Tegnap megtartotta a szokásos havi találkozóját a Békés Megyei Anime Társaság, amire nemcsak hogy elmentem, de először vittem is animét, méghozzá a Yuzuki-san Chi no Yon Kyoudai.-t. De előtte vártunk még, mert elég lassan jöttek az emberek. A nyári hónapokban 16 órakor kezdtük el, majd szeptembertől visszaálltunk a 15 órási kezdésre, és valószínűleg sokan nem voltak tisztában a pontos kezdéssel. Szokásos módon most szavazásos alapú volt a vetítés. Hárman vittünk animét, TP a Gachiakutát vitte, ami még érdekelt is volna, mert a szemétszállítás, pazarlás volt a központi téma, meg felmerült az a japán elmélet, hogy azt a tárgyat, melyet sokáig birtoklunk, lelke lesz. Csak amikor mondta, hogy eléggé kemény anime, akkor bár szívtam a fogam, de szavaztam rá. Attól tartottam, hogy teljesen elveszi a történet mondanivalóját, és ezzel nem akartam szembesülni. Tehát a lövöldözéssel, kemény jelenetekkel azzal akart nézőket és népszerűséget szerezni magának az anime. A másik címére emlékszem, de valami régi (kb. 20 éves) anime, aminek két rendőrlány a főszereplője. Az egyik nagyon komolyan végzi a munkáját, a másik meg elbohóckodja az egészet. És ebből találtak ki agyatlan poénokat.

Végülis a két lehetőség közül nekem a Gachiakuta nyerte el inkább a tetszésemet. Azt hiszem, annak és az én animémnek volt szavazategyenlősége, aztán TP végül az én animémet indította el. Hát legyen. Örültem neki, mert akartam valami ismertséget adni a Yuzuki-san Chi no Yon Kyoudai.-nak. Három részt néztünk meg belőle, és úgy néztem, hogy a többieknek is tetszett. Az igazat megvallva, valamennyire tartottam magam, mert most is majdnem ugyanúgy elérzékenyültem néhány jeleneten, mint amikor korábban néztem.

Kicsit beszédtéma is lett az anime a végére azzal, hogy milyen hétköznapi helyzeteket mutat be, amik egy átlag japánnak már fel se tűnnek, de komoly problémákat okoznak nekik a kapcsolatteremtésben. Mint például a szomszédok közti kapcsolat.

Aztán utána, szokásunkhoz híven játszottunk egyet. Nem emlékszem a címére, de erősen Godzilla feeling valami "Tokiói..." volt a neve. Én ennek csak az elejébe kapcsolódtam be, mert aztán mentem Csaba Centerbe mozizni.

A Kimetsu no Yaiba: Mugenjou-hen három filmből álló trilógia első filmjét néztünk meg Jucukyval. Jó volt... Fenéket! Csak már megszokásból odaírtam. Legfeljebb Jucukyval volt jó találkozni. Amíg ő nem jött meg, addig a laptopomon ténykedtem. De örömömre nem kellett sokat várni rá. Megmutattam neki azokat az Animage magazinokat, amiket a Japán Alapítvány könyvtárából kölcsönöztem. Beszélgettünk a benne szereplő animékről, miközben vártuk a kezdést.

Nem sokkal a 19.15-ös kezdés előtt mentünk a pénztárhoz. A film előtt még beszélgettünk egy kicsit az előzetesek alatt is, de mire elkezdődött a film, már csendben figyeltük. És nem... Azért nem érzem a Kimetsu no Yaiba franchise-t, mert annyira sekélyesek a főszereplők, hogy hiába kiváló az animáció és a karaktereken megjelenített érzelmek, ha egyszerűen nincs fedezetük. Nagy nehezen találtam egy szerethető karaktert, Rengoku Kyoujujou személyében, akin látszott, hogy az evés közbeni "umai" felkiáltásai mögött valami mélyebb is meghúzódik, egyébként nem csinálunk olyat, hogy a főgonoszoknak mélyebb történetet találunk ki, mert még a végén a gonoszoknak találok szurkolni. A harci jelenetek is tipikus shounen elemek, semmi nem emeli ki az átlagból.

Amiben még erős a film, az a zene. Kajiura Yuki olyan atom zenékkel emelte az egyébként sablonos harci jelenetek hangulatát, hogy a zenére jobban figyeltem, mint magára a harcra. Aimer és LiSA hangját is élmény volt moziban hallani, de ez minden. Azért kár érte, mert azért is akartam megnézni, mert abban bíztam, hogy a mozi hangulata majd segít jobban elmerüni a Kimetsu no Yaiba világában, de ez nem történt meg. És nagyjából egy véleményen voltunk Jucukyval. A vele való találkozásnak örültem, remélem, hogy lesz folytatása.

Nagy izgalommal olvastam, hogy ismét lesz lehetőség a Japán Alapítványnál a leltár során leselejtezett könyeket, magazinokat elvinni. Korán is ébredtem reggel, szerencsésnek is tartottam magam, hogy a vonat a Keleti Pályaudvar karbantartása miatt a Nyugati Pályaudvarra megy, hiszen a Japán Alapítvány könyvtár is a közelben van. Ráadásul pont úgy indultam el, hogy nyitás után nem sokkal értem oda. Nyert ügyem volt valami felbecsülhetetlen kincset találni!

Meg ahogy azt én elképzelem... Óriási sor állt már a pult előtt, hogy beírják az elvitelre szánt könyveket... Mintha valami hónapok óta várt játék, konzol, könyv vagy Blu-ray jelent volna meg. Nem akartam hinni a szememnek! Azt már viszont sokkal kellemesebb volt elhinni, hogy találkoztam a volt japán tanárnőmmel, Sato Noriko senseijel! Váltottam vele pár szót, örültem, hogy jól van. És pont mögötte állt Catrin és Iskariotes! Megvártak, amíg szétnézek és választok, aztán beálltak velem a sor végére, amint végeztek.

Alapos szétnézés után végülis ezeket találtam:

A bal oldali egy életrajzi könyv Hasebe Makotóról, japán focistáról. Teljes mértékig japánul írt, még olvasni is felülről lefele, jobbról balra kell. A középső egy mindenféle japános témát részlegesen érintő könyv, aminek után egy komplett forráslista van, hogy hol olvashatunk az adott témáról részletesebben. A jobb oldali pedig egy életmód magazin, benne mindenféle témában.

A sor lassan haladt, hiszen mindenkinek tételesen fel kellett írni, hogy miket vitt el. Catrinék még maradtak egy kicsit beszélgetni, de aztán mentek is tovább. Én még kikölcsönöztem két Animage magazint, mert van bennük egy Blue Lock Episode Nagi és egy Hikaru ga Shinda Natsu cikk is, és lapozgatni, meg segítséggel megtudhatom szövegileg is, hogy mi áll bennük.

Ezeket majd egy hónap múlba vissza kell szolgáltatni. A szeptemberi Animage magazin volt kint, abban pont a Karaoke Iko! volt címlapon. Emellett a Hikaru ga Shinda Natsu is kitüntetett figyelmet kapott hosszú cikkjével és poszterrel. Igencsak nagy örömömet lelném abban, ha a következő selejtezéskor ez is jönne.

Ami szerintem karácsony körül lesz. Catrin mondta, hogy már 8 óra körül is többen álltak a bejárat előtt, pedig a könyvtár csak 10-kor nyit. Én meg bőven azt hittem, hogy a nem sokkal 10 óra utáni érkezésemmel bőven jó vagyok. De úgy tűnik, stratégiát kell váltani. Legközelebb a 2.29-es vonattal megyek, mely 5.00-re ér be Pestre, és akkor legyőzhetetlen leszek!

Megérkezett a legújabb CDJapanes rendelésem, de rekordsebességgel! Tegnap kifizettem értük a vámot, ma meg már meg is hozta a postás. Meg is lepődtem, a Posta alkalmazásban tudtam követni, és döbbenten láttam, hogy ma már itt van Békéscsabán! Hogy szaladnak vele! Az vámot meg jószokásomhoz híven azonnal kifizettem, ahogy megkaptam az értesítést. Most tökre jófej volt a posta, mert "hát ha az ügyfélnek ennyire fontos, akkor nekünk is ennyire fontos" elven villámsebességgel kiszállították! Minden dicséretem a Magyar Postáé!

Azt hozzá kell tennem, hogy a CDJapan megint jófejségről tett tanúbizonyságot. Ugyanis most nemcsak azt csinálták meg, hogy nem írták rá a szállítási költséget a papírra, így arra nem kellett vámot fizetni, hanem az egyik CD árából még azt az 50 jenes értéket is levonták, amit pontok formájában igénybe vettem kedvezményként! Bagó pénz, de egyrészt méltányolom a jófejséget, másrészt, aki a kicsit nem becsüli... Hányszor bizonyítja még a CDJapan, hogy ők a legmenőbbek?

Haikyuu!! mangát már rég nem vettem, úgyhogy időszerű volt bővíteni a gyűjteményt. Főleg, hogy ha tényleg japánul, angolul és németül is teljessé akarom tudni a Haikyuu!! manga-gyűjteményt. Márpedig 45 kötet a teljes gyűjtenény, 3×45=135 ... hajjaj! Ugyancsak van még mit bepótolni! Mert eddig így állok vele:

• Japán nyelvű: 9 kötet
• Angol nyelvű: 9 kötet
• Német nyelvű: 15 kötet

Tehát összesen 33 kötet. Belehúzok!

A Free! kislemezeket meg spontán gondoltam ki. Idén több animét is újráztam, a Free!-t is. Nemrég fejeztem be. Eddig is nagyon szerettem Aiihcirót, de most még jobban, plusz az új szobatársára, Momotaróra is felfigyeltem. Na meg hát folyamatosan hallgattam idén nyáron a Spotify-os lejátszási listát.

Mindig, amikor nézem az animét, külön figyelem a kedvenc karakteremet Nitori Aiichirót. Nagyon szeretem az ilyen aranyos, érzékeny srácokat, aki szinte sajátjaként veszi a vállára a másik problémáját. Az első évadban, akármennyire is volt indokolt (már amennyire indokolt lehet) Matsuoka Rin kirohanásai Aiichiróval szemben, mert nem hagyta békén a frusztrációjában, egyike azon viselkedéseknek, amiket nem tolerálok. A végén persze meghajolt, bocsánatot kért, lerendezték. Aztán Rin kiköltözött (szobatársak voltak), helyére pedig Makoshiba Momotaro érkezett. A kettejük közti dinamika már sokkal jobban tetszett! Tetszett Momotaro lazasága, és magát egyáltalán nem zavartatva udvarolt Matsuoka Gou-nak. A seiyuu-t is kiválóan választották meg kettejükhöz.

Jókat derülök azokon a jeleneteken, ahogy Momotaro a lazaságával módszeresen próbára teszi Aiichiro türelmét és hidegvérét. Ez a kép mindent elárul kettejük kapcsolatáról.

Egy kis békától így megijedni... De nagyon kedvelik egymást, nagyon jó a kapcsolat kettejük között. Ez az egyik kedvenc jelenetem:

Imádtam, ahogy felmászott hozzá, és csendben biztatta a holnapi versenyre, miközben Momotaro aludt. Látszólag legalábbis... Mert ahogy az lenni szokott, természetesen mindent hallott.

És aztán külön meghallgattam a character song kislemezüket, tetszett annyira, hogy végül megrendeljem. A karakter dalok főleg a '90-es években voltak jellemzők Japánban. Ez volt a CD-k aranykora, amikor annyi lemezt adtak el, hogy a kiadóknak bőven belefért a költségvetésébe, hogy a seiyuu-k által énekelt karakter dalokból is külön kislemez készüljön. Még ha pár ezer példányban is, de legyártották. Ezek a dalok egyébként nem az anime zenei piac csúcspontjai, nem a minőségük miatt hallgatjuk őket. Leginkább a kedvenc karakterekre, seiyuu-kra figyelnek fel a rajongók. Ezek kiegészítői az anime gyűjteménynek. Én úgy írnám le, hogy nem a művészi értékük miatt hallgatod ezeket a kislemezeket, hanem mert szereted a karaktereket, és azt is szereted bennük, hogy énekelnek. Nem azt, hogy veszélyesek a legnagyobb sztárok karrierjére, hanem az énekükkel a személyük egy másik oldalát mutatja meg, amitől (valós személyek esetén) még közelebbinek, intimebbnek érzed a kapcsolatod velük. Ez az értelme a karakter daloknak is. Közelebb kerülsz hozzájuk, amennyiban a személyiségüknek megfelelő dalt énekelnek. És amikor meghallgattam a Free!-ből Aiichiro és Momotaro kislemezeket, éreztem ezt a fajta közelséget, ezért úgy döntöttem, hogy ez lesz a legközelebbi CDJapanes rendelésem. Jól énekelnek a seiyuu-k, a dalok is ülnek, szívemhez szólnak, nekem több nem is kell.

Egyébként a character song kislemezeket ma már elsősorban a Lantis kiadó szorgalmazza. Ezért van az a Free!-ből is annyi CD van, hogy külön könyvespolc kell nekik. Nem tudok más kiadóról, mely annyi kiadványt jelentet meg animékből, mint az anime zenék egykori uralkodója. A szerzői jogok tekintetében drákói szigoráról híres Lantis még Blue Lock character song kislemezeket is megjelentetett! Meghallgattam azokat is, de az már tényleg a felesleges kategóriája! Nem reflektálnak a személyiségükre (kemény rocknak kellene lenni a dalaiknak...), és abban sem vagyok biztos, hogy hoz ma már bármit is hoz a konyhára a CD kiadás.

Nos, ennyi lenne. Mert nem hiszem, hogy Free!-ből rendelek több kiadványt. Elvagyok az animével, alkalmanként megnézem, de olyan nagy rajongója nem vagyok. De ezt a kettőt akartam. Amúgy meglehetősen ambivalens a véleményem az animéről. Ugyanis ez az első, kifejezetten lányoknak készített sportanime. Ennek megfelelően tele van kimondottan lányoknak kedvező jelenetekkel, nem beszélve a félreérthető BL-utalásokkal. Ezek egyébként csak kitöltő jelenetek, a lényegtől, a sporttól a karakterek közti dinamikától veszi el az értékes képernyőidőt. Az zavart a legjobban, főleg Matsuoka Rin volt az, aki már-már kényszeresen hozzátette, hogy "lányos nevem van, de fiú vagyok". Idegesítő volt állandóan hallani, teljesen felesleges időhúzás! Egyszerűen arról van szó, hogy Japánban vannak nevek, amiket fiú is és lány is megkaphat. Ebből kaptak a Free! főszereplői is. Nem ritka az, hogy a Makoto nevet fiúk is megkapják. Az meg már az egyenesen a képtelenség határát súrolta, amikor Rin meghívta Harukát Ausztráliába és a hotelnél valami félrement, ugyanis egy kétágyas szobát kaptak. Rin erre dühösen odavetette Harukának: "Biztos a lányos neved miatt hitték, hogy egy pár vagyunk!" Én meg a fejemhez kapok... "Jó, hagyjuk! Megnézem azt az ausztrál recepcióst, aki egy japán nevet látva egyből belövi a nemét is!"

Ezeket azért is tartom fájdalmasnak, mert képet ad arról, hogy mibe veszi a női rajongóit. Akinek ezek kellenek, akinek ezek örömöt okoznak, az... Nem is írom le. Meg egyébként az is érdekes, hogy az anime úgy hágja át a japán protokollt és illemszabályokat, ahogy nem szégyelli. Amikor japán nyelvórára jártam, mondta a tanárnőnk, hogy ne animékből tanuljunk japánul. Ez a Free!-re különösen igaz. Kezdve azzal, hogy nagyon ritka az, hogy két ember egymást kölcsönösen a keresztnevén hívja. Azt jobbára akkor szabad, amikor a név tulajdonosa ezt maga ajánlja fel. Az egyébként nagyon közeli, már-már testvéri minőségű kapcsolatra utal. Amikor meg azt hallottam, hogy "Haruka-senpai" ... Ez konkrétan a "Szia uram!" japán megfelelője!

És egyébként az az érdekes, hogy az anime később ledobja magáról a női szereplőknek kedvező jeleneteket, és elkezd ténylegesen pasis lenni. Ebben sokat segítenek az új karakterek, akiknek ráadásul ténylegesen fiúnevük van. Bár pont szegény Momotaro nevével lőttek félre, mert neki van egy bátyja, és a japán fiúneveknek van egy olyan szabálya, hogy a ~taro végződésű neveket csak elsőszülött fiúgyerekek kaphatják. A jelentése is az, hogy "nagy gyerek". Momotaro, mint másodszülött fiú, a ~jiro végződésű névre lehetne jogosult. Tehát "Momojiro", nem tudom, hogy van ilyen név a japán névtárban. Meg ott van Kirishima Ikuya is, aki szintén szimpatikus. A ~ya végződésű neveket is csak fiúk kaphatják. Meg az egész mű elkezdett áttérni a fiatal férfiakra jellemző problémakör feszegetésére, és ez üdítően hatott a franchise második felére. Így az egész önazonosabbnak tűnt. Nincs olyan komoly bajom az első felével sem, ami miatt soha nem nézném újra, de zavaróak azok az elemek, amikkel kedvezni akarnak a lányoknak.

Másfelől meg pont a Kyoto Animation az a stúdió, amelyik egyékbént kiválóan alkalmas arra fókuszáljon az emberi kapcsolatokra. Ez ugyanis az a stúdió, amelyik messzeföldön híres a kiváló minőségű animációjáról, szinte megelevenednek a karakterek a szemünk előtt. Ugyanakkor pont emiatt nem alkalmas a Kyoto Animation arra, hogy dinamikus sportaniméket animáljanak. Úgyhogy a Free! minden szempontból telitalálat a stúdió számára. Nagyon szépen rajzolták meg a karaktereket, az animáció is csodálatos. A vizuális metaforák meg varázslatosak! Ugyanakkor volt bennem egy olyan gondolat is, hogy a stúdió magas színvonvalú animációja esetleg lehetőséget ad az anime hibáinak elfedésére is.

Mindent egybevetve a Free! egy olyan anime, amiről azt gondolom, hogy embere válogatja, hogy ki hogy gondolkodik róla. Aki elvárja a valóságot, azt zavarni fogja az anime furcsaságai, aki viszont egy konform műre vágyik, annak pont ez a tökéletes anime, mert az idealista karakter animáció és jelenetek remek lehetőségek nemcsak a valóság kizárására, de álmodozásra is egy jobb világért. Aztán, hogy tesz-e érte, vagy bőven beéri, ha animében lát ilyet, és bezárkózik a kis világába, az megint más kérdés. A magam részéről a legjobb gondolkodásnak azt tartom, ha valaki nemcsak egy ideális világot lát a Free!-ben, hanem tesz is érte a valóságban. Csak ez nagyon nehéz, tapasztalatból mondom. Az idei nyári szezonból a Hikaru ga Shinda Natsu az egyik nagy kedvencem. Ebben mondott Hikaru Yoshikinek valami olyasmit (nem idézem pontosan), hogy "Mi azért szeretjük ennyire egymást, mert sajátságosan látjuk a világot." Ebben az egy mondatban minden benne van!

A napokban megszereztem a 10. Nintendo Switch játékom, ami szintén régi vágyam volt. Ez pedig nem más, mint a Sonic Origins. Kifejezetten igényes kiadásnak tűnt, ráadásul új konzolon is lehet játszani a klasszikus Sonic játékokat.

És nem csalódtam. Jól néz ki a díszdoboz, a hátsó borító is. A hozzáadott artbook ugyanakkor némileg csalódást keltő, hiszen csak egy 20 oldalas füzet. A rajzok koncepciók érdekesek, van néhány "eredetrajz", de nem igazán éreztem, hogy olyan jellegű titkokat megtudok, mint a Super Mario All-Stars Wii kiadásának artworkjéből. Bevezetőnek jó, megadja az alaphangulatot, de azt gondolom, hogy ez a kiadvány leginkább azoknak érdekes, akik most ismerkednek komolyabban a Sonic világával.

De mivel nincs annyira sok limitált kiadású játékom, ezért örültem ennek is. Inkább a játék, az, ami érdekes. Mivel "Origins" ezért az alapjátékok játszhatók, melyek Sega Mega Drive-ra jelentek meg, valamint tartalmazza a Sega CD kiegészítőn játszható Sonic CD-t is. Kiegészítőként tölthetők le a Game Gear játékok, melyekből nem kevesebb, mint 12 van, így jön ki az összesen 16 játék.

A játék menüje nagyon hangulatos, nagyon jól néz ki. A játékhoz bőven vannak beállítási lehetőségek, hogy a magunk ízlése szerint játsszunk. Ez lenne jó, amit a Nintendo eltanulna a Segától, és nem azzal az attitűddel adná ki az újabb remake-jeit, hogy a rajongók úgyis megveszik.

Ami kellemes meglepetés volt, hogy most játszottam életemben először komolyan a Sonic CD-vel, és hihetetlen gyorsan ráéreztem a játékra. Elsőre nagyon messzire jutottam el, egészen az 5. zónáig, így majdnem végigjátszottam az alapjátékot. Csak ott valahol nagyon elakadtam, és nem tudtam, hogyan kell továbbjutni. Mindenképp ránézek még. Egyébként sem lehet egyszerre végigjátszani, hiszen a pályák nemcsak széltében-hosszában hatalmasak, hanem az időutazásnak köszönhetően két alternatívája van (múlt és jövő), így a játék tartós szórakozást nyújt. És ott a többi játék is... Akarok én más játékot magamnak?

Szóval jó lesz ez, fogom játszani mindenképp. Az kellemes meglepetés volt, hogy a belsejében is volt papír. Azt hittem, egy rövid leírást kaptunk, de csak egy garancialevél a kis könyvecske. Illetve a hátulján van a kód, amivel a DLC-t kiválthattam. A kifordítható Sega Mega Drive stílusú borító is nagyon jó ötlet, amivel ténylegesen Sega hangulatú lesz a játék. Tehát vannak jó dolgok ebben a kiadásban, de lehetett volna teljesebb is. De mivel az ára is inkább budget-árú, ezért inkább arrafele hajlok, hogy érdemes beszerezni ezt a kiadványt.

Oly régóta kerestem már a New Super Mario Bros. U Deluxe-et Nintendo Switchre! Valamiért nagy ritkaság lett, miután megjelent és elkeltek a bolti példányok, nem nagyon találni használni. Az N-Conon is mindig mondtam bagszinak, hogy ha hoz valaki New Super Mario Bros. U Deluxe-ot eladásra az N-Conra, az stipi-stopi, az enyém! De soha nem hozott be senki Mariót eladásra. Végül a Hardveraprón találtam tegnap egy eladó példányt. És meg is jött,

Ez a legkomplexebb New Super Mario Bros. játék, a New Super Luigi U-val és minden extrával, ebben van a legtöbb tartalom. Ezt 100%-ra végigjátszani szép lenne. El is kezdtem ma! Az első két világ már kész is van. No, nem teljesen, mert néhány csillagérme hiányzik, de amit csak lehet, igyekszem beszerezni. Így is megpróbáltatás a játék: Egy világ egy óra, és van néhány küzdelmes csillagérme. Az első világ a füves, a második meg a sivatag. Ezután pedig irány a tengerpart.

Lesz dolgom a játékkal bőven, hiszen a New Super Luigi U kifejezetten nehéz játék, plusz vannak küldetések is. Abban is mik lehetnek... Tehát lesz dolgom bőven, de készen állok rá!

Szerintem el is leszek egy darabig ezzel a játékkal. Ezzel együtt immár 9 játékom van Nintendo Switchre.

Szinte teljesen feltöltődve tértem vissza! Néhány hete határoztam el, hogy az N-Con utáni héten kvázi szabadsága megyek. Ez jelen esetben azt jelentette, hogy szinte teljesen offline voltam. Az okostelefon egyáltalán nem volt bekapcsolva, közösségi oldalakra egyáltalán nem mentem fel. Csak a legszükségesebbekre használtam az internetet, egy-két fontosabb e-mailt megválaszolni, egy-két dolgot frissíteni. Ezt leszámítva teljesen offline éltem.

És hogy mit csináltam? Magazint olvastam, zenét hallgattam, utaztam, és annyi könyvet olvastam, mint korábban soha! Egészen pontosan három könyvet olvastam el. A két szélső könyvet, korábban kezdtem el, de most értem a végére, Ónodi György Heti Hetesről szóló könyvét viszont egyhuzamban olvastam el. Konkrétan ilyet még nem csináltam, de annyira olvasatta magát, plusz szerettem a Heti Hetest, amikor ment, és érdekelt, milyen kulisszatitkokat oszt meg a producer. Jó volt olvasni. Spáh Dávid könyvét is. Leginkább, mint Família Kft. színésze érdekelt. Habár ma már árnyaltabban látom a sorozatot, ma is szívesen leülök egy-egy rész elé. A könyv röviden nehezen emészthető volt, mert az érdemi történet rövid, emellett annyi költői képet használ, hogy egy adott jelenetet kellőképp érzékeltessen, mint amikor egy tortán a túl sok a krém, piskóta meg kevés, így egy idő után nem tudtam megemészíteni az olvasottakat. Volt, hogy hetekre félretettem a könyvet, mire a múlt héten végre a el tudtam olvasni. Soma Mamagésa könyve meg újraolvasás volt. Megvolt régen, csak miután eladtam a könyveit, nemrégiben szereztem be újra, és fokozazatosan olvasom, ahogy érkezésem van rá. Őszinte és kendőzetlen könyv a szexuálisról olvasmányos stílusban. Jó volt olvasni.

A magazinokat illetően az Antikváriumból rendeltem be 1993-as Teszt Magazin számokat, plusz még egy Video Magazint. Ezeket itthon is és utazás közben is olvastam. Nemcsak azért volt érdekes olvasni, hogy lássuk, hogy milyen volt az akkori műszaki cikkek működése, meg nagyon informatívak voltak a tesztek, hanem szembesülni, hogy mennyivel másabb volt 30 éve a vásárlói attitűd. Akkoriban igényelték az emberek a tájékoztatást, tisztába akartak lenni a jogaikkal, az olvasói levelek között voltak leírt vásárlói szituációk kapcsán kérdések. És bizony, voltak, akik megjárták a tájékozatlanságuk miatt. De akkoriban sokkal inkább megvolt az, hogy kérdeztek az emberek, tájékozódni akartak. Ez ma nagyon hiányzik, sokkal kevesebb probléma lenne. A teszteket meg laboratóriumokban, műszerekkel végezték.

Jó volt visszatérni a '90-es évekbe. Utaztam is. Szerdán Szegeden voltam, csütörtökön meg Szolnokon. Ezekre is digitális fényképezőgéppel csináltam fényképet, illetve térképpel tájékozódtam. Szerencsém volt, mert Békéscsabán a bolhapiacon az egyik árusnál pont volt Csongrád megye térkép, így nem kellett drága pénzért könyvesboltban venni térképet. Ugyan 2004-es a térkép, de hát annyira csak nem építették át a várost, hogy 20 év távlatából teljesen használhatatlan legyen a térkép. Nagyon jól tájékozódtam vele, egyszer sem tévedem el. Azért is érdemes most is térképpel járni, mert a hagyományos térképek fejlesztik a tájékozódási képességet. Az utazás Szegedre nem volt sima, mert Orosháza és Szeged között pótlóbusz jár, de Békéscsaba és Orosháza között is élmény volt az utazás, hiszen az egész kocsiban egyedül voltam.

Így igazán élmény volt az utazás. A buszon is rendben volt az út. Az egyik tervem az volt egyébként, hogy a Dóm térre ülök le, és ott írok. Mert tavaly nyáron emlékeztem, nagyon jó volt ülni. Ám sajnos most ez a látvány fogadott.

Mintha valami rendezvényre készülnének, csak oldalt lehetett elmenni. Pedig csodálatos ez a templom élőben, nagyon jó volt itt sétálni. A tiszaparton is sétáltam egyet, majd mellette van egy játszótér, azon át mentem át az Árkád Szegedbe. Itt pihentem egyet a kajáldás résznél és itt írtam.

Szóval ilyen egy offline kirándulás. Ja, el ne felejtsem mondani: Walkmanen hallgattam zenét kazettán! Két albumot vittem magammal: Shania Twain: Up! és Pa-Dö-Dő: Szép az élet és én is szép vagyok. Szeretem ezt a két albumot, jó volt hallgatni.

A füzetbe meg a történetem további terveit írtam le. Nem tudtam teljes egészében a munkával se leállni, itt írtam részletesen a főszereplőm, Sasahara Soichiro történetét. Gyerekkor, család, egyetem, stb. Ezek is mind arra lesznek, hogy a könyvemet méh tovább javítsam. Az utóbbi időkben két béta olvasóm volt, mind a ketten Snittről: ChEebor és Damien_Lambert. Mind a ketten nagyon jó ötleteket adtak, hogy mivel javíthatnám a történetet. Plusz azzal, hogy megírtam a főszereplőm életét, így láttam meg egyben az összefüggéseket, amiket a megfelelő helyen alkalmazva tovább javíthatom a könyvemet.

És volt még egy nagy haszna ennek az írásnak. A lényeg, hogy Harry Potter rajongóként nekem is szokásom karácsonykor nézni a Harry Potter, utána a Legendás Állatok és megfigyelésük filmeket. És amikor a Legendás Állatok filmeknél tartottam, azon gondolkodtam, hogy az én történetemhez milyen előtörténetet találhatnék ki? Na, ez lett meg a múlt héten. Arról van szó, hogy Soichirónak a nagyapjával van igazán különleges, szeretettel teli kapcsolata, és kitaláltam a nagyapa történetét. Ahogy írtam, oda jutottam magamban, hogy ha ezt kidolgozom, akár önálló történetként is működhet. Megvalósítanám a pszichológiában ismert "dupla eltolódás" elméletét. Ennek lényege, hogy ha valaki nem teljesít be vagy elfojt magában valamit, az nem a gyerekén, hanem az unokáján csapódik le. Ez ugyan azt érzékelteti, hogy lesznek hasonlóságok a történetben, ami igaz is, de a különbség és egyben a lényeg a részletekben lesz.

Egyébként azért is jó írni, mert az írással a motoros képességek is fejlődnek. Mert bizonyos csorbulást vettem észre az elején. Kifejezetten csúnyán formáltam meg a betűket, sokat tévesztettem. De idővel visszajött a gyakorlat és jobban ment. Meg az írás relaxál is. Túlzás talán, hogy grafomán lennék, de hogy szeretek írni, az tény.

Ezután a másik bevásárlóközpontba, a Szeged Plázába mentem, méghozzá a Cinema City-be. Az Így neveld a sárkányodat élőszereplős adaptációját néztem meg. Maga a film megítélésem szerint zseniális volt. Konkrétan azt gondoltam, hogy a Disney járhatna a DreamWorkshöz Hogyan készítsünk jó élőszereplős adaptációt? tanfolyamra, hihetetlen jó volt a film. Másfelől elgondolkodtam azon, hogy van-e egyéb haszna az adaptáció-mániának, azon túl, hogy újabb formában nézhetjük meg a filmet? Mert bizonyos szempontból érdemi pluszt nem ad a franchise-hoz. A történetet nem újították meg annyira, tehát konkrét újdonságot nem ad. Az viszont tény, hogy a színészek és a közeg nagyszerűek voltak. Tehát érdemes volt megnézni a filmet.

Ezután mentem haza. Majd másnap Szolnokra mentem. Itt a Kossuth téren szeretek nagyon sétálni, nagyon szép hely.

Szolnokra ugyan nincs térképem, és furcsán el is tévedtem. Az történt, hogy jobbra kezdtem el kerülni (ezzel járatlan, általam ismeretlen úton járni), mert úgy voltam vele, hogy akkor gyorsabban kiérek a vasútállomásra. Erre döbbenten tapasztalom, hogy végül balról közelítem meg az épületet. Na ezt fejtse meg nekem valaki.

Egyébként Szolnokon is moziban voltam. A Szolnok Plázában van a Cinema City, és itt az Elio animációt néztem meg. Ez a Pixar új animációja, ami elég nagyot bukott. A plakátot és a Pixar korábbi animációit ismerve egyből tudtam, hogy nem a minősége miatt bukott akkorát, ezért adtam neki egy esélyt és megnéztem. Nem volt rossz, csak az, hogy egy már ismert alapkoncepciót vettek elő újra. Aztán ChEebor írta, hogy az egész forgatókönyv teljesen máshonnan indult. Ez lett volna a Pixar első LMBTQ+ története, aminek Trump hatalomra kerülése tett keresztbe. Aztán az egészet teljesen új alapokra helyezték úgy, hogy a film fele már kész volt. Nem tudom, miben lett volna LMBTQ+, meg összességében nem volt rossz a végeredmény sem, megvolt a maga hatása, csak mivel a mondanivaló már ismerős volt, ezért annyira nem maradt meg bennem a történet.

Szolnokon a mozi volt a fő attrakció, a városnak nincs igazán nagy látványossága, mint Szegednek a Dóm tér, így a mozi után sétáltam, aztán mentem is a vasútállomáshoz. Mindkét helyen jól éreztem magam.

Aztán itthon is moziztam még, egyébként Disney+-on néztem meg a Hófehérke és a hét törpe élőszereplős változatát. Kíváncsi voltam, hogy tényleg annyira szörnyű-e. Igazából pont azért sajnáltam a filmet, mert határozottan voltak jó jelenetei, aminek után én inkább sajnáltam, hogy ennyire elrontották az egészet. Hófehérke színésznője is olyan volt, hogy nem láttam rajta azt a kedves, ártatlan teremtést, amilyen a rajzfilm karakter volt. Azon is gondolkoztam, hogy talán nincs is olyan színész, aki elő tudná adni Hófehérke valódi személyiségét. A törpék meg inkább voltak kertitörpék. Ők viszont tényleg nagyon csúnyák voltak, a dorbézolásuk se hozta vissza azt a gyermeki csínyt, ahogy rajzfilmben viselkedtek.

Illetve még szombat este néztem meg moziban a Forma 1-es filmet. Arról állítólag Carlos Sainz nyilakozta, hogy aki szereti a Forma 1-et, az nem fogja szeretni a filmet. Értettem, hogy mire gondolt, de azt gondolom, hogy azok nem fogják szeretni a filmet, akik nem a helyén kezelik. Ez ugyanis nem dokumentumfilm, hanem dráma. Innentől kezdve a történet csak a valóságon alapul, de nagyjából annyit mutat be a háttéreseményekből, amennyit Wéber Gábor mond a futamok közvetítésein. Tehát, amiket lehet tudni, ez van különböző filmes, drámai elemekkel kiegészítve. Engem inkább az zavart, hogy szerelmi jelenet semmi extrát nem tett a történethez. Az viszont jó ötlet volt, hogy a filmbéli versenyek szakkommentátora Wéber Gábor és Gundel Takács Gábor voltak. Szakavatottakra bízták a kommentálást. Tehát azt gondolom, hogy független, hogy szereti-e a Forma 1-et vagy sem, aki mint film nézi a filmet, annak tetszeni fog. Mert a színészi játék mindent egybevetve, rendben volt.

Nos, ennyi volt múlt hétre. Jó volt, örültem neki, ez nekem tényleg olyan volt, mint egy nyaralás. De most jó újra itt lenni. Azt nem gondolom, hogy nagyon gyakran, de alkalmanként megteszem azt, hogy kicsit kilépek az internet és a közösségi oldalak mókuskerekéből. És megyek is tovább, hiszen száz meg ezer tennivaló van még.

Soha nem mélyültem el annyira az Omega munkásságában, mint az LGT zenéjében, ráadásul az Illés-Omega-Metro hármas közül utólag is a Metro mellé tettem le a voksomat. De az Omega LGT előtti albumai Presser Gáborral, Laux Józseffel mindig is komolyabban érdekelt, ezért főleg az első két albumot jobban hallgattam. És most a Grund Records kiadónak köszönhetően sikerült a Trombitás Frédi és a Rettenetes Emberek albumot egy igényes kiadásban megszerezni.

A CD borítója nagyon jól néz ki, és hihetetlenül igényes. Van egy rövid szöveg abból a korszakból, plusz dalszöveg és néhány korabeli fénykép. Hihetetlen ötletes, azt gondolom, hogy kihozták a '60-as évek kiadványából a legtöbbet. A dalok meg nagyon jók. Szeretem azt a bolondozást, amit például a Trombitás Frédi meg a Régi Csibészek dalokban hallhatunk, de ahogy olvasom, az egész meglehetősen kidolgozatlan. Ez részint azért is van, mert kevés időt kaptak az album elkészítésére, mivel az együttes akkor Angliában dolgozott, és ahogy a Magyar  Hanglemezkiadó Vállalat azonnal stúdióba rendelte az együttest, hogy magyar nyelvű albumot is készítsenek. És valószínűleg nem számítottak arra, hogy ennyire hamar készíthetnek teljes albumot. Talán ez a magyarázat arra, hogy amíg a Metro első albumát szinte azonnal meg tudtam jegyezni, az Omega első lemezére ez már nem igaz. Pedig maradtak meg innen is az utókor számára jó dalok, amiket a rádiók (retro blokkban) méltán játszanak a mai napig. Mindent egybevetve, örülök, hogy megvan ez az album. Akár, mint kordokumentum... Ma már az ilyen régi kiadványok konkrétan a magyar történelemről, a magyar társadalom akkori állapotáról is mesélnek. Fogom hallgatni ezt a CD-t.

A Pokémonos jegyzetfüzet a Media Marktból származik, míg a One Piece-es toll pedig a SPAR-ból. Szeretnék újra többet írni füzetbe, ezért is vettem. Aztán meglátjuk majd, mivel töltöm meg.

CD-t pedig 2025-ben is élmény vásárolni! Íme a gyűjteményem az új CD-imből.

A minap láttam X-en, hogy Sasaki Isao egy nagy válogatásalbumot jelentetett meg.

#ささきいさお が６５周年記念ライブを開催「最後まで歌い切れてよかった」｜東スポWEB https://t.co/i92DnEkK9T

— 東スポ (@tospo_prores) July 20, 2025

Valamit tudtam róla, hogy ő is az első nagy anison énekesek közé tartozik, de most, amikor megláttam, hogy a válogatásalbummal debütálásának 65. (!!!) évfordulóját ünnepelte, hát mondom, ezt meg kell hallgatnom!

Ez egy három lemezból álló válogatás, mely összesen 69 dalt tartalmaz. És meg kell hagyni, nagyon szép összeállítás!

Ez az elsó alkalom, hogy komolyan hallgattam az énekes dalait. Nagyon szimpatikus, a légkör nemcsak gyermeki, de hihetetlenül szerethető is. Sokáig jobbára ilyen anime dalok domináltak, hiszen már akkor is a fiatalabb korosztály számára készültek az animációk Japánban.

Sasaki Isao pedig azzal, hogy 1960-ban debütált, ott volt az első nagyobb animék megjelenésekor. Ez így talán helyes megállapítás, mert ahogy elnéztem, a japán animáció is egyidős a nyugati animációval, de ahogy elnéztem, az első mai értelemben vett animék a '60-as években jelentek meg. Tehát Sasaki Isaóval ízelítőt kaphatunk a kezdetekből.

És elhallgatva a dalait, azt érzem, hogy nagyon jó lehetett már 50-60 éve is anime rajongónak is lenni, hiszen hihetetlenül kellemes hangulatot árasztanak magukból ezek a dalok. Ugyanakkor azt érzem, hogy a dalokat leginkább az énekes egyedi hangszíne teszi változatossá. A zenéket jobbára egy kaptafára írták. Kevés az igazán kiugró dal, én azt gondolom, hogy az énekes hangszíne mellett leginkább azáltal jegyezhetjük meg, ha sokat halljuk. Akár végignézzük az adott animét, akár magát a dalt sokat hallgatjuk. Illetve azt szeretem még, amikor egy énekes valami felkiáltással teszi emlékezetessé a dalait. Mert gyakori volt régen, hogy nemcsak az adott anime főszereplőjéről szólt a dal, hanem hozzá is, mintegy biztatva, hogy járjon sikerrel. Ebben Sasaki Isao sem hagy minket cserben.

Tetszett annyira az album, hogy rávegyen arra, hogy merüljek el jobban a '60-as, '70-es évek anime dalaiba. Még 2015-ben kiadott a Nippon Columbia öt veterán japán énekes BEST OF BEST albumát, akiktől eredeztethető az anime zene.

1. Mizuki Ichiro

Közülük Mizuki Ichirót ismerem a legrégebbről, hiszen JAM Project alapítótag volt. Ő elsősorban a Mazinger Z és a Uchuu no Kishi Tekkaman animék openingje által vált ismertté. De az érzelmesebb oldalát is megmutatta néhány Lupin III-nak énekelt balladával. És nagyjából ezen animék mentén írható le a karrierje, a lassabb daloknak köszönhetően talán az ő repertoárja a legváltozatosabb.

2. Sasaki Isao

Róla volt szó fentebb. A Casshan, Getter Robo és az Uchuu Senkan Yamato dalokkal vált elsősorban ismertté. Leginkább a kedves hangja teszi különlegessé a dalait és az előadásait.

3. Horie Mitsuko

Ő a legfiatalabb az ötösből, de ez nem azt jelenti, hogy később is kezdte a karrierjét. Már gyerekként is énekelt dalokat, a Judo Boy anime openingjét 12 évesen énekelte fel. Legismertebb animés munkássága a Candy Candy és a Sailor Moon. A mai napig aktívan koncertezik.

4. Osugi Kumiko

Ő is már gyerekként kezdett el énekelni, de ekkor Shibayama Momoko néven. Az első valódi nevén kiadott dal az Attack No.1 (Mila, a szupersztár) anime openingje. Ismert még a Doraemonnak énekelt openingje és endingje is, de ahogy elnézem, 1979 után már csak nagyon alkalmanként vállalt fel anime betétdalokat, tehát vélhetően átfogóan foglalja össze ez a válogatásalbum a munkásságát.

5. Shimon Masato

Elsősorban a Kamen Rider tette ismertté, de a Gatchamannak is énekelt dalokat. Karrierjének különlegessége, hogy hozzá fűződik minden idők legnagyobb példányszámban értékesített kislemeze, az Oyoge! Taiyaki-kun. 1975-ben jelent meg, és az Oricon adatai szerint 4.547.620 példányban kelt el. És ami igazán árulkodik a kiadó hozzáállásáról, hogy a kiadó csupán ¥50.000 fizetett a munkájáért. Erőteljesebb hangjának köszönhetően alkalmas fajsúlyosabb shounen dalok előadására is.

De természetesen nemcsak ők vannak, akik emlékezetessé tették a hőskori anime és tokusatsu zenét. Ott van például Kushida Akira és Kageyama Hironobu is, valamint a JAM Project leginkább ennek a fajta anime zenének a vibe-ját ülteti át mai zenei köntösbe.

Az ilyen válogatásalbumok mind kiváló lehetőségek, hogy betekintést nyerjük az anime betétdalok ősébe. Mik inspirálták a mai nagyokat? Akár ezen kérdés mentén is érdemes meghallgatni ezeket az albumokat. Én jó szívvel ajánlom, kifejezetten jó érzés japán retro zenei napot tartani.

Más fronton is tervezek komolyabban ismerkedni a japán könnyűzenével. Ugyanis az igazat megvallva, sokáig ódzkodtam a '90-es évek előtti Jpop daloktól. Nemrég szereztem tudomást a THE BEST TEN című TV-műsorról, mely 1978-1989 között ment a TBS Television csatornáján. Ahogy olvasom, korának egyik legnépszerűbb televíziós műsora volt, összesen 603 adást élt meg. A lényege, hogy bemutatták a hetente 10 legtöbb "szavazatot" kapott előadót, aki elénekelhette az aktuális dalát. A "szavazat" szó jelen esetben pontatlan, valójában több helyről pontozva rangsorolták az énekeseket:

1. Lemezeladás
2. Kábeltévés szereplések
3. Rádiós játszások
4. Rajongók kérése levélben

Ez alapján pontozták az előadókat, rangsorolták, így kaphattak fellépési lehetőséget.

Hogy mennyire volt népszerű a TV-műsor, jól jelzi, hogy az Oricon 2010-ben készített egy országos felmérést, hogy mely zenei TV-műsort szeretnék újra látni. Ezt a THE BEST TEN nyerte meg. Én egy adást láttam, azt hiszem, egy 1981-eset, és nagyon tetszett. Mert nemcsak dalokat adtak elő az énekesek, hanem különböző "előadások" voltak, például nyilvánosság előtt főztek. Nagyon szimpatikus volt, én is szívesen néznék egy mai kiadást ebből a műsorból. Azt gondoltam ki, hogy megnézek még egy párat, illetve ismerkedek a válogatásalbumokkal. Így még átfogóbb képem lesz a japán könnyűzenéről, aminek forrása kimeríthetetlen. És hát ne feledkezzünk Okui Masami új feldolgozásalbumáról (Masami Kobushi ~Kaykyoku-hen~) sem, amelyben 10 kedvenc dalát énekelte fel a műsorból. Igazából ez irányított a THE BEST TEN felé. Tehát a hatása a mai napig tart. Nem is remélem, biztos vagyok abban, hogy a műsor által még több fantasztikus dallal ismerkedek meg.

Már nagyon hiányzott. Nagyon régóta tervben volt, hogy megveszem, éveken át volt a kívánságlistámon a CDJapanen, de úgy érzem, most jött el az ideje, hogy végre tényleg a gyűjteményemben legyen a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru OST CD.

Amikor idén újranéztem az animét, éreztem azt, hogy most értem csak meg rá igazán. Mindennél többet jelent most számomra, de zene pedig csodálatosan kiemeli az anime érzelmi mondanivalóját, a srácok közti kapcsolatukat és a belső vívódásukat.

Igazából mindig, amikor újranézem az animét, mindig oda jutok magamban, hogy a maga 23 részével túl rövid. Ez most idén kiváltképp így volt. Amikor a 18. részben nekimentek a Hakone Ekidennek, a fejemhez kaptam, hogy máris itt tartunk? Mindig túl rövidnek érzem a közös utazást a fiúkkal, ezért a zene formájában vagyok velük lélekben: Ezt pecsételtem meg ezzel a CD-vel.

Hogy mennyire vagyok velük, jelzi, hogy ez az OST album minden idők második leghallgatottabb albuma nálam.

Hallgassátok meg ti is!

Ismét van mobiltelefonom, méghozzá Sony Ericsson K220i-es!

Egy ideje terveztem már mobiltelefont venni, mégpedig azért, hogy alkalmanként az okostelefon zajától távol egy csendes szigeten élhessem a mindennapjaimat. Oda egy mobiltelefon remek útitárs.

Csak elég nehéz jó mobiltelefont venni, mert Vaterán rengeteg van, de a kb. 80%-ának ilyen-olyan hibája van. És akkor a sok bába közt elvész a gyerek, ezért eléggé időigényes keresgélni, így inkább a Hardveraprót néztem. Itt találtam meg ezt a telefont, mely nemcsak dobozos, hanem mindene megvan: Papírja, akksija, töltője gyári, sőt még Sony Ericsson fülhallgatót is kaptam hozzá.

Tehát mindent adott hozzá az eladó, ami gyárilag jár hozzá. És remekül működik. Telefon, SMS, beállítások rendben vannak, és nincs rajta semmi internet. Pont ideális számomra.

Tehát nekem ez csak telefonálásra, SMS-ezésre kell. Van kamerája is, de VGA, és ahogy próbáltam vele képet csinálni, nem ez lesz az általános fényképezőgépem... Bár gépen nem tudom megnézni, mert infravörös porttal kommunikál a PC-vel, azt meg a Windows 10 2020-as egyik frissítéséből kivették. Tehát fog kelleni a Windows XP. Illetve van rádió is rajta, a fülhallgatója antennaként is működik. Nem biztos, hogy nem fogom használni. Főleg, mert a walkmanemben nincs rádió, így ez a telefon lehet az, ráadásul több rádióállomást is elment.

Azt az egyet sajnálom, hogy walkman telefon, mert akkor több módon lehetne rajta zenét hallgatni. Az Obsolete Sony posztol néha igen szexi Sony Ericsson walkman mobiltelefonokat. Én ebből (egyelőre) kimaradok, de amit tud ez a telefon, azzal eleddig maximálisan elégedett vagyok.

Teljesen beleszerettem ebbe a telefonba, állandó útitársam lesz utazáskor is! Meglepődtem, de kifejezetten jó csengőhangjai vannak! SMS-hangok is nagyon jók. Preferálni fogom, hogy innen hívjanak!

Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem lesz többé okostelefonom. Azért is vettem a mobiltelefont, hogy az okostelefonom életidejét meghosszabbítsam. Még mindig a Xiaomi Redmi Note 10-em van, és nem szeretem azt, hogy azt mondják, hogy 3 évesen megérett már a cserére. Ha rendesen működik, akkor miért cseréljem le? Az egy dolog, hogy a gyártók is tesznek arról, hogy cseréljük a telefont, hiszen Androidot és frissítést is csak meghatározott ideig kap a telefon. Ezt a tervezett elavulást, és hogy beépült a gondolkodásba, nagyon nem szeretem.

Mert így nincs eszmei értéke a dolgoknak. Itt van ez a Sony Ericsson, 2007 februári kiadás, tehát 18 évesen semmilyen operációs rendszer nincs rajta, nem frissíti magát, így teljes körűen használható ennyi év után is. És tenni is fogok azért, hogy ez a telefon is és az okostelefon is a lehető legtovább legyen szolgálatban.

Mondjuk azt hozzáteszem, hogy nem is vagyok rászorulva az okostelefon használatára. Néhány hete azt csinálom, hogy hétvégenként nem kapcsolom be az okostelefont. És jelentem, egyben, elvonási tünetek nélkül itt vagyok! Sőt, azt tervezem, hogy két hét múlva (az N-Con utáni héten) egy teljes hétig nem kapcsolom be az okostelefont, a számítógépet is csak a lehető legkevesebbszer. Helyette, olvasni, játszani, animézni, utazni fogok. Tehát egy hétig nyaralni fogok. Meg magamra fogom figyelni. Nagy próba lesz, de ha sikerülni fog, igencsak elégedett leszek magammal!