azokat majd később.

Érdekes egyébként, hogy a fotókönyvet a manga borítójával adták ki. De ami még ennél is jobban meglepett, hogy azt hittem, hogy a külön hozzáadott Blu-ray borítóképről azt hittem, hogy egy fénykép, de nem. Egy kis méretű mappa. Életemben nem láttam még ilyet. Kis jegyzetek tárolására alkalmas. Direkt olyan eladó példányt kerestünk wakával, amiben a benne van az is. Ez ugyanis így a teljes első kiadás a bónuszokkal. Nemcsak a mappa járt hozzá ajándékba, hanem a fotókönyv is, így aki hozzám hasonlóan az anime hatására szerette meg ezt a remekművet, az már csak a Blu-rayt veheti meg újonnan. Aukcióban is elég nehéz volt a bónuszokkal együtt megtalálni. Szerencsém volt ezzel, mert ez egyszer eltűnt az aukciós oldalról, majd visszakerült. Ez a legjobb állapotú kiadvány, mondhatjuk, hogy újonnan vettem meg. A japánok nagyon vigyáznak a gyűjteményükre.

Azért szerettem meg nagyon ezt a művet, mert a főszereplők úgy villogtatják meg az egyéniségüket, hogy közben a kapcsolódnak a világhoz. Én nagyon kevés jó példát látok erre. Hayashi Miyoshi naiv srác, aki első látásra ridegnek tűnik, de hamar kiderül, hogy neki is megvan az eszköze, hogy kifejezze a szeretetét mások felé. Aki akarja akár meg is címkézheti autistának, de hát soha nem volt ennyire menő autistának lenni. Mert az a lazaság, ahogy megéli az egyéniségét egyszerűen inspiráló. Tényleg azt lehet róla mondani, hogy egyáltalán nem számít neki, hogy mit gondolnak róla mások. Nikaido Akira meg felvett egy komor álarcot, hogy a traumája után távol tartsa magától az embereket. Na de nem úgy van az! Ha megjelenik egy jóbarát, aki meglátja benned az értékeidet, bizony mindent meg fog tenni azért, hogy kihozza belőled a legjobbat. Így Nikaido sem kerülheti el a sorsát. Bár szemmel láthatóan ezt ő sem bánja. Mondjuk Nikaido ijesztő személyisége nem jött át annyira a doramában, mert egy annyira jóképű színész alakítja őt, hogy akármennyire is akart, nem tudott ijesztő lenni.

Szóval a két főszereplővel nagyon jó példát mutat a mangaka, Wayama Yama a barátság szakralitására. Az igazi, tiszta, feltétel nélküli bizalmon alapuló barátságra. Ami igazán értékessé teszi az emberi kapcsolatot és a legnagyobb kincs az életben. Át is gondoltam, hogy kik azok a férfiak, akár a való életben, akár a kultúrában, akiktől inspirálódhatnék az önazonosságot illetően. Oda jutottam magamban, hogy nagyon-nagyon kevés igazi jó példa van előttem. Nőből több van. Ha maradunk Japánnál régóta szeretem, amit Hayashibara Megumi, Okui Masami vagy Suara csinál. Hasonlóképp az ALI PROJECT-et is művészetnek tartom. Magyarokat illetően a mai napig nagyon szeretem azt a szabadságot, amit a Pa-Dö-Dő közvetített felénk. Ők mind motiválnak, és kifejezik az egyéniségem egy részét, de végsősoron azért nem követendő példák számomra, mert nemcsak biológiailag vagyok férfi, hanem önazonos is vagyok a nememmel. Ezért keresek férfi példát számomra, ezért van az, hogy animében is olyanokat nézek döntő többségében, amelyben többségében srácok a szereplők. Animében is alig van lánykarakter, akire komolyabban felfigyelek.

A nyugati kulturális élettel nem feltétlen volt szerencsém, mert gyerekkoromban, a '90-es években terjedtek a nyálasabbnál nyálasabb fiúcsapatok (lásd még: Backstreet Boys, 'NSYNC, Magyarországon Kozsó kreálmányai), akik csak még inkább rombolták a már egyébként is megtépázott önbecsülésemet, hiszen azt láttam, hogy olyan fiúkat szeretnek a lányok, akiknek a közelébe nem értem. Ezen egyébként sokat segített amikor ráébredtem szexualitásomra, mert úgy éreztem, hogy egy tehertől szabadulok meg, hiszen nem kell megfelelnem a lányoknak.

Persze az élet ettől egy cseppet se lett könnyebb, mert az LMBTQ+ közösség által kikiáltott önazonosság-pózerek mint például Madonna, Lady Gaga és a LMBTQ+ himnuszok döntő többségével szintén nem tudtam mit kezdeni. Ezért nem vagyok semmilyen LMBTQ+ közösség tagja, mert akármerre néztem szét, nem találtam meg azt, ahol igazán otthon vagyok.

Az animék ebben sokat segítettek, de az az érdekes, hogy sokáig isten igazából ott sem tudtam igazán nagy kedvencet mondani. Sokáig a Kaleido Start mondtam, mert az volt az első igazi nagy hatás 2006 augusztusában, meg kellemes emlékek kötnek hozzá, de isten igazából még az sem. Konkrétan 2018 szeptemberéig kellett várni az első olyan animére, ami tényleg megszólított. Ez volt a Haikyuu!!, amiről ma már úgy gondolkodok, hogy új időszámítást nyitott az animék iránti rajongásomban. Volt a Haikyuu!! előtti időszak a jobb és rosszabb animékkel, majd 2018. szeptember 19-én jött az első olyan anime, amit igazán éreztem. Sokat segített az orientációban, ezután kezdtem el célzottabban animét keresni.

Igazából olyan dolog ez nálam, mint ahogy a sportban jobban érdekelt srácok különböző sportolók képeit teszik ki a falra, mint követendő példa. Nálam ez anime formájában jelent meg most. Én ezeket a követendő példákat a kulturális életben elsősorban Japánban találtam meg. Azóta nézek sportaniméket, illetve olyan slice of life animéket, ahol idealizált közegben találok követendő példákat. Kitartásból, állhatatosságból, önazonosságból, és társai. És nagyon fontos számomra, hogy kapcsolódjanak a világhoz, mert ez nyújt számomra arra példát, hogy az általuk közvetített viselkedés, stílus alkalmazható a való életben is. Ezért nem szeretem az olyan animéket, ahol lenézik az embereket (pl.: Suzumiya Haruhi no Yuuutsu, No Game No Life), mert azt látom, hogy a frusztráció vezeti a szereplőket, akár bizonyos szempontból izolált életet élnek. Hiszek abban, hogy az ember alapvetően jó, és azért (is) él, hogy a világot a maga erejével jobbá tegye. És hiszek abban, hogy az általam követendő példának viselkedést magamévá teszem, és úgy viszonyulok az emberekhez, azt vissza is kapom.

Csak azért nehéz így viselkedni, mert ha belém égett egy rossz emlék vagy példa, akkor attól nagyon nehéz szabadulni, mert akkor az adott krízishelyzetben az szolgálta a túlélést. Manapság is tapasztalom magamon, hogy nagyon nehéz számomra ideális módon viselkedni. A mai napig vannak szorongásaim, amik néha gátolják, hogy előre haladjak, és nem mindig van rá ellenszerem, nem mindig jön azonnal a megoldás. És előfordul manapság is, hogy ezt az átmeneti időszakot nehéz kezelni.

De a Muchuu sa, Kimi ni. azért adott egy löketet, mert azt láttam, hogy teljesen higgadtan viselkednek a karakterek úgy, ahogy az ideálisnak gondolják. És ez arra inspirál engem, hogy minden szorongást félretéve gondoljam végig, hogy viselkednék teljesen ideális, nyugodt körülmények között. Mert azt én is egyre inkább érzem, hogy a szorongást előidéző gondolatokat többségében magam kreálom. És ha ezektől eltekintek, egy kicsit más megvilágításba kerülnek az események, aminek fényében én is másképp döntök, ami kétségtelenül kihozza belőle a jobbik énemet. Ilyen az, amikor egy kulturális mű terápiaként szolgál.

Egy hete rendeltem meg a CDJapantől a Newtype és az Animage magazinokat, és már ma megérkezett. Soha semmi nem érkezett meg ennyire gyorsan Japánból! A japán posta mindig is gyors volt, de újabban a Magyar Posta is kitesz magáért! Leborulok a gyorsaságuk és a nagyszerűségük előtt! A magazinokat konkrétan október elejére vártam, de már ma megjöttek!

Eredetileg csak az Animage-et terveztem megrendelni a Karaoke Iko! miatt, de aztán amikor láttam, hogy a Newtype címlapján a Hikaru ga Shinda Natsu van, ráadáasul egy óriásposzter, nem is volt kérdés, hogy ez is kell! Imádom ezt az animét, a 2025 nyári szezon nagyon erős animéket hozott. Legalábbis nekem, aki olyan témákat szeret, mint a férfiak közti barátság és a bromance, és ebben a témában nagyon jó animék érkeztek!

A magazinok meg egyszerűen világszínvonalúak! Mondjuk mit is várunk a japánoktól, alapból igényesek a kulturális termékeikre. Ha én ilyen magazint tudnék összerakni, leborulnék a saját nagyságom előtt! A Newtype-ban 16 oldalas a Hikaru ga Shinda Natsu cikk. Most még nem, de barátokkal el tudom olvasni, arról nem is beszélve, hogy tovább tanulhatok azért, hogy el tudjam olvasni. De lapozgatni is élvezetes, hihetetlen igényes a magazin.

A Hikaru ga Shinda Natsu azért is annyira fontos számomra, mert egy régi kapcsolatomra emlékeztet, és az akkor érzett érzéseket erősen visszahozza az anime. Ezeket nagyon jó újra megélni, és szimbolikusan nézve az animét is nagyjából stimmelnek a dolgok. Az anime és maga a magazin azért is lesz számomra különleges, mert az utolsó példányt rendeltem meg a CDJapantől. Több nincs belőle és nem is lesz, ne tessék most már a kereskedelmi forgalomban keresni! Jó helye lesz nálam, tessék elhinni! Meg fogom becsülni. 50 év múlva is ilyen állapotban lesz a magazin, erre a nagy nyilvánosság előtt ígéretet teszek. És hogy mekkora kereslet van egy magazinre, jelzi, hogy a Newtype szeptember 10-én jelent meg, én 8 napra rá, reggel vittem el az utolsó példányt. Úgy volt egyébként, hogy 17-én este még három példány volt elérhető. Még egy kicsit várni akartam még a rendeléssel, de másnap reggel, amikor ránéztem és láttam, hogy már csak egy maradt, azonnal megrendeltem. Azóta "Sold Out" állapotban van, és jó eséllyel ezen már nem fognak változtatni.

Ráadásul nemcsak egy-egy poszter járt a magazinok mellé, hanem a Newtype mellé egy mappát is csomagoltak. Ez teljesen váratlanul ért, nagyon jó érzés volt. Fogom használni, ebbe fogom szállítani a papírokat. Ráadásul műanyag, úgyhogy az eső ellen is védve van. Nem ez az első ilyen mappám. Van egy Free!-s és egy Paradox Live-os is, de nem tudtam, hogy a Newtype-ról származnak. Most már figyelni fogom a Newtype-okat is, mert ha olyan anime lesz a címlapon, amit szeretek, tudhatom, hogy nemcsak óriásposztert, hanem mappát is kaphatok belőle.

És ha ez még nem lenne elég, grátisznak itt van két oldalas Muchuu sa, Kimi ni. seiyuu interjú a Newtype-ból. Most már elegem van abból, hogy ennyire jó hozzám mindenki! Ezt már nem bírom el! Ez az anime is nagyon közel került hozzám, most a héten újra megnéztem egybe az öt részt (pár nappal az utolsó rész leadása után, annyira hiányzott), és egyszerűen most is imádom. Rövid (gyakorlatilag egy filmnek is elmehetne), de intenzív, mert sok mindent mesél a barátságról és az önazonosságról. Kiváló a történetvezetés, mert mindent elmesél, és úgy nyugodt, könnyed a történet, hogy közben rengeteg mindenről szól.

Idealizálja számomra a barátságot. Ha számozás nélkül kéne listát állítani a különleges animékről, talán össze is jönne 10 anime. És túltengene a tesztoszteronban.

Tegnap megtartotta a szokásos havi találkozóját a Békés Megyei Anime Társaság, amire nemcsak hogy elmentem, de először vittem is animét, méghozzá a Yuzuki-san Chi no Yon Kyoudai.-t. De előtte vártunk még, mert elég lassan jöttek az emberek. A nyári hónapokban 16 órakor kezdtük el, majd szeptembertől visszaálltunk a 15 órási kezdésre, és valószínűleg sokan nem voltak tisztában a pontos kezdéssel. Szokásos módon most szavazásos alapú volt a vetítés. Hárman vittünk animét, TP a Gachiakutát vitte, ami még érdekelt is volna, mert a szemétszállítás, pazarlás volt a központi téma, meg felmerült az a japán elmélet, hogy azt a tárgyat, melyet sokáig birtoklunk, lelke lesz. Csak amikor mondta, hogy eléggé kemény anime, akkor bár szívtam a fogam, de szavaztam rá. Attól tartottam, hogy teljesen elveszi a történet mondanivalóját, és ezzel nem akartam szembesülni. Tehát a lövöldözéssel, kemény jelenetekkel azzal akart nézőket és népszerűséget szerezni magának az anime. A másik címére emlékszem, de valami régi (kb. 20 éves) anime, aminek két rendőrlány a főszereplője. Az egyik nagyon komolyan végzi a munkáját, a másik meg elbohóckodja az egészet. És ebből találtak ki agyatlan poénokat.

Végülis a két lehetőség közül nekem a Gachiakuta nyerte el inkább a tetszésemet. Azt hiszem, annak és az én animémnek volt szavazategyenlősége, aztán TP végül az én animémet indította el. Hát legyen. Örültem neki, mert akartam valami ismertséget adni a Yuzuki-san Chi no Yon Kyoudai.-nak. Három részt néztünk meg belőle, és úgy néztem, hogy a többieknek is tetszett. Az igazat megvallva, valamennyire tartottam magam, mert most is majdnem ugyanúgy elérzékenyültem néhány jeleneten, mint amikor korábban néztem.

Kicsit beszédtéma is lett az anime a végére azzal, hogy milyen hétköznapi helyzeteket mutat be, amik egy átlag japánnak már fel se tűnnek, de komoly problémákat okoznak nekik a kapcsolatteremtésben. Mint például a szomszédok közti kapcsolat.

Aztán utána, szokásunkhoz híven játszottunk egyet. Nem emlékszem a címére, de erősen Godzilla feeling valami "Tokiói..." volt a neve. Én ennek csak az elejébe kapcsolódtam be, mert aztán mentem Csaba Centerbe mozizni.

A Kimetsu no Yaiba: Mugenjou-hen három filmből álló trilógia első filmjét néztünk meg Jucukyval. Jó volt... Fenéket! Csak már megszokásból odaírtam. Legfeljebb Jucukyval volt jó találkozni. Amíg ő nem jött meg, addig a laptopomon ténykedtem. De örömömre nem kellett sokat várni rá. Megmutattam neki azokat az Animage magazinokat, amiket a Japán Alapítvány könyvtárából kölcsönöztem. Beszélgettünk a benne szereplő animékről, miközben vártuk a kezdést.

Nem sokkal a 19.15-ös kezdés előtt mentünk a pénztárhoz. A film előtt még beszélgettünk egy kicsit az előzetesek alatt is, de mire elkezdődött a film, már csendben figyeltük. És nem... Azért nem érzem a Kimetsu no Yaiba franchise-t, mert annyira sekélyesek a főszereplők, hogy hiába kiváló az animáció és a karaktereken megjelenített érzelmek, ha egyszerűen nincs fedezetük. Nagy nehezen találtam egy szerethető karaktert, Rengoku Kyoujujou személyében, akin látszott, hogy az evés közbeni "umai" felkiáltásai mögött valami mélyebb is meghúzódik, egyébként nem csinálunk olyat, hogy a főgonoszoknak mélyebb történetet találunk ki, mert még a végén a gonoszoknak találok szurkolni. A harci jelenetek is tipikus shounen elemek, semmi nem emeli ki az átlagból.

Amiben még erős a film, az a zene. Kajiura Yuki olyan atom zenékkel emelte az egyébként sablonos harci jelenetek hangulatát, hogy a zenére jobban figyeltem, mint magára a harcra. Aimer és LiSA hangját is élmény volt moziban hallani, de ez minden. Azért kár érte, mert azért is akartam megnézni, mert abban bíztam, hogy a mozi hangulata majd segít jobban elmerüni a Kimetsu no Yaiba világában, de ez nem történt meg. És nagyjából egy véleményen voltunk Jucukyval. A vele való találkozásnak örültem, remélem, hogy lesz folytatása.

Nagy izgalommal olvastam, hogy ismét lesz lehetőség a Japán Alapítványnál a leltár során leselejtezett könyeket, magazinokat elvinni. Korán is ébredtem reggel, szerencsésnek is tartottam magam, hogy a vonat a Keleti Pályaudvar karbantartása miatt a Nyugati Pályaudvarra megy, hiszen a Japán Alapítvány könyvtár is a közelben van. Ráadásul pont úgy indultam el, hogy nyitás után nem sokkal értem oda. Nyert ügyem volt valami felbecsülhetetlen kincset találni!

Meg ahogy azt én elképzelem... Óriási sor állt már a pult előtt, hogy beírják az elvitelre szánt könyveket... Mintha valami hónapok óta várt játék, konzol, könyv vagy Blu-ray jelent volna meg. Nem akartam hinni a szememnek! Azt már viszont sokkal kellemesebb volt elhinni, hogy találkoztam a volt japán tanárnőmmel, Sato Noriko senseijel! Váltottam vele pár szót, örültem, hogy jól van. És pont mögötte állt Catrin és Iskariotes! Megvártak, amíg szétnézek és választok, aztán beálltak velem a sor végére, amint végeztek.

Alapos szétnézés után végülis ezeket találtam:

A bal oldali egy életrajzi könyv Hasebe Makotóról, japán focistáról. Teljes mértékig japánul írt, még olvasni is felülről lefele, jobbról balra kell. A középső egy mindenféle japános témát részlegesen érintő könyv, aminek után egy komplett forráslista van, hogy hol olvashatunk az adott témáról részletesebben. A jobb oldali pedig egy életmód magazin, benne mindenféle témában.

A sor lassan haladt, hiszen mindenkinek tételesen fel kellett írni, hogy miket vitt el. Catrinék még maradtak egy kicsit beszélgetni, de aztán mentek is tovább. Én még kikölcsönöztem két Animage magazint, mert van bennük egy Blue Lock Episode Nagi és egy Hikaru ga Shinda Natsu cikk is, és lapozgatni, meg segítséggel megtudhatom szövegileg is, hogy mi áll bennük.

Ezeket majd egy hónap múlba vissza kell szolgáltatni. A szeptemberi Animage magazin volt kint, abban pont a Karaoke Iko! volt címlapon. Emellett a Hikaru ga Shinda Natsu is kitüntetett figyelmet kapott hosszú cikkjével és poszterrel. Igencsak nagy örömömet lelném abban, ha a következő selejtezéskor ez is jönne.

Ami szerintem karácsony körül lesz. Catrin mondta, hogy már 8 óra körül is többen álltak a bejárat előtt, pedig a könyvtár csak 10-kor nyit. Én meg bőven azt hittem, hogy a nem sokkal 10 óra utáni érkezésemmel bőven jó vagyok. De úgy tűnik, stratégiát kell váltani. Legközelebb a 2.29-es vonattal megyek, mely 5.00-re ér be Pestre, és akkor legyőzhetetlen leszek!

Megérkezett a legújabb CDJapanes rendelésem, de rekordsebességgel! Tegnap kifizettem értük a vámot, ma meg már meg is hozta a postás. Meg is lepődtem, a Posta alkalmazásban tudtam követni, és döbbenten láttam, hogy ma már itt van Békéscsabán! Hogy szaladnak vele! Az vámot meg jószokásomhoz híven azonnal kifizettem, ahogy megkaptam az értesítést. Most tökre jófej volt a posta, mert "hát ha az ügyfélnek ennyire fontos, akkor nekünk is ennyire fontos" elven villámsebességgel kiszállították! Minden dicséretem a Magyar Postáé!

Azt hozzá kell tennem, hogy a CDJapan megint jófejségről tett tanúbizonyságot. Ugyanis most nemcsak azt csinálták meg, hogy nem írták rá a szállítási költséget a papírra, így arra nem kellett vámot fizetni, hanem az egyik CD árából még azt az 50 jenes értéket is levonták, amit pontok formájában igénybe vettem kedvezményként! Bagó pénz, de egyrészt méltányolom a jófejséget, másrészt, aki a kicsit nem becsüli... Hányszor bizonyítja még a CDJapan, hogy ők a legmenőbbek?

Haikyuu!! mangát már rég nem vettem, úgyhogy időszerű volt bővíteni a gyűjteményt. Főleg, hogy ha tényleg japánul, angolul és németül is teljessé akarom tudni a Haikyuu!! manga-gyűjteményt. Márpedig 45 kötet a teljes gyűjtenény, 3×45=135 ... hajjaj! Ugyancsak van még mit bepótolni! Mert eddig így állok vele:

• Japán nyelvű: 9 kötet
• Angol nyelvű: 9 kötet
• Német nyelvű: 15 kötet

Tehát összesen 33 kötet. Belehúzok!

A Free! kislemezeket meg spontán gondoltam ki. Idén több animét is újráztam, a Free!-t is. Nemrég fejeztem be. Eddig is nagyon szerettem Aiihcirót, de most még jobban, plusz az új szobatársára, Momotaróra is felfigyeltem. Na meg hát folyamatosan hallgattam idén nyáron a Spotify-os lejátszási listát.

Mindig, amikor nézem az animét, külön figyelem a kedvenc karakteremet Nitori Aiichirót. Nagyon szeretem az ilyen aranyos, érzékeny srácokat, aki szinte sajátjaként veszi a vállára a másik problémáját. Az első évadban, akármennyire is volt indokolt (már amennyire indokolt lehet) Matsuoka Rin kirohanásai Aiichiróval szemben, mert nem hagyta békén a frusztrációjában, egyike azon viselkedéseknek, amiket nem tolerálok. A végén persze meghajolt, bocsánatot kért, lerendezték. Aztán Rin kiköltözött (szobatársak voltak), helyére pedig Makoshiba Momotaro érkezett. A kettejük közti dinamika már sokkal jobban tetszett! Tetszett Momotaro lazasága, és magát egyáltalán nem zavartatva udvarolt Matsuoka Gou-nak. A seiyuu-t is kiválóan választották meg kettejükhöz.

Jókat derülök azokon a jeleneteken, ahogy Momotaro a lazaságával módszeresen próbára teszi Aiichiro türelmét és hidegvérét. Ez a kép mindent elárul kettejük kapcsolatáról.

Egy kis békától így megijedni... De nagyon kedvelik egymást, nagyon jó a kapcsolat kettejük között. Ez az egyik kedvenc jelenetem:

Imádtam, ahogy felmászott hozzá, és csendben biztatta a holnapi versenyre, miközben Momotaro aludt. Látszólag legalábbis... Mert ahogy az lenni szokott, természetesen mindent hallott.

És aztán külön meghallgattam a character song kislemezüket, tetszett annyira, hogy végül megrendeljem. A karakter dalok főleg a '90-es években voltak jellemzők Japánban. Ez volt a CD-k aranykora, amikor annyi lemezt adtak el, hogy a kiadóknak bőven belefért a költségvetésébe, hogy a seiyuu-k által énekelt karakter dalokból is külön kislemez készüljön. Még ha pár ezer példányban is, de legyártották. Ezek a dalok egyébként nem az anime zenei piac csúcspontjai, nem a minőségük miatt hallgatjuk őket. Leginkább a kedvenc karakterekre, seiyuu-kra figyelnek fel a rajongók. Ezek kiegészítői az anime gyűjteménynek. Én úgy írnám le, hogy nem a művészi értékük miatt hallgatod ezeket a kislemezeket, hanem mert szereted a karaktereket, és azt is szereted bennük, hogy énekelnek. Nem azt, hogy veszélyesek a legnagyobb sztárok karrierjére, hanem az énekükkel a személyük egy másik oldalát mutatja meg, amitől (valós személyek esetén) még közelebbinek, intimebbnek érzed a kapcsolatod velük. Ez az értelme a karakter daloknak is. Közelebb kerülsz hozzájuk, amennyiban a személyiségüknek megfelelő dalt énekelnek. És amikor meghallgattam a Free!-ből Aiichiro és Momotaro kislemezeket, éreztem ezt a fajta közelséget, ezért úgy döntöttem, hogy ez lesz a legközelebbi CDJapanes rendelésem. Jól énekelnek a seiyuu-k, a dalok is ülnek, szívemhez szólnak, nekem több nem is kell.

Egyébként a character song kislemezeket ma már elsősorban a Lantis kiadó szorgalmazza. Ezért van az a Free!-ből is annyi CD van, hogy külön könyvespolc kell nekik. Nem tudok más kiadóról, mely annyi kiadványt jelentet meg animékből, mint az anime zenék egykori uralkodója. A szerzői jogok tekintetében drákói szigoráról híres Lantis még Blue Lock character song kislemezeket is megjelentetett! Meghallgattam azokat is, de az már tényleg a felesleges kategóriája! Nem reflektálnak a személyiségükre (kemény rocknak kellene lenni a dalaiknak...), és abban sem vagyok biztos, hogy hoz ma már bármit is hoz a konyhára a CD kiadás.

Nos, ennyi lenne. Mert nem hiszem, hogy Free!-ből rendelek több kiadványt. Elvagyok az animével, alkalmanként megnézem, de olyan nagy rajongója nem vagyok. De ezt a kettőt akartam. Amúgy meglehetősen ambivalens a véleményem az animéről. Ugyanis ez az első, kifejezetten lányoknak készített sportanime. Ennek megfelelően tele van kimondottan lányoknak kedvező jelenetekkel, nem beszélve a félreérthető BL-utalásokkal. Ezek egyébként csak kitöltő jelenetek, a lényegtől, a sporttól a karakterek közti dinamikától veszi el az értékes képernyőidőt. Az zavart a legjobban, főleg Matsuoka Rin volt az, aki már-már kényszeresen hozzátette, hogy "lányos nevem van, de fiú vagyok". Idegesítő volt állandóan hallani, teljesen felesleges időhúzás! Egyszerűen arról van szó, hogy Japánban vannak nevek, amiket fiú is és lány is megkaphat. Ebből kaptak a Free! főszereplői is. Nem ritka az, hogy a Makoto nevet fiúk is megkapják. Az meg már az egyenesen a képtelenség határát súrolta, amikor Rin meghívta Harukát Ausztráliába és a hotelnél valami félrement, ugyanis egy kétágyas szobát kaptak. Rin erre dühösen odavetette Harukának: "Biztos a lányos neved miatt hitték, hogy egy pár vagyunk!" Én meg a fejemhez kapok... "Jó, hagyjuk! Megnézem azt az ausztrál recepcióst, aki egy japán nevet látva egyből belövi a nemét is!"

Ezeket azért is tartom fájdalmasnak, mert képet ad arról, hogy mibe veszi a női rajongóit. Akinek ezek kellenek, akinek ezek örömöt okoznak, az... Nem is írom le. Meg egyébként az is érdekes, hogy az anime úgy hágja át a japán protokollt és illemszabályokat, ahogy nem szégyelli. Amikor japán nyelvórára jártam, mondta a tanárnőnk, hogy ne animékből tanuljunk japánul. Ez a Free!-re különösen igaz. Kezdve azzal, hogy nagyon ritka az, hogy két ember egymást kölcsönösen a keresztnevén hívja. Azt jobbára akkor szabad, amikor a név tulajdonosa ezt maga ajánlja fel. Az egyébként nagyon közeli, már-már testvéri minőségű kapcsolatra utal. Amikor meg azt hallottam, hogy "Haruka-senpai" ... Ez konkrétan a "Szia uram!" japán megfelelője!

És egyébként az az érdekes, hogy az anime később ledobja magáról a női szereplőknek kedvező jeleneteket, és elkezd ténylegesen pasis lenni. Ebben sokat segítenek az új karakterek, akiknek ráadásul ténylegesen fiúnevük van. Bár pont szegény Momotaro nevével lőttek félre, mert neki van egy bátyja, és a japán fiúneveknek van egy olyan szabálya, hogy a ~taro végződésű neveket csak elsőszülött fiúgyerekek kaphatják. A jelentése is az, hogy "nagy gyerek". Momotaro, mint másodszülött fiú, a ~jiro végződésű névre lehetne jogosult. Tehát "Momojiro", nem tudom, hogy van ilyen név a japán névtárban. Meg ott van Kirishima Ikuya is, aki szintén szimpatikus. A ~ya végződésű neveket is csak fiúk kaphatják. Meg az egész mű elkezdett áttérni a fiatal férfiakra jellemző problémakör feszegetésére, és ez üdítően hatott a franchise második felére. Így az egész önazonosabbnak tűnt. Nincs olyan komoly bajom az első felével sem, ami miatt soha nem nézném újra, de zavaróak azok az elemek, amikkel kedvezni akarnak a lányoknak.

Másfelől meg pont a Kyoto Animation az a stúdió, amelyik egyékbént kiválóan alkalmas arra fókuszáljon az emberi kapcsolatokra. Ez ugyanis az a stúdió, amelyik messzeföldön híres a kiváló minőségű animációjáról, szinte megelevenednek a karakterek a szemünk előtt. Ugyanakkor pont emiatt nem alkalmas a Kyoto Animation arra, hogy dinamikus sportaniméket animáljanak. Úgyhogy a Free! minden szempontból telitalálat a stúdió számára. Nagyon szépen rajzolták meg a karaktereket, az animáció is csodálatos. A vizuális metaforák meg varázslatosak! Ugyanakkor volt bennem egy olyan gondolat is, hogy a stúdió magas színvonvalú animációja esetleg lehetőséget ad az anime hibáinak elfedésére is.

Mindent egybevetve a Free! egy olyan anime, amiről azt gondolom, hogy embere válogatja, hogy ki hogy gondolkodik róla. Aki elvárja a valóságot, azt zavarni fogja az anime furcsaságai, aki viszont egy konform műre vágyik, annak pont ez a tökéletes anime, mert az idealista karakter animáció és jelenetek remek lehetőségek nemcsak a valóság kizárására, de álmodozásra is egy jobb világért. Aztán, hogy tesz-e érte, vagy bőven beéri, ha animében lát ilyet, és bezárkózik a kis világába, az megint más kérdés. A magam részéről a legjobb gondolkodásnak azt tartom, ha valaki nemcsak egy ideális világot lát a Free!-ben, hanem tesz is érte a valóságban. Csak ez nagyon nehéz, tapasztalatból mondom. Az idei nyári szezonból a Hikaru ga Shinda Natsu az egyik nagy kedvencem. Ebben mondott Hikaru Yoshikinek valami olyasmit (nem idézem pontosan), hogy "Mi azért szeretjük ennyire egymást, mert sajátságosan látjuk a világot." Ebben az egy mondatban minden benne van!